A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-04 / 14. szám

amikor lefújtak a'-riadót, a férfi elbúcsúzott.

Jacket Dixből hajón Karolinába, egy gyalogos-kiképző táborba vitték, és onnan egy Georgiában állomásozó gyalogoshadosztályhoz került. Három hónapig volt Georgiában, amikor jeleségül vett egy lányt, az ottani szálloda-mágnások sarját. A Csendes-Óceánra küldték, és húsz hónap elmúltával sértetlenül és látszólag változatlanul tért vissza. Mihelyt szabadságot kapott, indult vissza Georgiába. Feleségének szép emléktárgyakat hozott a szigetekről, de hamar összeveszett vele és családjával, és miután megtette az intézkedéseket egy Arkansasban lefolytatandó válás ügyében, elutazott New Yorkba, Jacket a hadsereg kötelékéből az egyik keleti táborban bocsátották el, néhány hónappal később. Szabadságra ment, azután vissza az 1942-ben elhagyott állásába. Ügy érezte, körülbelül ott vette föl élete fonalát, ahol 1942-ben a háború miatt megszakadt. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Találkozott legtöbb régi barátjával. Mindössze két ismerőse esett el a háborúban. Joant nem hívta föl, de egy téli délutánon a buszon összeakadt vele.

Üde arca, fekete ruhája és lágy hangja egy pillanat alatt megsemmisítette azt az érzését — ha ugyan volt valaha ilyen érzése — hogy valami megváltozott vagy történt az utolsó három, vagy négy év előtti találkozásuk óta. A lány meghívta koktélra, és ő a legközelebbi szombat délután elment a lakására. Joan szobája és vendégel azokra az összejövetelekre emlékeztették, amelyeket a lány akkoriban tartott, amikor New Yorkba került. Volt ott egy cifra kalapos hölgy, egy éltesebb doktor, egy ember a rádió mellett, aki a balkáni híreket hallgatta. Jack azon tűnődött, melyik férfi tartozik Joanhoz, és úgy döntött, hogy egy angol, aki állandóan a ruhaujjából előhúzott zsebkendőjébe köhögött. Eltalálta.

— Nem ragyogó, Stephen? — kérdezte tőle kicsit később Joan, amint egymagukban álltak egy sarokban. — Többet tud a polinéziaiakról, mint bárki a világon.

jack nemcsak a régi állásába tért vlszsza, de a fizetése sem változott, Mivel az élet a kétszeresére drágult, és mivel két asszonynak kellett tartásdíjat fizetnie, kénytelen volt megtakarított pénzéhez nyúlni. Űj állást válalt, mert azt remélte, hogy többet fog keresni, de az egész nem sikerült, és ő egyszerre állás nélkül találta magát. Ez egyáltalán nem aggasztotta. Volt még pénze a bankban, és ha kellett könnyen kérhetett kölcsön a barátaitól is. Nemtörődömsége nem lustaságból vagy kétségbeeséséből eredt, inkább valami reménytúltengésből. Az volt az érzése, hogy mostanában jött New Yorkba Ohióból. Továbbra is azt hitte, hogy nagyon fiatal és életének legszebb évei még előtte állnak, nem akarta észrevenni, hogy illúziókban ringatja magát. Ügy vélte, rengeteg ideje van még, övé minden idő széles e világon! Ekkoriban hotelekben élt, szinte ötnaponként cserélte szállását.

Tavasszal Jack bútorozott szobába költözött, a Central parktól nyugatra fekvő kültelkek tájára. Elfogyott a pénze. Majd, épp amikor rádöbbent, hogy milyen kétségbeejtő szüksége volna egy állásra, megbetegedett. Eleinte csak erős hűtésnek látszott a dolog, de nem bírt kimászni belőle, azután tartósan lázas lett, és vért köpött. A láz többnyire elbágyasztotta, de alkalomadtán fel-felkelt és elment egy cafeteriába valamit enni. Biztosra vette, hogy egyetlen barátja se tudja, merre van, és örült ennek. Nem számolt Joannal.

Már késő délelőtt volt, amikor meghallotta a hangját: az előszobában beszélt a

háziasszonnyal. Für putanat mutva betcopogott Jack ajtaján. Jack az ágyon hevert, nadrágban és foltos pizsamakatbában. Nem felelt a kopogására. A nő megint kopogott és belépett.

— Mindenfelé kerestelek, Jack — szólalt meg. Lágy hangon beszélt. — Mikor megtudtam, hogy ilyen helyen lakói, gondoltam, hogy letörtél, vagy beteg vagy. Megálltam a banknál és kivettem valamennyi pénzt arra az esetre, ha pénzzavarban volnál. Hoztam neked egy kis Scothot. Gondoltam, egy kis itóka nem árt majd. Kell egy kis itóka?

Joan fekete ruhában volt. Halk, tiszta hangon beszélt. Ügy ült le Jack ágya mellé a székre, mintha mindennap ápolni járt volna hozzá. Vonásai eldurvultak, észlelte Jack, de ránc még alig látszott az arcán. Testesebb volt. Majdnem kövér. Fekete pamutkesztyűt viselt. Előszedett két poharat és Scotchot töltött beléjük. Jack mohón itta ki a whiskyjét. — Nem kerültem három előtt ágyba az éjjel — mesélte Joan. Hangja egykor, régebben a szelíd, szívhez szóló dalra emlékeztette Jacket, de most, talán mivel beteg volt, a nő gyöngédsége, a gyász, melyet viselt, titokzatos bája, kellemetlenül érintette.

— Olyanforma éjszaka volt... — folytatta Joan. — Színházban voltunk. Utána valaki hívott, menjünk föl a lakására. Nem tudom ki volt. Olyanfajta lakás volt... Olyan furcsák az ilyenek ... Húsevő növények voltak ott, meg egy kínai tubákos szelence-gyűjtemény. Minek gyűjtenek az emberek tubákos szelencéket? Autogramot írtunk mindnyájan egy lámpaernyőre, úgy emlékszem. Sokra nem emlékszem.

Jack megpróbált felülni az ágyban, úgy érezte, védekeznie kellene, és aztán viszszaesett párnáira. — Hogy találtál rám? — kérdezte.

— Egyszerűen. Felhívtam a hotelt. Azt, amelyikben laktál. Megadták a címet. A titkárnő kikereste a telefonszámot. Iszol még egy kicsit?

— Tudod-e, hogy sohasem jöttél a lakásomra ezelőtt, soha — mondta Jack. — Miért jöttél most?

— Hogy miért jöttem, drága? — kérdezte az asszony. — Micsoda kérdés! Harminc esztendeje ismerlek. Te vagy a legjobb barátom New Yorkban. Emlékezz csak arra az éjszakára a Villageben: esett a hó, és mi reggelig benn maradtunk, és whiskyt ittunk reggelire? Mintha nem is tizenkét éve volna. Azon az éjszakán ...

— Nem szeretem, hogy ilyen helyen látogatsz meg — szólt Jack komolyan. Az arcához nyúlt, érezte, hogy borostás.

— Es azok az alakok, akik Rooseveltet utánozták — folytatta Joan, mintha nem is hallotta volna Jacket, mintha süket volna. — És az a hely a Staten Islanden, ahova mind vacsorázni jártunk, amikor Henrynek kocsija volt. Szegény Henry. Ingatlant vásárolt Connecticutban és egyedül ment oda-egy weekendre. Elaludt, égő cigarettával a szájában, és a ház, a pajta, minden leégett. Ethel kivitte a gyerekeket Kaliforniába.

Megint Scotchot töltött Jack poharába és odanyújtotta neki. Meggyújtott egy cigarettát és Jack ajkai közé dugta. A mozdulatnak ez a bizalmassága — ami nemcsak azt hangsúlyozta ki, hogy ő halálos beteg, hanem olyasmit is, mintha a szeretője volna — zavarta Jacket.

— Mihelyt jobban leszek — mondta —, egy jó szállodában veszek ki szobát. Akkor majd felhívlak. Kedves volt, hogy eljöttél

f

— O, ne resteld ezt a szobát, Jack —< válaszolta az asszony. — A szobákkal sose törődtem. Ügy látszik, mindegy nekem, hogy hol vagyok. Stanley-nek koszos szobája volt Chelsea-ban. Legalább mások azt mondták, hogy koszos. En észre se vettem sose. A patkányok elették az ételét, amit vittem neki. Fel kellett akasztani az ennivalót a mennyezetre, a lámpa láncára.

— Felhívlak, mihelyt jobban vagyok — ismételte Jack. — Azt hiszem, most aludni tudnák, ha magamra hagynál. Érzem, sok alvásra van szükségem.

— Te igazán beteg vagy drágám — szólt Joan. — Lázad lehet. — Leült az ágya szélére, és Jack homlokára tette a kezét.

— Hogy van az angol? — kérdezte Jack. — Összejössz még vele?

— Melyik angol?

— Tudod, nálad láttam. Zsebkendőt tartott a kabátujjában. Folyvást köhögött. Tudod, kire gondolok.

— Összetéveszted valakivel. Nem volt nálam angol a háború óta. Persze, mindenkire nem emlékezhetem. — Odafordult, megfogta Jack egyik kezét és belekapcsolta ujjait az övéibe.

— Meghalt, ugye? — kérdezte Jack. •— Meghalt az az angol.

Letaszította Joant az ágyról, s 0 maga is felkelt.

— Eredj innen! — követelte.

— Beteg vagy, drága — erősködött Joan. — Nem hagyhatlak itt egyedül.

— Eredj innen! — ismételte a férfi és mikor az asszony nem mozdult ráordított:

— Micsoda mocsok vagy, hogy így megszagolod a betegséget, meg a halált?

— Szegény drágám!

— Ügy érzed, megfiatalít, ha haldoklókat dajkálsz? — rivallt rá Jack. Ez a perverzitás tart fiatalon? Ezért öltözöl így, akár egy holló? Ö, tudom, mondhatok akármit, téged nem sért. Tudom, hogy nincs semmi olyan szennyes, vagy romlott, vagy erkölcstelen, vagy durva, vagy aljas, amivel a többiek ne próbálkoztak volna, de most az egyszer tévedsz. En nem vagyok készen. Az én életemnek nincs vége. Az én életem most kezdődik. Csodálatos évek állanak előttem. Előttem, előttem, előttem még csoáálatos, csodálatos évek vannak, és ha már végleg elmúltak, ha eljön az ideje, akkor hívlak. Akkor, mint régi jóbarát, majd hívlak és megadom neked, ami piszkos örömet csak lelhetsz a haldoklók ápolásában. Hanem addig tűnj el, látni se akarlak, se téged, sé ezt a gyászruhát. Hagyj békén!

Az asszony kiitta a poharát és az órájára pillantott. — Azt hiszem, jó lesz, hd megmutatom magam az irodában — mondta. — Ma még látlak. Estére visszajövök. Addigra jobban leszel, te szegény drágám.

— Betette maga után az ajtót, és Jack hallotta könnyű lépteit a lépcsőn.

Jack beledöntötte a whiskys üveget á kiöntőbe. Felöltözött. Piszkos ruháit egy táskába gyűrte. Remegett és sírt betegségében és jeleimében. Ablakaiból kilátott a kék égre, és rémületében minden csodálatosnak tűnt, hogy az ég kék, hogy a fehér felhők hóra emlékeztetik, hogy a gyalogjáróról idehallja a gyerekek sipító hangját. — Adj király katonát! Adj király katonátI Adj király katonát! — Beleszórta a hamutartó tartalmát, a köröm reszeléket- meg a cigarettavégeket a toalettbe, és az inggel fölseperte a padlót, hogy semmi se maradjon a testéből, semmi nyoma az életének, mire este megérkezik érte az a romlott, leselkedő halálmadár.

HONTI IRMA fordítása

13