A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-19 / 29. szám

Hatvan esztendeje, 1904. július 13-én, a németországi B’adeuweilerben halt meg Anton Pavlovics Csehov, az orosz irodalom biiszkeségu, a világirodalom egyik legnagyobb írója.

A. P. CSEHOVi

Az információ

Dél volt. Voldiriov földbirtokos, magas, erős borotváltfejű és kidülledt szemű férfi, levetette kabátját, selyem kendőjével megtörülte homlokát és szorongva belépett a hivatalba. A munka tejjes iramban folyt.

— Ho) kaphatnék tájékoztatást? — megszólítottá az irodaszolgát, aki valahonnét hátulról egy poharakkal megrakott tálcát hozott. Szükségem van egy információra és egy jegyzőkönyvi kivonatra.

— Parancsoljon oda meónt. Ahhoz, aki az ablaknál ült! — mondta a szolga, és a tálcával a szélső ablak felé bökött. Voldiriov köhintett és az ablakhoz lépett. A zöldfoltos asztal mögött egy pattanásos orrú fiatalember ült kopottas egyenruhában. Nagy orrával teljesen az Írásba mélyedt. A jobb orrlukánál egy légy sétálgatott. Az ember minden pillanatban előre tolta az alsó ajkát és nagyokat fújt, ami az arcának különös, gondterhelt kifejezést adott.

— Kaphatnék ... izé, az ügyemben .. ä öntől felvilágosítást? — szólította meg — Voldiriov vagyok... és szükségem lenne a március másodikán irt jegyzőkönyv másolatára.

A hivatalnok belemártotta pennáját a kalamárisba és alaposan megnézte nem maradt-e rajta sok tinta. Amikor meggyőződött, hogy a toll nem csöpög, nekifogott az írásnak. Kerekre csücsörítette az ajkát, de fújni már fölösleges volt: a légy most a fülére szállt.

— Kaphatnék felvilágosítást? — ismételte rövid idő múlva Voldiriov. Voldiriov vagyok, földbirtokos ...

— Ivan Alekszejevics — ordított fel a hivatalnok — mintha Voldiriovot észre sem vette volna. — Ha megjön Jalikovkov a kupec, megmondod neki, hogy az elismervénynek másolatát először a rendőrségen láttamoztassa! Hányszor mondtam már neki!

— Eljöttem a Gugulin hercegnő örököseivel való pörösködésí ügyemben — mormolta Voldiriov. Ismert ügy. Nagyon kérném, ha szíveskedne egy kis Időt szentelni.

A hivatalnok, aki még mindig nem vette észre Voldiriovot, megfogta az arcán a legyet, alaposan szemügyre vette, aztán eldobta. A földbirtokos köhintett és hangosan trombitálva kifújta az orrát kockás zsebkendőjébe. De az sem segített. A hivatalnok továbbra is süket maradt. Vagy két percig tartott a némaság. Voldiriov kivett a zsebéből egy rubelt, és letette a hivatalnok előtt fekvő szétnyitott könyvre. A hivatalnok összeráncolta homlokát, gondterhelt arccal magához húzta a könyvet és becsukta.

— Egy kis információt... csak azt szeretném tudni Gugulin hercegnő örökösei milyen alapon ... Ha lenne olyan szíves?“

De a hivatalnokot saját gondolatai foglalták le, felállt és átment a szekrényhez, miközben a könyökét vakarta. Mikor az asztalhoz visszatért újból a köpyv után nyúlt: megint egy rubel feküdt rajta.

— Csupán rövidke pillanatra szeretném ... Csak egy kis felvilágosításra lenne szükségem...

A hivatalnok süket maradt: valamit Írogatott.

Voldiriov összezsugorodott és tehetetlenül körülnézett az egész firkász seregen.

— Írnak! — gondolta nagy sóhajtással.

— Irnakfhogy az ördög vinné el őket! Elment az ablaktól és megállt a terem

közepén reménytelenül lógatva kezét. A szolga, aki újra arra jött a poharakkal, úgylátszik észrevette a reménytelen kifejezést, mert csendesen megkérdezte:

— No mi az? Megkapta az Információt?

— Érdeklődtem, de szóba se akarnak állni velem.

— Adjon neki három rubelt... súgta a szolga.

— Már adtam neki kettőt.

— Hát adjon még.

Voldiriov visszatért az asztalhoz és letett a nyitott könyvre egy zöld bankót.

A hivatalnok megint magához húzta a könyvet, elkezdett benne lapozni és egyszerre, mintha csak véletlenül tenné Voldiriovra emelte tekintetét. Az orra ragyogott, elvörösödött és egy mosolygó grimasz ült arcára.

— Mit óhajt? — kérdezte.

— Szeretnék érdeklődni a pereskedési ügyemben ... Voldiriov vagyok.

— Nagyon örvendek kérem! A Gugulin féle perben, ugye bár? Nagyon helyes, kérem! És tulajdonképpen mire lenne szüksége?

Voldiriov elmondta kérelmét

A hivatalnok feléledt. Megadta az információt, megíratta a másolatot, székkel kínálta az ügyfelet — és mindezt egy pillanat alatt. Sőt még elbeszélgetett az időjárásról is, érdeklődött a termés iránt. És amikor Voldiriov elmenőben volt, kedves és alázatos mosollyal lekísérte a lépcsőn. Olyan arcot vágott, mintha bármikor kész lenne az ügyfél előtt földre borulni. Voldiriov isten tudja miért, zavarba jött és valami belső hangra hallgatva kihúzott a zsebéből még egy rubelt és odaadta a hivatalnoknak. Az mosolyogva hajlongott és egy valóságos bűvész gyorsaságával eltüntette a pénzt.

— Nohát, ezek emberek ... — gondolta magában a földbirtokos, mikor kiment az utcára. Megállt és kendőjével megtörülte a homlokát.

Fordította: K. A.

E, Koszod:

Mérkőzésre sietek

Ügy határozlak, hogy a „szombatit“ két órakor, kezdjük, rögtön az előadások után. Bosszúságunkra, a mienk és a pilótaiskolások közti rugby-mérközés meg szombaton háromkor, kezdődött. Fél háromkor vár rám Inna. Megegyezi tünk, hogy együtt me-, gyünk a meccsre. Ez a szombati társadalmi mun-, ka olyan váratlanul jött, mint a villamosellenőr. In-, nát semmiképpen sem tudtam értesíteni. Elmentem megkeresni a szakszervezeti jelügyelőnket, csoportvezetőnket. Ö már ellátta magát virslivel meg zsemlével és igyekezett lenyelni az utolsó falatokat, még mielőtt megszólal a sziréna.

— Borja — szólítottam meg hízelgőn. — Mi tör-, tenne, ha nem jönnék el a szombatira?

Borja nagyot harapott a zsemlébe, és azt mondta:

—• Megrovás.

— Borja — szóltam hozzá még hízelgőbben. — Es mi volna, ha eljönnék, beírnál, aztán meg eltűnnék.

—^ Megrónak — modta komolyan Borja.

— Fél háromkor érkezik meg a nőném Karagandából — mondtam hirtelen.

— Ez nem elfogadható ok.

— Nem elfogadható? —

kérdeztem nyomatékkai,

— Nem —- mondta emberségesebb hangon, le-, nyelve egy fél zsemlét. — Nagynéni — nem igazi ok. Menjen várni valaki más. Ez lesz az első szombatink a főiskolán, és amint már te is tudod, a munka segíti a kollektíva kialakulását.

Erre otthagytam.

Szombaton az előadások után kimentünk a hátsó udvarra. Ebben az iskolaévben építettek egy új laboratóriumot. Az egész udvar tele volt téglával, tör-, melékkel, vasdarabokkal, szeméttel.

A pallér adott mindenkinek egy kesztyűt, (azért nem egy párat, mert akkor nem jutott volna mindenkinek, aztán kiadta a parancsot: az egész szemetet odahordani „ahhoz* a falhoz. En állandóan csak arra gondoltam, hogyan léphetnék le.

Nagyon szégyelltem magam, mert mindenki eljött a „szombatira". Még az a nyamvadt Csizsikov is itt szédelgett. Alig van százötven centi sportsapkástul. Látom, amint fogja a saroglya egyik végét, és Valja Dunyinával viszi a szemetet a falhoz. Es én, az életerős legény (a középiskola után két évig talajgyalus voltam egy építkezésnél], vasalt nadtágosan, fehér tngesen ál-, lók, bámulok és lelépni készülök.

Es ni csak!.., Ugyan ki gondolta volna? Talajgyalu! Ott állt az eresz alatt. Nem volt senki a közelében. Rögtön felmász-. tani rá. Megnyomtam a pe-. dúlt. — és a masina megindult kifelé az eresz alól.

— Félre! — kiáltottam oda a gyerekeknek.

Mindnyájan eldobálták a saroglyákat és a lapátokat.

Húsz perc alatt kitisztí-. toltam az udvart. Olyan sima lett mint a parkett, A szemetet odatoltam, ahová a pallér mondta, „ahhoz“ a falhoz. Vagy három percig dobáltak a a levegőbe, hiába mondtam, hogy nagyon sietek. Visszajött a pallér. Csodálkozva nézegette a tiszta udvart és megdicsért bennünket. Mindnyájan boldogan és elégedetten indultak haza.

Rugby-csapatunk 24:6-ra győzött a repülősök ellen.

Hétfőn hívattak az üzemi bizottságra és megrovásban részesítettek" önkényesség miatt, vagyis azért, mert engedély nélkül felültem a talajgyálura.

Hiába, senki sem kerülheti el a sorsát.

Vaszily János fordítása