A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-13 / 50. szám
J I R f F. FRANÉK | A szovjet irodalom Csehszlovákiában A szovjet irodalom 1945. után meglepett bennünket tárgyilagosságával, azon törekvésével, hogy elnyomja a költői ént, hogy névtelenül vegye ki részét a harcból, hogy társadalmának funkciója legyen. Még pedig mindenekelőtt irodalmon kívüli funkciója. Húsz esztendő múltán mindezeket a problémákat hamisaknak érezzük. A pozitív előjelet gondolkodás nélkül negatívval cseréljük fel. Az irodalom világviszonylatban vett fejlődésével és főképp a saját irodalmunkkal ellentétben megfeledkeztünk arról, hogy története folyamán az irodalom tág értelemben véve hány társadalmi és szűk értelemben véve hány politikai célt tűzött maga elé. (Természetesen nem áll szándékomban tagadni, hogy a fejlődés rendellenességének oka egyebek közt az is volt, hogy az irodalom sok lehetséges funkciója közül csupán ezt az egyet tekintették megengedettnek és lehetőnek.) A szónak ebben a szűkebb értelmében az irodalom nevelő hatását is sokszor tagadjuk. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy a szovjet irodalom a háború utáni húsz esztendőben nagy hatást gyakorolt az öntudatosságra, az építő lelkesedésre, egy egész nemzedék szellemi arculatára. Vagy talán valóban csak általános fejlődésről volt szó, amellyel az irodalom csupán összhangban állt? Akkor viszont nem lenne szabad felhánytorgalnunk a negatív jelenségeket sem. Sajnos, az irodalomtudomány, amely gyakran foglalkozik jelentéktelen dolgokkal, ezeket a kérdéseket tárgyilagosan és szabatosan nem vizsgálja. Az összegyűjtött tények csupán rész-tények, nem is szólva arról, hogy nem értékelik őket kellőképpen. (Polevoj jelentőségére gondolok itt a testi fogyatékosságok sújtotta emberek esetében, Solohov szerepére az egységes foldmüvesszövetkezetek megalakításában, jóllehet nem áll szándékomban tagadni, hogy Polevoj a szovjet irodalom számos más alkotásával egyetemben, amelyek a csonka és béna rekorderekről szólnak, egészségtelen hatást is válthat ki abban az irányban, hogy a testi fogyatékosságok sújtotta emberek ahelyett, hogy megtalálnák a maguk helyét az életben, amely megfelel adottságaiknak és képességeiknek, akaratukkal törekednek leküzdeni hiányosságaikat.) És mit szóljunk a ma leginkább hibáztatott könyvekről? Az aranycsillag lovagját óriási példányszámban juttatták az olvasók kezébe. Mi a nagyobb: a kár, amelyet az ízlésbeli nevelés terén okozott, vagy a (haszon, hogy az olvasók egy része megtanult rajta olvasni? Ez az egész időszak szembeállította a szovjei irodalmat (úgyszólván) az egész világirodalommal. Ez kárára vált, példának okáért, az irodalomtudománynak és az olvasóközönség általános fejlődésének. Ekkortájt keletkezett és máig is tart a r,ugati irodalom utáni felfokozott vágyakozás, mivel a nyugati irodalmat mindmáig, noha gyakorta már megokolatlanul, tiltott gyümölcsnek tekintik. Ez a csodálat összefügg- az egész szovjet kultúra divatos visszautasításával, még visszamenőleg is, a szovjet avantgarde érdemeinek kimondott tagadásával, tekintet nélkül arra, hogy minő visszhangja volt világszerte és hogy Sztálin milyen kíméletlenül likvidálta. A másik oldalon még mindig teljesen kritikátlanul (legjobb hagyományainkkal ellentétben) csodálnak minden szovjet alkotást s ugyanakkor a priori eszmei és művészi bizalmatlansággal elvetnek mindent, ami nyugatról kerül hozzánk, Ilyen nézeteket hirdetnek egyes iskoláinkban, sőt főiskoláinkon is. Maradi, bigott, sőt egyenesen kegyetlen dogmatizmus uralkodik itt, amely keményen és rosszakaratúan kikel a Szolzsenyicin típusú szerzők ellen. Ma a csehszlovák—szovjet kölcsönösség legnagyobb veszedelme a személyi kultusz csökevényei, amelyekkel gyakorta ott is találkozunk, ahol azt a legkevésbé várnánk. A XX. kongresszus után Ilyen bonyolult volt a helyzet, azonban csak a felszín alatt, már a XX. kongresszus előtt is. A XX. kongresszus magának a szovjet irodalomnak a szempontjából is egy új irodaimi áramlat megszületését jelenti, amely hevesen tör magának utat a világba (a hazai kritikusok megnemértésével szemben is), ott pedig friss és új irodalmi áramlatként fogadják. Hazánkban a fejlődés bonyolultabb. A közvetlen reagálás a XX. kongresszusra a szovjet irodalom iránti érdeklődés általános lanyhulása volt. Ez után a kezdeti apály után a modern szovjet költészet és próza ismét kezdte megnyerni a tipikusan cseh elmélkedő olvasót. Természetesen, elképzelhetetlen azon helyzet visszatérte, mikor a szovjet irodalom monopoljogokat élvezett nálunk, úgyhogy optikailag valószínűleg úgy fog tűnni, hogy kisebb figyelmet szentelünk neki, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt. Fontosabb azonban annál, hogy a szovjet irodalomnak rnenynyiségileg nagyobb helyet biztosítsunk életünkben az, hogy megleljük az elvesztett optimális részarányokat a világirodalom szempontjából. Hazánkban a XX. kongresszus után is találkozunk olyan nézetekkel, amelyek a múlt hivatalos vonalát követve túlértékelik a szovjet irodalmat, ugyanakkor azonban aláértékelő véleménnyel is, amely bizonyos mértékben felszínre került. Amennyiben mindkét esetben nem a rosszakarat játszik szerepet, amely barbár módon visszautasít minden véleménycserét, vagy az ellenkező nézet megismerését, az ellentétes álláspontot mindkét oldalon a szovjet kulturális környezet ismeretének hiánya okozza, aminek nem mindig mi vagyunk az okozói. Okát a tájékozatlanságban, vagy helytelen tájékozottságban s gyakran illúziók tudatos terjesztésében kell keresnünk, noha épp nálunk minden feltétele meglenne e fejlődés megértésének. Ezt a tájékozatlanságot még sokáig nem fogjuk tudni felszámolni, a ifulturális környezet tényleges megismerésének bonyolultsága és akadályái miatt. E tájékozatlanság okozza, példának okáért, a hivatalos nyilatkozatok és állásfoglalások egyoldalú magyarázatát. Mivel nem állunk kellő kapcsolatban az olvasóval és általában a közönséggel, tisztában vagyunk ugyan azzal, hogy a széles tömegnek tudtára jutott, mikor kit kritizáltak, sejtelműnk sincs azonban arról, vajon a széles tömegek ismerik-e a bíráltak további sorsát; sok olvasó például mindmáig nem tudja, hogy Jevtusenko Félelmét ma a Szovjetunióban előadni nemcsak hogy nem illegális, hanem kis híján officiális tevékenység. Másrészt viszont ugyanezekben az okokban gyökerezik Tvardovszkij félreértése is, akinek épp a mai szovjet valóságban van a maga specifikus helye. Kérdés egyáltalán, át lehet-e valamiképp a specifikus környezetet plántálni, az azonban tény, hogy ilyen irányú kísérletre még nem került sor. Tvardovszkij neve körül a szó szoros értelmében halmozódnak a problémák. A túlértékelő nézet túlzott példányszámokhoz vezetett, amelyek nagy része, érthetően, raktáron maradt, ez viszont az érdeklődés hiányának optikai csalódását kelti. A szovjet irodalom alábecsülése ezzel szemben nem veszi tekintetbe, hogy még a mi viszonyainkhoz képest is óriást példányszámban keltek el nálunk a szovjet irodalom termékei. A kérdés nyugodt megfontolása egyedül ahhoz a nézethez vezethet, amely hangsúlyozza az olvasók rétegeinek differenciálódását. Egymás kölcsönös ismerete és a kölcsönhatás Ugyanehhez a ponthoz azonban eljuthatunk más oldalról is. Itt mindenekelőtt kulturális életünk sokoldalú elzártságára gondolok. Noha állandóan igyekszünk áttörni a gátakat, amelyeket a hidegháború idején vontak mindkét oldalról, mindmáig nem áll módunkban megfelelő mértékben tájékoztatást nyújtani a Nyugat kulturális életéről. És váratlanul ugyanezzel a problémával találjuk magunkat szembe» a mai modern szovjet irodalom esetében is. Kitárva az ajtót Nyugat felé, érthetően a lehető legtöbbet akarjuk megtudni Nyugatról, s emellett nem marad elég erőnk, időnk és lehetőségünk arra, hogy regisztráljuk a modern szovjet irodalom jelen-* tős sikereit Nyugaton. Egyesek számára Nyugat és a szovjet irodalom egybekapcsolása méltatlan és egyenesen szentségtörő, mások szerint viszont a szovjet irodalom sosem érdemelt figyelmet. Az elzárkózottság másik tényezője hazai eredetű. Kulturális életünk jelentős mértékben a maga keretei közé zárkózott. Tegnap még attól tartottunk, vajon nem tárgyalunk-e mélységesen szakmai kérdéseinkről „a dolgozók feje felett“, ma viszont úgyszólván egyáltalán nem törődünk a közönséggel. A teoretikusok egy részét az olvasó szó egyenesen elrémíti. Sót ml több, egész államunkban az irodalmi kritika vagy három folyóiratra kor'átozódik, s ha valahol ezen kívül Jelentkeznek holmi szórványos kritikai kísérletek, maga-Folytatás a 10. oldalon 9
