A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-28 / 13. szám
Nem is olyan régen, egy öreg néni kopogtatott be hozzám olvasnivalóért. Miután kiválasztotta olvasmányát, a Hetet is a könyv mellé tettem: — tessék ezt is átnézni, van benne egy igen jó olvasmány, az Erzsi tekintetes asszony ... — A Fráter Erzsi — csillan íel szeme boldogan és csodálkozva. — Ismerem az egész történetet! Mondanom sem kell, nagyon meglepett, hogy valaki idős létére olyan kifogástalan emlékezőtehetséggel bír, mint Eszter néni. S mi több, a magyar irodalom kiváló ismerőié. Mikszáth, Jókai, Széchenyi, Eötvös, sorolhatnám tovább egész Balassiig, mind ismert nevek előtte. Remek asszony! Most tapossa 87. életévét, de gondolkodásmódja, szellemi frissesége olyan, mint egy húsz évesé. Pedig volt rá oka, hogy felejtsen Bár az iskolából betegség miatt még az első télen kimaradt, s kilenc évig egyfolytában fekvő beteg volt, tanulni akart, és tanult, ahogyan tudott. Maga tanult meg olvasni a képes olvasókönyvből. Mikor elesett a jégen, még csak a hatodik betűnél tartottak az iskolában, ahová ő azután már soha többé nem járhatott. Hja! — nagy dolog volt a múlt század végén még egy csípőficam! Tizenhét éves korában lábalt ki betegségéből. Amit elvesztett a lábában, százszorosán kárpótlást nyert érte a kezében. Olyan szépen kézimunkázott, hogy messze földre el-eivitték szüleitől. Varrta és hímezte a férjhezmenő lányok kelengyéjét. így lakott több éven át Szikszón, Pesten és Beregszászon. Mindenütt szerették, tisztelték. Mégis a könyvek voltak legjobb barátai. Rengeteget olvasott. Külföldi íróktól is. Mindig lelt rá időt. A háború előtt Beregsomban volt hosszabb ideig házvezetőnő egy bárócsaládnál. Így személyesen volt alkalma ismerni a báró kasznárját, illetve ispánját, Békássi Pétert. Békássi jóbarátságban volt Mikszáthtal, így nem csoda, ha a nagy realista róla írta, s környezetéről az egyik kedveshangú regényét, A vén gazembert. Eszter néni társaságában ezért nem lehet unatkozni. Az irodalom révén megismerkedett az egyes tudományok alapjaival is. Eddig 6—700 könyvet olvasott el, de én tudom, hogy csak szerénységből nem kerekíti feljebb. Igaz, hogy 87 év nagy idő... de azért most is sokat olvas. — S ha mindenki annyit olvasna, mint Béres Eszter néni, akkor mindig üres lenne a könyvtár! Példával jár az egész falu előtt. Csakhogy nem mindenki Eszter néni. Hány ember van, akinek nincs ideje olvasni, mert egyszerűen nem hiányolja. A könyvet szeretni kell. Aki nem szereti, nem is lapozza. Aki már gyermekkorában megízleli az olvasás gyönyörét, rabjává lesz egy életen át. Komensk? mondása jut itt eszembe, még akkor is, ha csak részben vonatkozik erre. „Csak az a benyomás marad meg az emberben szilárdan és állhatatosan, amely zsenge ifjúságában hatotta át lelkét. „Erről jut eszembe diákkorom egyik legszebb epizódjának egyike. — Biológia óra volt. Tanárunk így szólította fel az egyik osztálytársamat: No, Horkázi uram, beszéljen nekem az erszényesek rendjéről? — Mellesleg meg tudná-e mondani, hogy ki is volt az a Horkázi? — Segítek! Melyik magyar író, melyik regényében fordul elő ez a név? Nem tjjdta a fiú. Az egész osztálynak feladta a kérdést. Senki nem jelentkezett. — Ki menti meg az osztály becsületét? Ekkor már magasba lendült a kezem, s röviden ennyit mondtam: Jókai, Kiskirályok. Olyan dicséretet kaptam, hogy fülig pirultam az örömtől. S minek köszönhettem! A szép piroskötésű könyvnek, mely ott lapult a táskámban, amit akkor vettem ki a könyvtárból, hogy tanulás után, vagy amíg a vonat döcög velem haza Rozsnyóról, olvashassak. Ez a dicséret arra ösztökélt, hogy még többet olvassak. Sokat gondolkoztam rajta, hogy lehet élni valakinek könyvek, azaz irodalom nélkül? Lelkileg nem szegények-e az olyan emberek? Gorkij, a nagy orosz író a leghányatottabb gyermekkorában is rengeteget olvasott. Ha valaki árva volt, ő igazán az a legárvább, aki senkitől nem kapott egy szikrányi szeretetet sem. Ha sorsüldözött is volt, egy jóbarátja mindig volt! E jóbarát neve: a könyv. Nem csoda, ha legjobb barátjának vallotta, mikor így nyilatkozott: „Mindazt, ami bennem jó, a könyveknek köszönhetem!“ — Ha mindnyájan ezt vallanánk, akkor bizonyára elégedettek lennénk önmagunkkal, s elégedettek lennének a könyvtárosok Is. Érdekes jelenség, hogy az ember néha akarata ellenére is megnyer valakit az olvasásnak! Édesanyám szintén lelkes olvasója a jó regényeknek. Amit elolvas, elmondja nekünk, gyermekeinek, vagy legjobb barátnőjének. Történt egyszer, hogy, csak félig tudta elmondani az olvasott történetet, mert munkája volt. Már pedig, ö olyan, hogy nem szeret semmit elvenni a történetből! így elmondását máskorra halasztotta. De a barátnőjét annyira érdekelte a további cselekmény, hogy elkérte a könyvet, hogy mielőbb megtudja a végét. S a legérdekesebb ebből az, hogy az a barátnő, aki addig nem olvasott, mert nem volt, aki megszerettesse vele ezt a szellemi táplákékot, ma könyveket vásárol, mit féltve őrzött kincsként rakosgat a könyvespolcára, újságot és lapokat járat, s azokat hűségesen olvassa is! Most inár ő szalad édesanyámhoz, hogy elmondja a legfrissebb híreket a nagyvilágból. „Én Piroska néninek köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást.“ —- mondta a múltkoriban anyámnak. — Hej, de jól tettem, hogy nem mondtam el végig azt a történetet — toldotta meg megelégedetten édesanyám. Azóta én is igyekszem alkalmazni ezt az akaratlanul született könyvszerettető módszert. Ezek a gondolatok kívánkoztak toliamra a könyvhónap végén. Németh dezsoné Jiri Wolker: Jiri Wolker, a tragikus sorsú író, a szocialista humanizmus nagy cseh'költője, hatvanöt évvel ezelőtt, 1900 március 29-én banktisztviselő fiaként született a morvaországi Prostéjovban. Tizennégy éves volt, amikor kitört az első világháború. Súlyos élményeinek és a háborús nyomorúságnak hatása alatt alakult ki Wolker viszonya a világhoz és a társadalomhoz. Költészete mint hatalmas főnyerejű üstökös futott fel a cseh irodalom egére, hogy hirtelen, hulló csillagként aludjon ki. Wolker 1923 tavaszán tiidőbajbarh betegedett meg. Bár családja és barátai mindent megtettek, ami módjukban állt, Wolker betegségét feltartóztatni mégsem lehetett. 1924. január 3-án Tátraszéplakon (Tatranská Polianka) utoléri a halál. Wolker az ifjúság és a munkásság forró szívű lírikusa, a forradalmi költészet egyik cseh úttörője volt. A magyar olvasóközönség Monoszlóy M. Dezső fordításában ismeri Wolker művét. A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Huszonnégy évet élt című bő válogatás Wolker költészetének egész fejlődését bemutatja. Ebből a kötetből vettük a szemelvényként közölt fojtott lírájú szerelmes verset. Ö c; er 'Ö <D Öl O 5 ~o QQ A szemed, leányka, víg vasárnapi tér, vasárnapi tér, búcsúk kirakatja, s hófehér testedből szíved felém zenél, mint templomokból napos harangok hangfa. Hallom e harangszót, oly bűvös zaj vidul, mikor bábuként vonod kebledhez kezem, oly boldog a hangod, hogy torkom elszorul, ha belém villan, mint fon át a szerelem. Mert a szerelem bábunál több, csuda nagy, az új világ szikraként síit ki két szívet, s ha te békés, meleg csillagok sarka vagy, én vert jéggé fagyasztó sarok kell legyek, Ss ezért kedvesem, kemény karokkal le kell, hogy zárjam vasárnapi szemed, s által kell fűznöm köves olvasóval, kínos olvasóval, mit hétköznap teremt, és könnyes nyomorral, mit nem tudtál eddig, szíved felsebzem, mint sarkantyú a mént. Harcba, szerelmem, szállj gyorsan, keblünk lendíti Szeretők küzdenek jobb világokért. Monoszlóy M. Dezső fordítása 14 „Ami bennem jó. u könyveknek kösiönhetem!“
