A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-06 / 49. szám
Után Max Klausen, Sorge utolsó, döntő jelentését közvetíti Vlagyivosztokba: AC hívja XV-t — Kw&ntung nem támad. Semmi veszély Szibéria számára... 1 Késő este lemond a Konoye-kormány. Ota, a titkosrendőrség egyik osztályának, az ún. Tokokénak főnöke, és Tomazawa államügyész követelik, hogy Iwamura igazságügymlnlszter hagyja jóvá a külföldiek letartóztatását. Iwamura kitér. Október 17-én az addigi hadügyminiszter, Tojo mint miniszterelnök kilép a kulisszák mögül. Iwamura megtartja tárcáját és még aznap éjjel aláírja az elfogatóparancsot. Másnap reggel egy rendőr jelenik meg Klausenál és udvariasan felszólítja, hogy a szerencsés kimenetelű tegnapi autókarambol ügyében jelenjék meg a rendőrígazgatóságon. Klause nyugodtan megreggelizik. Amikor kinyitja a rendőrkocsi ajtaját, erős rendőrkarok rántják be az autóba. Lakásában megtalálják a rádióadót, amit a japán titkosrendőrség állítólag évekig keresett. Hasonló módon fogják el Branko de Voukelltchet, a francia Havas hírügynökség ju. goszláv származású tudósítóját. íróasztalából a Ksmpeltaí nyomozói mikrofilmeket halásznak elől Richard Sorge náthalázban fekszik az ágytban, amikor a rendőrök berontanak a házába. Éjjeliszekrényén egy kötet 16. századból származó japán verset, a könyvespolcokon több mint ezer kötetet, az egyik sarokban egyetlen könyvet találnak, amire alig vetnek egy pillantást, ez az 1935- ös német statisztikai zsebkönyv. A Gestapo-főnök tiltakozik Sorge minden vallomást megtagadott és visszautasította, hogy a német követtel beszéljen. Ott, akit a japán külügyminisztérium értesített Sorge letartóztatásáról, erélyesen tiltakozott Iwamura lgazságügymlntszt-grnél és Tojo kormányelnöknél. A követség és a német kolónia egy emberként kiállt Sorg© mellett. Tévedés, kémhisztéria, vagy bosszú az újságíró ellen, aki a nyilvánosság előtt is nem egyszer bíráló hangon mert nyilatkozni a japán politikáról — egyébre senki sem gondolt, Valamennyi Tokióban akkreditált német sajtőtudósltó aláírt egy nyilatkozatot, amelyben hitet tesznek „Sorge emberi és politikai megbízhatósága“ mellett. Hangosan és élesen tiltakozott az NSDAP tokiói helyiszervezete és Meistnger Gestapo-ezredes a Japán tltkosrendőség „balfogása“ ellen. Az elfogatási követő ötödik napont Ott követ látogatási engedélyt kap, miután megegyezett a külügyminisztériummal, a rendőrséggel és a vizsgálóbíróval abban a három kérdésben, amit Sorgénak feladhat. Három japán tisztviselő kíséretében lép be Ott a beszélgetőszobáiba, a szemközti ajtón belép Sorge, ugyancsak három őr kíséretében. Sorge borotválatlan és fegyenckabát van rajta. Tartása egyenes, magabiztos. Ott az előzetes megállapodás értelmében felteszi a kérdést: — Hogy van? — Köszönöm, nem panaszkodhatom. — Bűnösnek érzi magát? — Hogy erre a kérdésre válaszoljak, azt ezek az urak — és Sorge egy fejmozdulattal kísérőire mutatott — éppen megtiltották nekem. Ott aggódva és felindulva, engedelmesen felteszi a harmadik kérdést: — Tehetek valamit önért? Sorge nyugodtan válaszol: — Köszönöm önnek, követ úr. Ml soha többé nem látjuk viszont egymást. Sorge visszatért a cellájába, ahol három évig kellett várnia a kivégzésére. És miközben a transzszibériai vasúton — ahol Ribbentrop kezet szeretett volna szorítani a japánokkal — kipihent, fagyhoz szokott szibériai hadtestek gördültek Nyugat felé, miközben Sorge bátor és tárgyilagos jelentései következtében a Távol-Keleten felszabadult szovjet egységek Moszkva alól elűzték a német páncélosokat, ott ült az az ember, aki Moszkvának segíteni tudott és képes volt lényeges befolyást gyakorolni a második világháború első nagy téli hadjáratára, egy zsámolyon a Szugamo börtönben s írt, írt gyermekkoráról és fiatal éveiről, vizsgáiról és értékes szolgálatairól. (Folytatjuk) Emberke, küzdj! A tiam tizenegy hónapos, s még nem tud járni. Négykézláb közlekedik, mint ősei hajdan, fürgén mászik az asztalok és székek lábai kdzt, nagy ívben kerüli ki a kályhát, ahol a múltkor megégette a könyökét, a varrógépet, mely egyszer inár becslpte az ujját. Egy pillanatra megáll az Íróasztalom előtt és rám néz. Tekintetében mély sajnálkozás és unalom. A sajnálkozás természetesen nekem szél, mivel nem látszhatom vele. Látom rajta, hogy legszívesebben kiszökne a szobából. El is Indul az ajtó felé ... A fiam nyilván tndja, bogy az ajtén ál a konyhába lehet jutni, éj lehetőségek, új látnivalók szabadabb világába. Ezek a lehetőségek valósággal lelkin álkoznak, hiszen az ajtó résnylre nyitva van, csak át kell bújni ezen ■ résen, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Figyelem őt. Az ajtó szárnya befelé nyílik — ez jelenti a főproblémát. Egy ideig elmfilyülten tanulmányozza a nyílást s hamarosan megállapítja, hogy szűk. Fejét semmiképpen sem dughatja át rajta. Most rám pillant, vajon nem flgyelem-e. Én persze képmutató mádon bámulok a levegőbe, s csak félszemmel sandítok rá. Idealisták és költék gyanútlan vakmerőségével rántja maga felé az ajtészárnyat. Az ajtó jókorát koppan kis, kerek homlokán, jómagam is felszlsszenek. Halkan, hüppögve sir egy sort, nyomkodja az ütés helyét, majd övatosan, szipogva újra megragadja az ajtói. Mint az egykori harctéri babák, milliméterről milliméterre közelíti meg a nyílást, azntán lassan felemelkedik, két lábra áll. Most! Ha most sikerölne oldalra lépnie, ha egy pillanatra megtartaná az egyensúlyát... Nem sikerült. Mihelyt az ajtó megmozdul, egész kicsi testével rádől és. . . jobb keze bent marad az ajtúrésben. Éles sikoly, fiam megverten huppan a padiéra. Felugrok, indulnék feléje, de észre veszi s nyomban elhallgat, csak a szeméből peregnek a könnyek. Visszaülök . . . Visszaülök és nem mozdulok. Érzem, hogy szívtelenség, amit csinálok, Attila reménytelenül és szemrehányóan néz felém, de engem, úgy látszik, megszállott az ördög. Gondolataimat is nyilván az ördög súgja: —Fiam, lásd be, hogy nem tehetem, van némi tapasztalatom az ajtókkal kapcsolatban. A legfőbb: senki ne várja, hogy ajtót nyissanak neki. Így persze júval nehezebb lesz a dolog, homlokunk, ujjunk, kezünk is bedagadhat, ám csükkentjük annak a lehetőségéi, hogy csalódjunk az emberekben, felebarátainkban, akik — ez tudvalevő, bár te még nem tudhatod — csak a legvégső esetben nyitnak ajtöt másnak. Ez talán nagyképűen hangzik, mégsem teszed rosszul, ha rám hallgatsz. S bár az egész nagy bölcsességet, magamban mondom végig, Attila szét fogad s újrakezdi harcát élete első Igazi ajtajával. Ismét talpraáll, beszorítja a kezét és sir. Ojra beveri a homlokét, aztán az orrát, állát, ajkát, kiabál, toporzékol, apró öklével veri az ajtét, míg Császári koronatanács: a Tenno elnöklete alatt 1941. június 2-án és szeptember 8-án titkos ülést tartottak a hatalom japán ural s itt határozták meg a tervezett lerohanás frányát. Képünkön a koronatanácsnak egy háború utáni ülése. A Kwantung-hadsereg letette a fegyvert: a mandzsúrlal hadsereg 600 000 katonája, akikkel dr. Sorge utolsó jelentésében foglalkozott, mindössze tizenegynapos harcok után, Mandzsúriában és Koreában a szovjet hadsereg előtt letette a fegyvert. Szeptember 2-án {apán aláírta a kapituláclút. el nem fárad. Ekkor hasrafekszik, pihen s bánatosan néz maga elé ... — Ez Így kilátástalan — szólok hozzá hangosan. Rám néz. Tekintete csupa megvetés. Én mér unom a dolgot, jöhetne már az anyja. Olvasni próbálok . . . — U-ú-uffl — hallom most olyan hangon, hogy menten felkapom a fejem. Az ajtó tárva, Attila a küszöbön ül és teli torokbél üvölti: — U-ú-uffl Ilyen diadalmas arccal ülhetett lován Attila király Ráma főkapuja előtt, midűln a pápátál átvette az „örök város“ kulcsait. Kis névrokona Is kegyelemosztú tekintettel néz le apjára, aztán sző nélkül, sebesen indul tovább, körül sem nézve a számára ismeretlen konyhában, egyenesen a következő ajtöhoz. S bennem, miután ismét elszalasztottam egy történelmi pillanatot, újra megszólal az ördög, ez alkalommal Lucifert idézve: „S e sok próbára mégis azt hiszed, Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan? S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen Gyermekkedély csak emberé lehet.“ Attila vörös homlokkal és kisirt szemmel dörömböl az előszoba-ajtón. Zs. NAGY LAJOS
