A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-07 / 10. szám
Aljosa árva Ezerküencszäznegyvenöt tavaszának egyik reggelén szokatlan zörgésre ébredek. A kíváncsiság nem hagy tovább nyugodni. Gyorsan magamra rántom a ruhám és kint termek a kapu előtt. Nem is kell sokáig várakoznom, az utcán felbukkannak az első szovjet katonák. Ötéves fejjel nem tudtam felfogni, hogy hová siet ez a hatalmas embertömeg. Csak álltam, s néztem kiváncsi tekintettel a fáradtnak tűnő embereket. A vonulás megszűnt, a katonáknak oszolj-t vezényeltek. Egy csoport a patak mellett falatozni kezdett. Egy barnahajú, zömök férfi hozzám lépett. Nem féltem tőle, mert mosolygott, fölvett a karjára és megcirégatott. Anyukám is kijött, a barátságos képű ember megnyugtatta, hogy őneki is van otthon ilyen kisfia, Aljésa a neve, onnan a nagy barátság velem. Nem sokáig lehetett velünk, mert sorakozó! rendeltek, s neki is a többihez kellett csatlakozni. Még utoljára meleg kézszorltást váltott velem, anyukámat is köszöntötte és elment. Nem sokáig mentek, a közeli erdőnél puskaropogás fogadta őket. Anyám bátorított, hogy ne félj fiam, az erdőben már csak egypár német katona van, azokkal már könnyen elbánnak az oroszok. Igaza volt, a lövöldözés nem tartott sokáig, de ami utána következett, az vésődött legmélyebben az emlékezetembe. Vöröskeresztes katonák hordták be a halottakat a faluba és köztük anyukám felismerte azt az embert is, aki engem az imént cirógatott. Könnyek gurultak ki szeméből és meghatottan mondta: Szegény Aljésa, árva maradt, nem látja többé az apját, nem hallja már biztató szavát. Ez akkor történt, amikor még nem tudtam értékelni az emberi életet, az apa létének fontosságát. Csak most gondolkozom el rajta, hogy hány gyermek lett árva szabadságunk érdekében! Elesett apjuknak, a háborúban küzdőknek köszönhetjük, hogy most szocialista országban, egyetértésben élünk és dolgozunk VARGA JENŐ Útközben Az el-elsuhanú fák akácillata beáramlott az autóbusz nyitott ablakán, s az emberek szivét tavaszi zsongőssal töltötte meg. Egy eltévedt méhecske kétségbeesetten röpködött egyik utastól a másikhoz, mig végre fáradtan telepedett meg az előttem ülő kislány haján. Ijedten próbált megszabadulni a harcias kis tolakodótól, hadonászó kezével akarta elhessegetni, ám az elszánt bogárka kitartó hűséggel ragaszkodott sajátjőnak vélt helyéhez. Szomszédja, egy feketehajú, kellemes külsejű fiatalember megsokallta a lány kellemetlen helyzetét, ujjal közé fogta a méhecskét és az ablakon keresztül szélnek eresztette. Amikor a lány feléje fordult, megköszönte segítségét, tekintetük találkozott egy pillanatra és e röpke pillantás különös fényt lopott szemükbe. A tavasz bóditó hatása fogságba ejtett mindenkit, csak a motor egyenletes zúgása próbálta megzavarni a fenséges csendet. A harmadik megállónál egy idősebb néniké igyekezett felkapaszkodni a lépcsőkön. Feljutva csomagját a padlózatra tette, azután szomorú arccal nézett végig az elfoglalt ülőhelyeken. A magábamélyedt legény felállt, helyet adott az egyensúlyát vesztett, tántorgó asszonynak. A lány csodálkozó szemekkel nézte a jelenetet, arcét halvány pír öntötte el. Bántotta talán a szokatlan viselkedés? Felkelni mollőle, mintha nem lenne jó mellette ülni! Vagy a másik előzékenységét irigyelte? A ráncosarcú anyóka nem sokáig ült kényelmes helyén. Két megálló után nagy hálálkodások közepette leszállt.-- Nagyon rendesen viselkedett — hallom a kislány hangját. — Ilyesmivel bizony elég ritkán találkozunk. — Minden öregasszonyban az édesanyámat látom — szólt a fiú egészen természetes hangon. A kisvárosba érve mindenki a saját gondjaival volt elfoglalva, a történt esetnek nem volt nagy jelentősége, feledésbe ment. Ki is bírná a napok, órák, percek szürkének látszó eseményeit megjegyezni!? A korai tél útnak indította előhírnökeit: a puha, fehér hópihéket. Azok megtelepedtek a zászlódíszbe öltözött kiváros házain, fáin, utcáin. — Mit ünnepelnek itt? — a tél érkeztet talán — hisz azt nem szokás zászlókkal fogadni! Nem. Ezekben a napokban az emberek visszaemlékeznek a húsz év előtti időre, amikor ágyúszó, halálhörgés töltötte meg a mindenséget. Az idősebbek komor arccal mondanak el egy-egy régi háborús élményt. A fiatalok egy része félénken hallgatja — a jövőre gondol, a másik része hihetetlennek véli — hogyan is tudná felfogni mindazt, amit nem élt ét. Ebben a komor, mélységes csendben két ismerősnek vélt arcot pillantottam meg, akik egy bicegő nénikét vezettek karonfogva. A két fiatal arc elém varázsolta a tavaszt, a zümmögő méhet. Bocsánatkérések között azért megkérdeztem őket, valóban ők azok, kikre emlékezem. A memóriám nem csalt, ők voltak azok a tavaszi utasok. 0, mi minden történik egy pár hónap alatt a nagyvilágban! Lám e két fiatal sem gondolta még akkor, ott az autóbuszban, első véletlen találkozásuk élettontosságát. Erzsi, mert Így hívják a fiatalasszonykát, könnyen feltalálta magát. Beszélt a férjéről, annak édesanyjáról, kinek a háború alatt szilánk érte lábát ér amputálni kellett. — Ezért jár hát olyan bicegősen, ezért segítik, nehogy a friss olvadó hóban megcsússzon. —• A viselkedése akkor nagyon megtetszett nekem, mondta Tibiről: a férjéről. Az utasok többé nem figyeltek ránk, podig mi estig együtt gyönyörködtünk a tavasz pompáiban. lólelkűségéért, szerénységéért megkedveltem, megszerettem. Az utolsó szónál az az ismert halvány pír ismét megjelent arcán s még szebbé, még vonzóbbá tette. Egy hete házasodtunk öszsze — folytatta nagyon komolyan. Sok nehézséget kellett leküzdenünk, mert tetszik tudni én ... én ... tanítónő vagyok — a Tibi pedig villanyszerelő. De hát számít ez? — tört fel belőle a nagy kérdés. Szüleim nem akarták megérteni, hogy a műveltség, a jólelkűség a fontos. A fér Jemnél pedig ez mind megvan. Kevés embernek van annyi tudományos és szépirodalmi könyve, mint neki! Szavaiból az őszinteség, férje iránti büszkeség csengett ki! Tibi megfontoltan, keveset beszélt. Azok közé a fiatalemberek közé látszott tartozni, kik az életet fiatalon is komolyan veszik. Nem akartam idejüket továbbra is igénybe venni, elköszöntem tőlük. Azután néztem egyre távolodó alakjukat, mígnem a korai est a felismerhetetlanség fátylát vonta közénk. Nem tudom, miért, de nekem i3 a háború jutott eszembe: puskaropogás, ágyúszó, halálhörgés... Azokra gondoltam, kiknek fontosabbak véres üzleti ügyeik, mint az ilyen boldognak indult emberi életek. Ml történne, ha ezek is megszeretnék az embereket? — az életet mindenek fölébe helyeznék? Ne tegyünk nagy számadást, ne összegezzük a harci eszközökre fordított milliókat, csupán annyit követeljünk meg a tűzzel játszóktól: oszlassák el mindannyiunk szivéből a háború rémét, az atomhalál félelmét. Tegyenek meg mindent azért, hogy ezek a fiatalok békében élhessék le életüket a saját elképzelésük szerint! LUKÄC3 ISTVÁN Szabó Géza felvétele
