A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-03 / 1. szám
LacicöNÉ ijA. . t,ss iBOLva tcJ^yaXíXcs &38lCmy (22) „Gomház, ha leszakad lesz más...“ kezdte a dúdolást, de aztán rögtön abba Is hagyta. Szörnyű dologokat élt át az éjjel — a saját életét álmodta vissza. A boldog napokat Csesztvén ... Sztregovát... a losonci végzetes báli éjszakát. De kellemes is történt álmában. Újra látta Emit... Igen, itt járt ebben a szobában s ez a kékcserepű kályha akkor Is úgy állt a sarokban mint mostan .. A kályha még most Is él. — Emi pedig halott. Porlad a teste s a gyermekei számára már ő sem él... „Aladár, szerelmes szép fiam ... lelkem ragyogó sugara.“ Hirtelen leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy újra lássa a flát. A fiát, akit ő hozott a világra, aki szűkszavúan ír, szükmarkúan fizet, s aki a gyűlölt öregasszonynyal él Alsó-Sztregován ... Öh, ha keblére ölelhetné még egyszer! . Ha megnyílna a szíve s megsegítené gondokkal küzdő öregedő anyját Ha magához venné, vagy kifizetné az adósságait... s ő újra úriasszonyhoz méltó tiszta, rendes életet élhetne.. Hirtelen belevillant egy gondolat. El kellene Sztregovára menni. Le kellene borulni a fia elébe, hogy fogadja újra a szeretetébe. Hiszen az apja megbocsátott, viszszahívta — tanú rá egy megsárgult levél az almárium mélyén, — hát miért akar keményebb szívű lenni a fiú az apjánál? Ogy érezte, hogy kibírhatatlan a szoba levegője s megőrül, ha még egy napig Váradon kell maradnia. Kiugrott az ágyból s gyorsan öltözni, csomagolni kezdett. — Vidd az ócskáshoz. Mari, ezt a csomó holmit! — parancsolta a behívott takarítónőnek. — S tégy pénzzé mindent, amiért pénzt kaphatsz . — Mit akar tenni a tekintetes asszony? — szörnyűködött el a jőlelkű asszony. — El akarja pocsékolni még ezt a keveset is, amije megmaradt? — Ne járjon a szád, tedd azt, amit mondok. Értetted? Pénzre van szükségem. Pénzre! Utazni akarok Mari szeme tágra nyílt a csodálkozástól. — Utazni? Aztán hová? Merre? Erzsi kihúzta magát. Most újra a régi szépsége vibrált át fonnyadásnak induló arcán s szeme fényien!, ragyogni kezdett. Szinte megnőtt a boldogságtól, amikor kimondta: — A fiamhoz megyek. Aztán gondosan megfésiilködött, felöltözött, pirosítót rakott az arcára. Klobusiczky rózsáját meg a kékcserepű kályhába szórta. S míg Mari dünnyögve szedte le a falról a muzsikáló órát s a két aranykeretű képet, hogy a zsibárushoz vigye, kevélyen oda szólt neki: — A Klobusiczky nagyságos, meg a Balázs tekintetes úrnak mondd meg, ha idedugják az orrukat, hogy többé a szemem elé ne kerüljenek. Látni sem akarom többé az életben őket... 47. Szontágh Pál horpácsi dohányzó szobájában most rázta le az útiköpeny porát Henriczy tisztéles, aki magahajtotta lovaival errefelé járt, Nógrád nyugati csücskében, s nem akart úgy átkocsizni Horpácson, hogy be ne térjen pár baráti szóra a jegenyék közt álló kúriába. — Hát bizony kísértetjárás volt Sztregován, — kezdte beszédét, ahogy helyet foglalt a sok szétdobált könyv, újság és folyóirat között egy magas támlájú székben. — Visszatért a faluba, Erzsi tekintetes asszony. Szontágh Pál hamuszürke arca a nem Várt bevezetésre egy árnyalattal még színtelenebb lett. — Hogy mondta, tiszteletes uram? Jól értettem? ... Erzsiké tekintetes asszony járt volna Sztregován? — Ott járt, szegény. Sajnos, én nem találkoztam vele ... Rárőspusztán volt aznap dolgom s most holtomnapjáig sajnálhatom, hogy nem szorítottam meg életemben még egyszer a kezét... — Dehát mit keresett ott? Mikor s hogy jött oda? — Ügy mondják, hogy Losoncról jött, fogadott bérkocsin ... Bizony nem négylovas hintón robogott végig Sztregován, mint régen. Kopott volt a ruhája, a kalapja nyűttes s a szétbomlott ősz haját ideoda lobogtatta a szél. Szontágh felkelt ültéből s az ablakhoz lépett. Nem akarta elárulni felindulását, kinézett hát az ablakon, mintha az udvaron járatná a szemét, s közben arra a nevetős kislányra gondolt, aki úgy viselte kontyba tűzött barna fürtű haját, mint egy kicsi taréjt. Aki olyan szépen tudott rákacagni s akiről egykor azt hitte, hogy az élettársa lesz... Az emlék körülfelhőzte, megfogta a szívét s szédülés fogta el... — És miért járt Sztregován? Aladárhoz jött? — Ügy látszik a fiát akarta a szívére ölelni, talán panaszkodni, akart, esetleg pénzt kérni. De az is lehet, hogy csak egy szikrányi szeretetet jött kérni, egy kis megértést... vigasztalást... jó szót... — S Aladár? Hogy fogadta édes anyját? A lelkész nem Jelelt. Lehajtotta a fejét s a padlót beborító szőnyeg kézzel csomózott cirádáit kezdte ‘nézegetni. Aztán a falon függő acélmetszetre irányította tekintetét, mely a Bűnbánó Magdolnát ábrázolta. Mikor megszólalt, nagyon halk volt a hangja: — Erzsi tekintetes asszonyt a kastélyba nem engeddték be... — Hogy mondja? Hogy nem fogadták volna Erzsikét? ... Nem, ezt nem hiszem el... Ez szörnyű volna ... Több mint szívtelenség. — Én sem akartam elhinni, hiszen a vér megmarad vérnek. Dehát vannak különös, kiszámíthatatlan természetek. Az Űr sem teremtett két egyforma levelet. A lélek Is más és más formában uralja a testet. Annyi azonban bizonyos, hogy a tekintetes asszony csak az inassal beszélhetett s egy szolgálója szaladt ki hozzá az útra, hogy megcsókolja a kezét. Mert az országúinál beljebb nem jutott. Az út porában állva várt az édesfiára. Szontágh a tenyerébe hajtotta őszülő fejét. ...Lídércke a Madách-kastély előtt.,, lerongyolódva .,. Talán éhezve, halálos fáradtan... Henriczy pedig folytatta: — S mikor látta, hogy nem bocsátják be, a temetőbe ment. — Imre sírjához? A lelkész hangja most megcsuklott. Férfias vonásai ellágyultak. Az egyszerű kriptára gondolt most, melyről Madách Imre még életében így rendelkezett: „Sírom kint álljon szabadban. Honnan messzi, messzi látni, Nap sugára, éj viharja Járjon azt meglátogatni. S fergeteg, ha jő robogva Gondolom, hogy népem ébred. Számadást tart — és haragján Múltja vesz — jövője éled.“ De Imre ... Imre nem űzte el... É Nem. Talán súgott is vigasztalást a szerencsétlennek, mert — mint beszélik — ott mintha megnyugodott volna. Csak a könnye folyt kiapadhatatlanul végig az orcáján. Aztán — így mondták nekem — mikor visszafelé ment, talán egy kiálló gyökérben botlott meg a lába, vagy a felindulás gyengítette le — ki tudia? — végigzuhant Králik gazda kapuja előtt.,, Ügy vitték be eszméletlenül a házba .., Csak akkor tért magához, mikor Králiknó forró húslevest öntött a szájába. Attól magához iött, mert jóízűen szürcsölte a levest. De az is lehet, hogy csak éhes volt... Hanem aztán szörnyű dolog történt. A szobában voltak állítják, hogy a tekintetes asszony, mintha látomása lett volna. Szemei kidülledtek üregükben, arca tüzesedni kezdett s a kastély felé fordulva szörnyű átkot szórt az öreg falakra. Szontágh szeme elhomályosodott, még a falra akasztott Bűnbánó Magdolnát sem látta, pedig azt kereste most a tekintetével. — Szerencsétlen ... szerencsétlen aszszony, — mormolta. — Addig röpködött az öngyújtotta láng körül, amíg el nem égett. Elhallgattak... Csend lett a szobában s csak egy kerti tücsök ciripelése hallatszott be kívülről halkan a szobába. Mikor Szontágh megszólalt, újra érces volt a hangja: — Tudtam én az első perctől fogva, hogy nem illenek ők egymáshoz. Imre túlságosan finom, előkelő gondolkozásű volt, azt hitte: elég egy mozdulat, a szeme pillantása, hogy értsen a feleség belőle. Költő volt. aki eszménnyé emelte a nőt, Erzsiké pedig földi életet élt. Durva, erőszakos férfi illett volna hozzá, anyagias ember ... — Pedig boldogok voltak ők még Sztregován is. Emlékszem, egyszer úgy toppantam be hozzájuk, hogy nem vettek észre, Madách a térdén ringatta a feleségét: „Erzsókom, én édes Erzsókom“, becézte.. De hát úgy látszik elmúlhat a szerelem is éppúgy, mint a gyermeki szeretet. — Minden múlandó. Csak „Az Ember tragédiája“ halhatatlan. — ligen. És azért mégis jó volt, hogy minden így történt. Bólintottak mindketten, aztán nem beszéltek többet. Henriczy készülődött haza. Szontágh kikísérte a jegenyékkel szegélyezett udvar közepére, ahol már várták a sztregovai tiszteletest a befogott lovai. Aztán még egyszer kezet nyújtottak egymásnak. Henriczy a lovak közé csapott s nemsokára eltűnt a lassan leszálló alkony lebegő ködében. Szontágh pedig viszszatért a házba. Egy darabig gondolkozva rótta a szobája hosszát, aztán odalépett az íróasztalához s előkereste halhatatlanná lett barátjának két egymáshoz fűzött, hozzá intézett levelét. Az egyiket azon az emlékezetes báli éjszakáién vetette papírra Imre. mikor először pillantotta meg Fráter Erzsébetet. A másik versben volt 12
