A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-20 / 51. szám
LaCKÖNE fciss iBoLva (20) — A könyvet kérem, — kezdte bizonytalan hangon s lesütötte a szemét. — Melyiket parancsolja tekintetességed? — kérdezte hajbókolva a segéd. — Melyiket? — ütközött meg a ném várt kérdésen. Hát kérhetne mást, mint az Emi könyvét? „ — Azt, amelyiket... az uram írt — akarta mondani, de aztán elharapta a szót és a kirakat felé mutatott: — A Madách Imre könyvét: — Az Ember tragédiáját parancsolja? Már három példányt adtam el belőle — jegyezte meg a segéd és közben becsomagolta a könyvet. Erzsi fizetett és gyorsan elhagyta a boltot. Otthon még a zsalut is behúzta, hogy ne sértse szemét a tavaszi verőfény, úgy dőlt ]e a díványra s már is olvasta a könyvet. „Az Ember tragédiája“... Hirtelen arcába szökött a vér... Úristen csak nem a saját életét írta meg Emi? Csak nem vitte nyilvánosság elé közös életüket? Kinyitotta a könyvet. „Angyalok kara“ — betűzte. — „Dicsőség a magasban Istenünknek ..." Mi ez? „Angyalok kara .. . ?“ „Ür szava ... ?“ Szeme mohón nyelte a sorokat. „Dicsérje őt a föld és a nagy ég, Ki egy szavával híva létre mindent S pillantásától függ ismét a vég.“ Mi ez? Dráma? Vagy költemény?... Türelmetlenül nézte a további oldalt s a vastagon szedett neveket: Éva ... Ádám ... Lucifer... Izgatottan tovább lapozott s nyelte, falta a szavakat, melyek közt most egy ismerős sorra bukkant. Igen, ezt hallotta már egyszer... Valamikor. De hol? „Te csak virág légy, drága csecsebecse, Haszontalan, de szép ...“ Hol olvasta a most látott sorokat? S egyszerre, hirtelen világossággal, mint felhő közül az előbukkanó nap, elöntötte lelkét az emlékezés. Felugrott, a komódhoz sietett, ott tartotta a leveleket... Nem is kellett sokáig keresgélnie, megtalálta rögtön a Cséhtelekre küldött, megsárgult papirost. „Te csak virág légy nálunk... Gyere vissza Erzsi...“ ... Hát ez a költeményt, úgy látszik mégis róla frta Emi. Szeme alig tudta követni a versbe írott nehézkes sorokat. Egész késő estig olvasott. Amikor a végére ért, ügy érezte, hogy szétszakad a feje. — Nem értem... Nem értem teljesen.. Nagyon nehéz nekem. S másnap újra átolvasta. Magára csukta az ajtókat: ma ne jöjjön a Fogtövyházba be senki. Fráter Erzsébet ma egész nap olvasni, tanulni akarja Madách Imre könyvét... Ceruzát vett elő s itt-ott aláhúzott egy-egy sort. Alkonyodon, mikor az utolsó mondatot sóhajtotta fennszóval: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!“ Kihullott kezéből a könyv... — Érzem, ezt E>mi rólam írta, én vagyok Éva, az örök asszony. Nélkülem sohasem írhatta volna meg a Tragédiáját... Kellett lelkének a fájdalom, hogy világra hozhassa ezt a gyöngyszemet... De... De Kepler Borbálát miért mintázta meg? Miért irta meg a prágai jelenetet? Miért bélyegzett meg az egész világ előtt?“ Fájt a szive, karjára borult és kitört belőle a zokogás... 42. — Olvassa csak el ügyvéd úr ezt a levelet! — állított be Erzsi izgatottan Ritoók Zsigmond irodájába s kihúzott tarsolyából egy pecsétekkel ellátott borítékot. — Én hiába koptatom a szememet, nem értein, mit akar Imre. Ritoók hites ügyvéd kezébe vette az átnyújtott levelet. „Kelt Alsósztregován, 1862, október havában“, — betűzte figyelmesen, majd végigolvasta az egészet, s aztán csodálkozva Erzsi arcába nézett: — Ezt nem tetszik érteni? Hiszen nincs ebben semmi érthetetlen. Madách Imre képviselő úr értesíti a tekintetes asszonyt, hogy Jolánka lányát magához óhajtja venni. E célból a tiszttartója, vagy „valaki más“ ide utazik. Kéri, hogy a kislány holmija legyen becsomagolva, mert az, aki jön, nem szándékszik hosszabb időt tölteni Váradon. — Éppen azt nem értem. Miért küldi ide a tiszttartót? Hogy Jolánkát látogatás céljából az apjához vigye? Azért? Ritoók melegnézésű szemét az asszonyra emelte, ki nagyon siethetett ma, mert arra sem talált időt, hogy pirositót rakjon az arcára, mint azt az utóbbi időben állandóan tette. Felkelt íróasztala mellől, ahol eddig ült s nyugodt, kimért léptekkel a faliszekrényhez lépett, melyben ügyfelei iratait tartotta. Pár pillanatnyi keresgélés után kivett egy iratot s átadta Erzsinek. — A tekintetes asszony úgy látszik elfelejtkezett a válási egyezségről, pedig sajátkezűleg frta alá, tanúatyafiak előtt, Ecsegen. Méltóztassék csak átolvasni a másolatot ... Itt áll érthetően a második pont alatt: „Ha Jolán lányom, kit nőm magánál tart, tizedik évét eléri... belátásom szerint neveléséről máskép gondoskodni jogom lesz .. .“ „Másrészről én, Fráter Erzsébet, visszatérek atyai házamhoz, s magammal viendő Jolán leányomnak gondos ápolására s nevelésére magamat kötelezem.“ Erzsi elsápadt. — Csak nem akarja ezzel azt mondani az ügyvéd úr, hogy Imre visszaköveteli a gyermeket? — Világosan megírta a levélben. A kislányt magához veszi. — Ezt nem teheti meg! — kiáltotta csaknem fuldokolva a felindulástól. — Nem teheti anyátlanná a harmadik gyermeket is, aki minden örömöm, drága kis bogaram, aki szeret engem, ragaszkodik hozzám... Ön á jogi képviselőm; írjon a nevemben, hogy érte ne küldjenek senkit, mert a kicsi lányt nem adom . .. Ehhez az egyhez jogom van ... Ez nálam fog maradni... — Ha tekintetessséged végleg magánál akarta tartani a kislányt, akkor be kellett volna tartania a szerződés ide vonatkozó pontjait. — Hát nem tartottam be? Hát nem ruházom? Iskoláztatom? Elhalmozom minden széppel, jóval? Szemem fénye az én kis Jolánkám. — Szereti... kényezteti... de az az életmód, amit tekintetességed folytat... — Az életmódomat veti a szememre? — csattant fel Erzsi. Hát kinek van ahhoz köze? Szabad, független vagyok, nem tartozom senkinek elszámolással. — Hát köze nincs senkinek Csák joga. Például a kislány apjának. — Tapasztalom, hogy az ügyvéd úr is az ellenségeim táborába pártolt át . .. Maholnap már nem lesz egyetlen jó émberrem sem Nagyváradon. — Hát ebben aztán tektntetességed csak magára vessen. Megmondom ápertén: Madách Imre képviselő űr nevét viselőjéhez más környezet illik. Nem a Báránka férfitársasága. — Ezt a hangot kikérem magamnak! — ugrott fel ültéből, s távozni készült. Ritoók melléje lépett, s megfogta a karját. — Nem rosszindulat vezet, ha figyelmeztetem. Kérem úgy is mint jogtanácsosa, úgy is mint jó embere, éljen csendesebb, visszavonultabb életet. Ilyen körülmények között a világ ítéletét zúdítja magára, s látja a kislányától is meg kell válnia. — Nem... — sírta el magát fennhangon Erzsi. — Jolánkát nem adom. Nem tudnék már nélküle élni... — A gyermek figyel... Sokkal többet tud az édesanyjáról, mint a tekintetes asszony sejti. Nem szép, hogy árulkodom rá, de meg kell mondanom, hogy Baranyiéknál rávette a gyerekeket, hogy felnöttesdit játszanak, s ő volt Klobusiczky bácsi. Ne kívánja, hogy elmeséljem, miket árult el ez a kislány a kettőjük viszonyából. Erzsi fehér lett, mint a fal. Az ajkába harapott, búcsúzkodni kezdett, s lassan, imbolygó léptekkel eltávozott, az irodából ... 43. A sztregovai intéző helyett Madách Imre jött le Nagyváradra. Halottak napja volt. Hideg októbervégi, reményt fosztó, szomorú nap. Ezen a szürke, haldokló napon csengetett be Madách Imre a Fogtövy-ház nagy tölgytakapuján ... S mikor ott állottak egymással szemtől-szembe, kezet kézben tartva, egymás szemét kutatva, Erzsi úgy érezte, hogy testét elhagyja az élet... Emi volt itt, Emi, szívének első hófehér szerelme, az egyetlen, akit tisztelve szeretett s szeretve tisztelt... Itt állt előtte gyermekeinek apja, ki úgy toppant be a házba, mint a váratlan öröm, vagy hirtelen jött csapás: kérdezés, hívás, megüzenés nélkül. Egyszerűen elébük állott, s a jelenlétét nem bírták felfogni. Pedig itt volt. Feléjük mosolygott, s egyik kezével Erzsi kezét fogta, másikkal a Jolánka haját simogatta. S ők csak álltak, álltak hangtalanul, s nem tudtak megszólalni... Először jolánka tért az örömtől magához. Átvette az ajándékbábút az édesapjától, s máris elvonult a sarokba játsza-12
