A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-27 / 52. szám
Karácsony as út ssélén A történet nem kitalált esemény, hanem átélt valóság, habár nem sokan lehetnek életben azok közül, akikről megemlékezem, mert azok olyan úton haladtak, melynek végéről csak csodák révén lehet visszajönni. Végeláthatatlan lassan menetelő embersereg bukdácsolt teljesen az árokpartra szorítva a sok tovarohanó gépkocsitól. Mikor megközelítettük, láttam közöttük fiatal gyerekeket, asszonyokat és ttt-ott, egy két öreg, elgyengült beteg embert, aki Inkább a mások támogatásától állt a lábán, mint saját erejéből. Körülöttük futkározva fekete vagy közönséges civil ruhákban nyilaskeresztes karszalagos fiatal tacskók. Puskájukat csaknem a földön húzták és úgy vitték, mint a trágyaterítő villát. Valóban furcsa látvány volt, sehol egy meglett férfi, vagy sorkatona. Ügy vélték, a hangos káromkodás felnőtté avatja őket. Durván tuszkolták a sok fáradt embert előre. Ügy látszik, ők is meghallották a kelet felől jövő géppuskasorozatokat, mert nagyon megijedtek. Ki tudja, milyen parancsot kaptak, amikor több száz kilométeres útra indították a sok szerencsétlent. Ennek az útnak a végét még akkor ők sem sejtették; nem tudhatták, hogy bestiális halál vár rájuk valahol Auschwitzban, vagy más haláltáborban. Erre az útra össze szedték a budapesti gettók minden járni tudó lakosát. Mindenkinek volt valamicskéje, ami még megmaradt és a nyilas örök nem tartottak érdemesnek hazavinni. Sajnálatos látványt nyújtott a sok elcsigázott, kiéheztetett sovány emberi roncs, de mégis csak mentek lassan mindig előre, lépésről lépésre közeledve a halálhoz. A nagy forgalomtól mi is csak lépésben tudtunk haladat, láttam, hogy az öregek ajka remeg, imád koztak. Az asszonyok sírtak, a gyerekek jajgattak. Tudom, hogy sok ember, ha látná, hogy a kivert kutya az út szélén vonít, megesne a szíve rajta, és találna rá módot, hogyan könnyítsen a baján, de az örök, magukat embernek nevező lények, ezt nem vették észre. Meg vagyok róla győződve, hogy az út további szakaszán sokan erőtlenül — talán még elbúcsúzni sem tudtak a szeretteiktől — kt dőltek, legurultak az árok mélyébe. Ezeknek a sorsa meg volt pecsételve. Láttam, hogyan ugrott el a feléje tartó harckocsi elöl egy idősebb asszony, és közben a másik kettőt az árokba lökte, pedig nem akarta. Az egyiknek a batyuja szétszóródott. Amikor kezdte összeszedni, odarohant egy vigéc és fejbe vágta a puskatussal. A szerencsétlen aszszony gyorsan összekapta a batyuját és a maradékkal igyekezett a helyére állni. Most vettem csak észre, hogy soknak nincsen rendes lábbelije. Volt, akinek csak rongyokba volt burkolva a lába. Tudtam, hogy az élelem dolgában még rosszabb a helyzet. Összenéztünk a bajtársa tmmál. A sofőr lassan kihúzta a zsebéből a kulcsokat, leszállt és a kocsi alsó ládáiból előszedett mindent, amit az útra kiadtak nekünk. Amikor már az utolsó kocka kávékonzervet is odaadtuk, nem messze tőlünk egy kisfiú nyöszörögve összeesett. Sajnos, mindenkinek nem tudtunk adni és ő éppen ezek közé a szerencsétlenek közé tartozott. Nagyon éhes lehetett szegény. Szerencsére az egyik asszonykának még volt egy falatnyt kenyere és azt neki adta. Ezek az emberek tudtak egymáshoz nagylelküek lenni, pedig mind éhesek voltak. Akadt az álló kocsisorokban több is, akt előszedett valamit a kenyérzsákjából, de bizony itt még egy vonatrakomány is elfogyott volna. Ez volt a sok szenvedő, hideg éjszakában tipegő, vagy az árok szélén kuporgó emberek karácsonya. Késő este volt. Valahol a közeli faluban egy kts ház ablaka alatt csendesen felhangzott az éneklő gyerekek kórusa. Szép érthetően ide hallatszott az Ö csendes éj kezdetű karácsonyi dal. Az asszonyok között valaki felzokogott, majd mint a száguldó tűz, végigfutott a sírás az elcsigázott hosszú gnibersoron. BOTTKA JÄNOS 6 Gépkocsiforgalom a házak alatt: a lakóknak szabad levegő jut Ház a parkoló hely fölött (építés alatt és után) A moszkvai elképzelés
