A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-29 / 48. szám
Juan de la Cabalal: Hideg eső Mióta meggazdagodtam ezzel az átkozott világháborúval, mióta megházasodtam. és a gyerekek megszülettek, őrzök magamban egv történetet. Valamikor mindig elmeséltem az ilyeneket Ö, akkor szabad voltam, most viszont, gyerekekkel! Félek, rossz példát mutatok. De miért nem tudom magam elhatározni? Talán azért, mert foglalkozásom írott leien tésekhez, a Plébános Or. a Jegyző, valamilyen bíró vagy más ismeretlen személyek tanúsítványaihoz szoktatott. Dntel Űr, aki itt van, a megmondhatója Tehát egyedül voltam, tanúk nélkül, egy ködös, szitáló esős éjszakán percről percre belemélyedve a sötét útba. igen, autóra volán ánái. szemem a fénynyalábon. melyet járművem elülső lámpája szórt, és nagyon siettem. Hirtelen erős indulat fogott el. megmagyarázhatatlan félelem kellemetlen gondolatok, amikor néhány. az út egyik oldaláról a másikra mozgó lámpa elmosódott fényét lá tam, melyek elzárták utamat Sem éles szirénát, sem kiáltást nem lehetett hallani, ami jelezte volna hogy baleset történt. Meg akarnak támadni? Talán cinkosaik rejtőztek el az út két oldalán. Akkor pedig!... Ha nem állok meg. ha közéjük hajtok, a többiek hátulról törnek rám. De az ördögit! Hiszen itt van nálam a töltött revolver, ideje már hog' egyszer hasznát is vegyem! — gondoltam. Előhúztam a fegyvert és megállítottam az autót. — Mi van itt? — kiáltottam durván és hangosan. A íámpahordók közelebb jöttek, négy szerencsétlen indián ahogy láttam őket. Fölismertem bennük kőműveseink félig munkás, félig paraszt alakjait. Autólámpáim fényénél, mialatt közelebb jöttek, megláttam nyolc lábat nyolc, papucsnak nem nevezhető lábbeliben. Ruhájuk többi része kék ingből gyékénykalapból. tarka selyemből állt. — Ml történt? — kiáltottam rájuk. Míg egyre közelebb jöttek felemelt lámpáikkal. revolveremet nadrágom övébe csúsztattam, és hogy könnyen mozoghassak alkalmas pillanatban, kigomboltam mellényem három alsó gombját, készen mindenre... — Mi történt? — kiáltottam rájuk újból, mikor mellém értek, és megláttam arcukat. Egyikük, a legidősebb már inkább öregember, lelógó bajusszal, két másik körülbelül harmincévesnek tűnt, a legfiatalabb nem egészen húsz — Uram — szólt a legöregebb —, Mexikóba kell mennünk késedelem nélkül, mive! holnap hétfő, és nagyon korán munkába kell állnunk. Talán elfelejtettem az elején megemlíteni, hogy ez a márciusi éjszaka, melyen hétvégi pihenőmről tértem haza, vasárnap volt. Talán igen. talán nem. Dühösen az okozott ijedelemtől, és indulatosan az ingerlő és nagyon logikus bosszúvágytól, néhány nem ide kívánkozó és gyors szóval válaszoltam az öreg kérdésére, fejemet tagadólag ingatva. — Késő van, uram — tette hozzá egyikük. Elérkezettnek láttam az időt. hogy szemügyre vegyem és kicsit megiorgassam őket, ezért bele sem egyeztem, el sem utasítottam. — Nagyon kérjük, uram! — nem jönnek erre teherautók sem, és ön úgyis abba az irányba megy, amerre mi... A legfiatalabb közbeszólt: — Csak kőművesek vagyunk... És elmosolyodott, ártatlanul vagy gúnyosan rejtett célzással. Megértettem alamuszi tekintetét. Amire gondolt, olyan világossá vált, hogy az elutasítás félelmet, megalázkodást jelentett volna. Ezt soha! .. . — Üljetek be! Ti hártnan a hátsó ülésre, te öreg, velem ülsz előre. Rögtön eloltották a lámpákat és engedelmeskedtek parancsaimnak. Az eső pedig szüntelenül esett... Kiengedve autóm fékjét, gyorsítottam, és folytattam utamat. A hátul ülők csak három-négy mondatot ejtettek; melyekre jól emlékszem: — Mi lehet Usébita-val? — Nem akarod elhinni? — Gyönyörű, mi? — Olyan/bájos, hétéves korára. — Aztán mély csendbe burkolóztak. Sem egy mosoly sem dicséret, az őszinteség legkisebb jele, mint más vidék lakóinál, csak ez a csönd, mely nyugtalanságot szül, gyanakvást, ami megtör’, lesújtja, elnyomja a bátorságot. Ráadásul a sötétség, a távolság, folytonos zökkenők ... minden ... Ez a kitartó és komor szitálás. a ködben mozgó lámpák, melyeknek elmosódott fénye most is idegeimben táncol. Távolabbról az öreg lélegzete, apró böfögések alakjában, olyan rossz alkoholt éreztetett, mely kibírhatatlan undort keltett bennem, mikor felém fordította fejét és beszélt. Részeg indián. — Ezek az apró cseppek még négy tenyérnyire sem hatolnak a földbe. Ugye, uram? — Ühüm, Uhuim — feleltem, lélegzetemet visszafojtva. Rövid szünet után megint kérdezte. — Még két araszra sem, még két araszra sem, gondolja, uram? — Részeg indián — gondoltam újra és nem feleltem. — Nem hiszi, uram? — Igen, bizonyára — szóltam. Türelmet kellett magamra erőszakolni. Újból szünet, majd ismét; — Még ennyire sem, kisuram? 'Azután pillantonként: — Semennyire, semmire, még egy klesit sem, nem igaz, uram? Az autó száguldott, ahogy csak bírt és újból félni kezdtem. Ez az, amit ösztönnek neveznek? Jól tudjuk, milyenek az indiánok, szójátékeikkal, vallási köteményeikkel. Mit jelenthetett ez? Mit akart a többiekkel közölni, akik ott ültek mereven a makacs csöndben? Ha kövek lennének, ártalmatlanok. 4, De emberi lények! És szakadatlanul esett. Az út kihalt volt, beburkol e sűrű köd hideg homályába. De a szélrohamok félelmet keltettek. Még el tudtam hessegetni. biztonságomra gondolva, melyet revolverem nyújtott. — Még két tenyérnyire sem, mi, főnök? — Tökéletesen így van. — Egyre sem... — Igen, igen ... — Egy, még egy tenyérnyire seim.s, annyira sem ... — Természetesen! — Az Isten ugyanis csak a vetéseket akarja felfrissíteni ezzel az esővel!... — Természetesen ... — Felfrissíteni a vetéseket, és nem azért, bogy a föld mélyébe jusson. Nem igaz? — Igaz! — Igaz? Valóban, uram? Az autó motorja hirtelen melegedni kezdett. Az első faluban megálltam, megmagyaráztam nekik, mi történt. Az öreg ajánlkozott, hogy elmegy vizet keresni egy közeli boltba. Mikor a fényes lámpa egy áruház ablakkeretének távoli körvonalait világította meg, a legfiatalabb, aki mellettem állt, hozzám hajolt, és így szólt mögöttem: — Uram! Megfordultam. — Ö az apám, uram. Megállt, mint ilyenkor minden indián, lélegzetet venni és a másik mondta: — Apa részeg. A legfiatalabb folytatta: — Bocsásson meg neki, de azért mondja mindezt, mert a falunkból jövünk, ahol most temettük el a kis húgomat... Ez igaz, uram ... Csak kőművesek vagyunk. Nem kértem több magyarázatot, de a harmadik még hozzátette: — Nem akarja, hogy az a kis lélek, ott k,nn a földben érezze testecskéjén az esőt. Éjszaka titokzatosság, az eső, rejtelem és a sötétség, végig az úton. Két gyermekem volt: egy kislány és egy kisfiú. De a kislány beteg lett. Most hogy már meghalt, erős szívem ellenére, néha gyengeséget érzek magamon az autóban. Esik, és mint suttogást hallom: — Mi lehet Usebitával? — Nem akarod elhinni? — Gyönyörű, mi? — Olyan bájos, hétéves korára. Kun Tibor fordítása
