A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-21 / 8. szám
Dolores Ibaruri: Az egyetlen út Politikai Könyvkiadó 1964. „Jobb állva meghalni, mint térdenállva élni“ — Dolores Ibaruri, a spanyol szabad-: ságharcosok Passionariája e gondolat jegyében élt, dolgozott, küzdött Spanyolország függetlenségéért, szabad-: Ságéért. Élete szakadatlan harc az egyetlen úton, amely a spanyol dolgozók felszabadulásához, emberi életéhez vezet. Harc a nyomorúságos bérért, amely alig ment meg az éhhaláltól; bűzlő barakkok helyett emberibb lakhelyért, a harc a tüdőbaj és a korai halál ellen, a babonák és középkori sötétség ellen, mely a Spanyolországban mindenható feudális egyház jóvoltából még a tüdőbajnál is jobban pusztít; harc a monopóliumok urai és a' földesurak ellen, csendőrök ellen — az egész embertelen feudálkapitalista rendszer ellen egy új, jobb társadalomért; harc a nemzetközi fasizmus ellen a munkásegységért, a népfrontért, a köztársaságért. Európa békéjéért. Mert mint Passionária mondotta: — „A mi harcunk nem egyszerűen polgárháború, mi egész Európa békéjéért és szabadságáért harcolunk. Ha az európai országok nem nyújtanak segítséget ti Spanyol Köztársaságnak, ha engedik összezúzni a spanyol népet, úgy maguknak kell majd nagyon kedvezőtlen feltételek között háborút viselni.“ Sajnos, történelem ezt a jóslatot igazolta. A köztársaság veresége után alig fél év múlva kitört a második világháború. A forradalom érdekében s a fasizmus ellen felkelt nép hősi harca elbukott a nemzetközi fasizmus túlerejével szemben, mert a „nyugati demokráciák“ be nem avatkozási politikájukkal kiszolgáltatták Spanyolországot a fasizmusnak. A második világháború bizonyíték rá, hogy milyen drága árat fizettek Európa népei azért, mert a jobboldali szociáldemokrata vezetők elárulták még a polgári demokrácia érdekeit is. Az „Egyetlen út“ nemcsak a szegény asztúriai bányász leányának, a spanyol szabadságharc és a kommunista párt egyik kiemelkedő vezetőjének élettörténete, hanem a spanyol nép hősi helytállásának apológiája; mert Passionária alakja elválaszthatatlan a spanyol szabadságharc történetétől, de a nemzetközi munkásmozgalom történetétől is. A könyv szerzője felveti a jövő Spanyolországának feladatait. Véget ért a spanyol népnek a fasiszta katonai lázadással és az idegen katonai intervencióval szembeni hősi ellenállása. A „tisztességes béke“ a fasiszta béke, a börtönök és a temetők békéje kiterjesztette halálszárnyát Spanyolország fölé, vérbe és gyászba borítva otthonok ezreit. Lezárult a spanyol történelem egy dicsőséges és tragikus korszaka. Elkezdődött a harc új szakasza, s az elesettek Iegyőzhetetlennek bizonyultak. Spanyolország méhében, háborúdúlta földjén a harcok új nemzedéke kelt életre. És a bilincsbe vert haza, a börtönök, a gyilkosságok, a kínzások, a tömeges kivégzések Spanyolországa felett megjelent a hit, fény, reménység — s Franco börtöneinek vastag falán keresztül utat vág magának, s e legyőzhetetlen nép töretlen szavával mondja a világnak: Spanyolország él, Spanyolország harcol, Spanyolország fennmarad. Oj nemzedék tör be Spanyolország életébe, az 1939-es nemzedék. Nem egységes tömb ez: munkások, parasztok, diákok, értelmiségiek alkotják. Olyan nemzedék, melynek érdekei, vágyai különbözők. De közös szenvedély egyesíti őket: A Franco-ellenesség. A háborúról, mely közel három éven keresztül vérrel áztatta Spanyolország falvait és városait, e nemzedékek része csak a hivatalos, a torz, a hazug, vagy a francoista bűntettek igazoló magyarázatát ismeri; másik része viszont ismeri a családban továbbadott történetet, a fájdalmasat, a tragikust, a szenvedéllyel teltet. Különböző utakon s nemcsak eltérő, hanem egymással ellentétes álláspontról elindulva egyik is, másik is, ugyanarra a következtetésre jutott — írja a szerző. A keresztúton, ahol az új nemzedék vágyai és törekvései találkoznak, ott a kérdés: „Vissza kell-e térni a múlthoz? A választ erre a kérdésre maga az élet adja meg. A múlthoz nincs visszatérés. Spanyolország és az őt környező világ más, mint amilyen 1930-ban, sőt más mint 1936- ban volt.“ Nagyot változott a világ, mégpedig nem a régi uralkodó kasztok javára. Ma létezik a szocialista tábor, amely nap nap után erősebb, hatalmasabb, s amely befolyását az imperialista országokra is kisugározza. Az imperializmus még erős, s uralomvágya még szörnyű károkat okozhat. De már elvesztette hegemóniáját a világban. Spanyolországban a nép, a tömegek kitapasztalták a burzsoázia politikai uralmának különféle formáit: a monarchiát, a köztársaságot, a fasiszta diktatúrát. A háború és a fasiszta diktatúra elleni harc olvasztótégelyében próbára kerültek emberek, pártok, doktrínák, magatartások, rendszerek. S ez az eleven közelmúlt rendkívül tanulságos történelem, megcáfolhatatlan tanulsággal szolgál: csakis azok az erők képezhetik Spanyolország politikai, gazdasági s kulturális újjászületésének alapját, amelyek az ország érdekeit képviselik és a társadalom fejlődési tendenciájának iránytűje szerint haladnak. Felteszi a kérdést a szerző: „Tehát a szocialista megoldást?“ Valóban, csakis a szocialista megoldás vethet véget a forradalomnak és az ellenforradalmak változásának, ami törté-i nelmileg a spanyol állam szerkezeti alakulásának lényegét képezi. Szocialista megoldás, melyet a szükségleteknek és a nép akaratának megfelelő ütemben fognak megvalósítani, mégpedig nemcsak a marxista, a szociáldemokrata és az anarcho-szindikatista erők részvételével, hanem minden rétegével, melyet nem rémítenek az ország gazdasági és politikai szerkezetében történelmileg elkerülhetetlen változások Kétségtelen: Spanyolország csakis a szocializmus révén tudja mozgásba hozni a népben lappangó óriási energiát, életerőt és tehetséget. A múltban, a kapitalizmus abszolút uralma idején a szocializmushoz alapvetően polgárháborún és erőszakos forradalmon keresztül vezetett az út. Jelenleg, jóllehet az erőszak alkalmazása nincsen kizárva, s erre a történelmileg túlhaladott osztályok ellenállásának mértékében került sor, megvan a szocializmushoz vezető békés, demokratikus út lehetősége. A spanyol nép olyan erejű és jellegű forradalmat bontakoztatott ki, ami nem hasonlítható a megelőző polgári forradalmakhoz. A fasiszta agresszióval szembeni ellenállás a népfront jegyében, kispolgári köztársasági kormánnyal kezdődött. Fő erői munkások és a parasztok, voltak, akik különféle szervezetekhez tartoztak. A népfront egysége nem volt szilárd. Nem támaszkodott a munkásosztály egységére, s a népfrontban különféle osztályok, különféle érdekek, politikai csoportok egyesültek. Innen származtak azok az ellentmondások, melyek minden lépésnél jelentkeztek. A háború a legkézzelfoghatőbban mindenekelőtt azt mutatta meg, hogy a munkásosztály egysége nélkül a demokratikus forradalom' vezetése elkerülhetetlenül a burzsoázia kezébe csúszik át; a burzsoázia pedig fékezi a forradalmat. Nem viszi végig, sőt fegyvert kovácsol belőle a munkásosztály ellen. A fasiszta diktatúra több mint húsz hosszú esztendeje után a spanyol történelem méhében rejlő politikai és gazdasági problémák, melyeket a köztársasági kormány a háború folyamán kezdett megoldani, továbbra is megoldásra várnak s élesebbek, mint valaha. Ezért mindazok az okok, melyek a demokratikus és munkás-erők, valamint a Spanyolország állandó haladását nem ellenző erők egysége mellett szólnak, ma is időszerűek és érvényesek. A spanyol ifjúság hivatása, hogy elősegítse ezt a széles spanyol egységet, hogy segítsen felszámolni a reakciós sötét múltat, a terrorral és korrupcióval teli jelent. „És meggyőződésem — írja a spanyol forradalmár befejező soraiban —, hogy ez az ifjúság azon az egyetlen úton fog haladni — sőt már halad is, amelyen az egyszerű emberek hősökké, az új élet, az új világ alkotóivá lesznek: a demokráciáért, a békéért, a szocializmusért vívott harc útján.“ HAMAR KÁLMÁN 14
