A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-20 / 51. szám
A kötélmúltban érdekes kiállítás nyílt meg Prágában. A címe: Szomorú mondatok Prágából. A kiállítás Hatályaink barbárságának, a nemzett hagyományainkhoz való tiszteletlen viszonyának megrázó bizonyítéka. A kiállításon tönkretett szobrokat, emlékműveket, sírkövekét, megnyomorított és összetört nagy értékű műalkotásokat talál a látogató. Ezek a művek nemrégen még nyilvános tereinket, parkjainkat díszítették országunk kulturális színvonalának tanúbizonyságaként — a járókelők örömére és büszkeségére. MARIE BARTÄKOVÄ: VÁDOLOK (A tizennégyéves leány monológja) Sötétben fekszem: Sebesülten, és szomorúan. Szomorúságom oka nemcsak a magány — elsősorban: az emberek gonoszsága-A liget egyik napfényes tisztásán állottam hosszú évekig. Az emberek jöttek-mentek körülöttem, megálltak, rámcsodálkoztak, büszkén mutogattak az idegeneknek. A vendrgek elismerően bólogattak: „Milyen karcsú és törékeny ...“ A tavasz mindig teleszórt virággal, az ősz bearanyozott hervadt-sárga levelekkel, a tél fehér kristály-palástba ölfözte ett. Nem bántott senki — akkor sem, amikor a szomszédos u cákban a megszállók vasalt csizmái dübörögtek. Ott álltam a fényben karcsún és törékenyen, szelíden és bájosan — mi-dig épp Tizennégyévesen — ahogy a művész keze kőbe vésett, élővé varázsolt. A panaszos évek után megérkezett végre a szabadság, s táléin éppen azok az elmúlt, gonosz évek okozták: a mamák napról napra jobban kezdték kényeztetni gyermekeiket. Én ezt jól láttam, hiszen naponta ott futkostak körülöttem. Ezeknek a gyerekeknek mindent megengedtek. 0, ha beszélni tudnák. Én nem féltem volna rákiál'anl a kislányra, aki itt futkosott a pázsiton, szívtelenül tépdesve a fáradságos munkával ültetett, pompázó virágokat, hogy utána nyomban elszórja őket. Igaz, egy Idősebb úr rá is szólt, de hallották volna csak a leányka anyját: „Mennyi fölösleges locsogás azért a vacak virágért — kiabálta indulatosan —, egyszóval már az égvilágon semmit se engedjünk meg a gyermekeinknek, éljenek ők is úgy, mint mi nemrégi De nagy dolog is az a virág, a világért sem szabad leszaggatni, a múltban meg emberek ezrei hullhattak ...“ Egyszóval: nem tudom ... én csak szobor vagyok, mégis azt gondolom, hogy éppen halottaink miatt, akik mostani életünkért áldozták életüket, kellene becsülnünk a szépet. Múltak az évek, s én figyeltem az anyákat, akik az orvos utasítása szerint rendszeresen kijártak gyermekeikkel a ligetbe. Szegénykék, hadd élvezzék a természetet! — mondották, s jóságosán szemet hunytak, amikor csemetéik kővel kezdtek megdobálni, felforgatták a liget lócáit, leszaggatták róluk a léceket (micsoda nevetés lesz, ha valamelyik néne hanyatt esik), szó nélkül hagyták, ha a gyermekek tüzet raktak az Ösvényeken, s még a szétvert utcalámpa üvegcserepeinek csörömpölése sem mozdította ki őket nyugalmukból. Jót mulattak nyolcéves gyermekeik rajzmüvészetén, amikor kunkori bajusszal, hetyke kecskeszakállal „egészítették ki“ szépségem. Azután a kis vandálok is felnőttek, s egy éjszaka újra meglátogattak. Ekkor már valóságos falkában jöttek, s természetesen anyukáik nélkül. Mindenekelőtt megittak néhány liter bort, majd hozzámverték az üres fiaskókat. S végül, nem tudom miért: lefordítottak az állványról s ide dobtak a bokrok közé. Sötétben fekszem: sebesülten és szomorúan. Prágában most állítólag különféle hírek keringenek a Tizennégyéves leány hollétéről. Tudom, hogy az emberek végülis majd megtalálnak, kijavítanak, visszaállítának a napfényes tisztásra. Mégis szomorú vagyok, mert nem tudok beszélni, mert nem kiabálhatok: Anyák, neveljétek gyermekeiteket a kultúra tiszteletére. Hiszen e tisztelet szerint ítélik meg a nemzetek szellemi színvonalát. Nemzetünk mindig az elsők között járt ezen a téren. Rosszul esik azt hinni, hogy ifjú nemzedékünk képezi az első szomorú kivételt... 6 Strump Józsi bácsi Kíváncsiak Kerekes Teréz
