A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-21 / 12. szám

Sokan voltunk

Sánta Ferenc 1954-ben tűnt fel a magyarországi irodalomban az itt közölt Sokan voltunk című novellájával. Mint traktorgyári marós írta ezt a megrázó gyerekkori élményből ihletődött novellát, mely már akkor élénk visszhangra talált, és az azóta eltelt tíz év mind gazdagabb, mélyebb és hatásában is jelentős műveket termett Sánta Ferenc alkotó munkájában, jelentősebb kötetei: Téli virágzás, Az ötödik pecsét, Húsz óra.

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkai mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerkek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.“ — Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bán tűk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor meg kaptuk a marék puliszkát és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyból, ölbe vettük a nagy lapítódeszkát, amint anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk és ettünk. Pedig több volt közte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven v^gy már a hetvenötön is, nem ette meg a rnaga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy ráncos kezeivel szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemmel és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett szürke szemeivel nagyapámra. Aztán elfordította arcát a kemence tüze felé és azt mondta: — Azt bizony jól teszi. — Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt:

— Gondolod, Ferkó?

— Én igenl — válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosogatótálat

és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult és indult apám felé. Mikor a kályhához ért. lehajolt és elkezdte törni az ágat. Egyenként szépen sorba rakosgatta őkét. s hogy végzett vele, azt mondta apámnak:

— Jövőre próbáld meg a Kása András földjét negyedében. Másként úgysem adja. jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé és rágott.

— S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak.- A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig se engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt s rátette a kezét apám vállára.

— Hát akkor ne késlekedjünk, Ferkó, • hallod-e fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, mintha anyámnak mondta volna, odanézett:

— Hát készüljön. A többit én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban és sír, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta. volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tndia, megverik, ha nem úgy lesz. Apám "csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, még nagyapámat nem éreztem magam mellett.

— Aztán . . . hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e, te?

Nézett rám s olyan volt, mintha sírna.

— S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem s nem tudtam, hogy hova gondoljak.

— Aztán tavaszon, azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e te? Te, Ferike, te?

Néztem s nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

— Magának mi baja van,, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát

fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy belefújt^ letette. Odament anyámhoz:

— Add azt a változót, te Anna.

Addig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anvám kinyitotta a nagvládát. és adta, sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnának, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám meg felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben lenne. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük — s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csők hitelbe kérhette s nem tudtam, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta bicskával, nagyapám meg ivott..

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga mind az utolsó szálig. Tekintett felénk és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa lenne.

— Üköt csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírfam volna magam, be a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés Volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen veié, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte, olyan megnyúlt arccal, mintha pap előtt az ember Hirtelen, mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagvapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan Szégyenlősen, vagy mint aliogv a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát.

12