A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-10 / 2. szám
Találkozásom Idestova tizenhárom esztendeje szolgálom az embereket, a komáromi Magyar Területi Színház színpadán. A tizenharmadik évad első előadásán „A csillagszemé aszszony“ Gaál Andrásaként kezdtem el újból a munkát, és az előadás szünetében folyton arra gondoltam, hogy vajon hányadik parasztszerepem is ez a Gaál András, és vajon véletlen e, hogy ennyire szeretem a parasztábrázolást? Az első fellépésem is parasztszerepben történt. Urbán Ernő „Tűzkeresztségében“ az első felvonás elején kilép a szövetkezet udvarára Fuvaros Szél János, az „ingadozó középparaszt“ (akkor még úgy hívták) és így szól: „Csendesebben, hé, táncra kerekednek az istállóban a lovak“__és megy cukrot adni a közös istállóba bekötött lovainak. Én voltam ez a lovait még a közösben is sajátjának tartó és szerető Fuvaros Szél jános. És most Gaál Andrásként „A Csillagszemé asszonyban“ a szövetkezet takarmányát megyek begyűjteni, bár nem vagyok tagja a szövetkezetnek. És mégis így szól általam Gaál András: „Ha egyszer megszáradt, fel kell gyűjteni. A takarmány nem várhat . ..“ Egyszerre ráébredek, miért szeretem annyira a parasztszerepeket. Mert igazak. Mert magam is tudok azonosulni azzal, amit a színpadon mondok. A paraszt szereti a munkát, és mindazt, ami ebben segíti, tehát az állatokat is. A paraszt szereti a földet, annak termését megbecsüli, félti, óvja, még akkor is, ha történetesen nem az övé. Talán azért szavalom mindig olyan nagy szeretettel Ady Endre „A grófi szérűn“ c. versét, mert ebben a versben van mindaz legtömörebben kifejezve, amit én tizenhárom év parasztszerepeiben a színpadon elmondottam. Visszagondolok a sok parasztszerepre, melyben felléptem: Szigligeti „A csikós“ c. népszínművének lázadó Bálint gazdájára, Egri „Pünkösdi királyságának“ harangozójára, az egyszerű paraszt levélbordóra, a „Tanítónőből“, a „Póruljárt sógorok“ szövetkezeti szarkájára, Sztrakára. Mind, mind kedves emlékként él bennem. Tovább lapozok a színészi fényképalbumban és máris előttem van a „Tékozló szerelem“ humoros szívű éjjeliőre, az „Öreg fa is kivirágzik“ Bogya bácsija (melyet Király Dezső betegsége alatt játszottam) és végül, az album utolsó képeként: Gaál András, a Csillagszemű asszony életteli parasztja. Kis és nagy szerepek, tele kis és nagy élményekkel, emlékekkel. Nem árulok el műhelytitkot, ha megírom, hogy nekem a parasztszerepekre komolyan fel kell készülnöm. Mint minden színésznek, minden szerepre. Ez a felkészülés egyiknek könnyebb, a másiknak nehezebb. Néhai nagy parasztszínész kollégám, Fekete Gyula — azóta sem tudtuk pótolni ebben a szerepkörben a veszteséget, melyet korai halála okozott — például csak megjelent a színpadon, elmondta a szöveget, és a néző egy ízigvérig parasztot láthatott, hallhatott a színpadon. Gyuszi bácsi a földből sarjadt a paraszttal parasztember volt, mozdulataiban, gesztusaiban és hanghordozásában is egyszerű, méltóságteljes parasztember. Persze neki a felkészülés könnyebb volt, mint nekem, vagy másnak. Nekem dolgoznom kell a szerepen és az alakítás néha sikerül, néha nem. Mikor azt érzem, hogy a legjobb vagyok, talán akkor vagyok „miiparaszt" és viszont. Ezt eldönteni a közönség dolga. Az én dolgom: a legjobb tudásom és tehetségem szerint eljátszani a parasztot. De hogyan csináljam? — mindig ez az első kérdésem, mikor parasztszerepet kapok, mint most is, színházunk újdonságában, Móricz Zsigmond „Kismadarában“. Ilyenkor mindig visszagondolok találkozásaimra a paraszttal. Vonaton, vendéglőben, utcán és más helyeken többször figyelem a parasztembereket. Lesem a gesztusaikat, a mozdulataikat és rögzítem magamban, amit láttam. Hátha jó lesz ez egy darabban. Ahogy a homlokát törli, ahogy a bicskáját elteszi, ahogy a pénzt számolja. Ez mind-mind hasznosítható a színpadon. De elég ennyi? Bizony nem. Ilyenkor szoktam gyermekkori emlékek után kutatni. Egyet elmondok: Elemista lehettem, mikor egyszer a kertünk végében játszottam, és ott szántott egy parasztember. Délben leült a kert végébe és enni kezdett: kenyeret és hagymát. Akkor még nem voltam tisztában a kor osztályviszonyaival és megkérdeztem: „A bácsi mért hagymát eszik hozzá, mért nem szalonnát?“ A paraszt rámnézett, elmosolyodott és azt mondta: „A szalonna az uraságé, fiatalúr.“ „És mért nem az uraság daolgozik akkor?“ — kíváncsiskodtam tovább. Mire a paraszt felállt, jól beleinélyesztette az ekét a földbe és elindította a lovakat. Nem adott választ, csak valamit morgott a fogai között. Ez volt az első találkozásom a paraszttal. A némán dolgozó, más földjén gürcölő, de a mindennapi kenyeret előteremtő nincstelen paraszttal. Ilyennek ismertem meg hát a parasztot: más földjén dolgozott, de becsületesen megművelte a másét. Mert szerette a földet, a munkáját. Ha csak kenyérrevalóra futotta is belőle. Aztán többször találkoztunk, a paraszt meg én. Mikor a földműves raktárszövetkezetben dolgoztam, még naponta érintkeztünk. Mikor katona voltam, sokszor olvasta fel a levelét egy-egy paraszt bajtársam. Ilyen kérdései voltak: milyennek mutatkozik a terinéb? Meg érdeklődött, hogy a tehén szerencsésen megborjazott-e? Egyszóval még a vérzivatarban, a fronton is az élet érdekelte őt, a föld, a termés, a jószág. És találkoztam a paraszttal azóta is többször, és minden egyes ilyen találkozás újabb és újabb élmény-anyagot jelent színpadi munkám számára. Egy Gaál András-félét én is ismerek személyesen. Égett a szövetkezet kazla, ö is ott volt, hordta a vizet, segített, verejtékezve mentette a közöst, pedig nem volt a szövetkezet tagja. Különös erkölcs ez. Sokszor nem lehet megérteni, annyira más, mint a többi. Pedig az évele során sok jelzővel „tisztelték“ meg a parasztot: huncut, buta, gőgös, rátarti, élelmes stb. Hát, ha kellett volt huncut, ha buta volt, nem az ő bűne, ha élelmes volt, a szükség tette azzá. De mindig paraszt maradt: egyenes szívű, a földet szerető és emberséges. Mint amilyen Gaál András is. Én ilyennek szerettem meg a parasztot, mikor először találkoztam vele és ilyennek szeretem most, amikor estéről-estéro alakját színpadra viszem. Szeretnék még sok-sok parasztszerepben fellépni, színpadra állítani a kenyér egyszerű hőseit, akik akár kapával a kezükben a földeken, akár vederrel az istállókban, akár a traktor nyergében a barázdákban ugyanazért dolgoznak, olyan nagy szeretettel, akiért én dolgozom a színpadon: az emberért. SIPOSS JENŰ SÁNDOR KÁROLY: Jlievt alkatait í. Ki válaszol? — Ha létezne: az Istent is keresném, hogy mondja meg, hol számít reám, miért teremtett, mi lesz a dolgom, s ha kiválasztott, mit kell papolnom. Mert a ja is gyümölcsöt ád, a hegy gyomrában szenet rejteget s a szél, a fagy, a Nap, a jellegek az örök mozgásban apró láncszemek. Ki válaszol? S visszahangzott a hangom a mindenségbe ékelt cellám falán, huszonöt évem szomjas lánggal égett, s tudtam: acélt edzek, vagy én is elégek. 2. jó lenne végre megnyugodni, csak az ember mindig újra tör, ezer vágy fűti, s titkok ajtajába nyakas hitével új kulcsot reszel. S nem bűn talán, ha ifjan lázad is s helyet keres, mert robbanni kész, — de lám megnyugszik egy kurta napra, mert alkotott: egy verset írt. tp — 9
