A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
Barta Lajos szerepe a csehszlovákiai magyar irodalomban A pár nappal ezelőtt (1964. okt. 18-án) elhunyt kitűnő írónak, Baria Lajosnak a halálát a csehszlovákiai magyar irodalom is meggyászolja. És ez nem csak azért van így, mert az egyetemes magyar irodalomhoz fűződő szerves kapcsolatunk követikeztében a magyarországi nemzeti irodalomnak és a más országokbeli magyar nemzetiségi irodalmaknak a veszteségeit mi is a veszteségünknek tekintjük. Barta Lajos az egyetemes magyar irodalom közös keretén belül ránk nézve rendkívül hasznos és a fejlődésünket termékeny módon befolyásoló közvetlen kapcsolatba is került velünk. Azok közé az emigráns írók közé tartozott, akik az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság tragikus bukása után Becsen keresztül hozzánk jöttek, itt hosszabb vagy rövidebb időre letelepedtek, és az irodalmi életbe tevékenyen bekapcsolódtak. Bartának és társainak a szerepe felbecsülhetetlenül nagy volt. Az 1918 után kibontakozó csehszlovákiai magyar irodalom ugyanis meglehetősen nehéz körülmények között indult útnak. Azoknak az íróknak nagy része, akiket a fogalkozásuk vagy lakóhelyük Szlovákiához kötött, az államfordulat után Magyarországra távozott. Az induló kisebbségi irodalom és sajtó bölcsője körül csupa kezdő irodalmár vagy irodalomkedvelő idős dilettáns állott. A gazdagabb írói és újságírói gyakorlattal rendelkező emigránsok a művészi és szerkesztési tapasztalatot, a színvonalat, a haladó vagy haladóbb világnézetet, a kísérletező kedvet és kezdeményező bátorságot hozták magukkal, és ennél fogva az irodalom és sajtó kibontakozásában az élesztő szerepét töltötték be. Ezt a kiemelkedő szerepüket a fiatal Fábry Zoltán már 1928-ban meglátta és értékelte. Egyik tanulmányában többek között ezt írta: „A köszönet igazságával ki kell jelentenünk nyíltan és ünnepélyesen: az emigráció nélkül mr nem állnánk ott, ahol vagyunk. Ha ők nincsenek, akkor az önképzőköri dilettantizmus és provincializmus döntőn és visszacsinálhatatlanul rátelpedett volna itt mindenre. Az emigrációnak az itteni szerkesztőségekben elhelyezkedett írói nemcsak az európai nívójú irodalmat jelentették, de ugyanakkor megteremtették a szintén európai nívójú szlovenszkói sajtót, mely egy időben, a legsötétebb magyarországi években messze felülmúlta a pestit. Ezt nem lehet, nem szabad elfelejteni. Ez történelmi és irodalomtörténeti tény.“ Abból a köszönetből, amelyet Fábry az emigráns írók iránt a nevünkben kifejezett, Barta Lajost igen nagy rész illeti meg. Az irodalomszervezésben és írónevelésben, a felvilágosító munkában és a progresszió terjesztésében kifejtett áldozatos tevékenységével örökre beírta magát a csehszlovákiai magyar irodalom történetébe. Az 1878. október 20-án született Barta Lajos mögött az emigrációba vonulás idején gazdag írói múlt állt. Novelláskötetei, színdarabjai (Parasztok, Tavaszi mámor, Szerelem, Zsuzsi stb.) és riportsorozatai az 1910-es években országos visszhangot keltettek. A szocialista eszmeiségtől is befolyásolt és az ország legégetőbb problémáit feltáró radikális szemléletű írót az akkori magyar irodalom legjelesebbjei, köztük Ady és Móricz ölelték társként magukhoz. Egyik elbeszéléskötete az elismerését és tetszését lelkesen kifejező Adynak „oly örömet hozott, mint Móricz Zsigmond öta Kaffka Margiton kívül talán senki még.“ A fiatal Barta elsődleges téma-területe a feudalizmusban megrekedt magyar paraszti élet és azon belül főképpen az öntudatra ébredező és forradalmasodó szegényparasztság volt. Novelláiban és színdarabjaiban az erőteljes környezetrajhoz kivételes jellemző erő társult. A Tanácsköztársaság idején Barta az írói direktórium tagja és az írók Szakszervezetének titkára lett. Fontos funkciói mellett egy ideig a Közoktatásügyi Népbiztosság Fáklya című napilapját, majd az Emberiség címen induló irodalmi folyóiratot is szerkesztette. A Fáklyában közzétett egyik cikkében (Sovinizmus és kommunizmus, 1919. május 14.) a nemzeti elfogultságot szenvedélyes szavakkal ostorozta, és a népek közti szolidaritást eszményítette: „A sovinizmus sohasem volt a gondolatok, nézetek, okosságok rendszere. Nem is lehetett, mert a sovinizmus az egyik népnek a másik nép fölé való emelését, egyik népnek a másik nép rovására való kifejlesztését és nagyranövelését akarta. Egy alapvető emberi igazsággal pedig az ilyen emberi politika nem fér össze. A sovinizmus semmiesetre sem fér öszsze a kommunizmussal, mely az emberek egyenlőségét s testvériségét vallja alapigazságul. Mely azt hirdeti, hogy az emberekben rejlő összes értékeket ki kell fejleszteni az emberiség közös javára. Mely az ember és a népek teljes felszabadítását hirdeti nemcsak a termelésben, hanem a szellemben is.“ Barta kényszerű emigrációja 27 évig (1919-től 1946-ig) tartott. Rövidebb berlini tartózkodás után az 1920-as évek közepén családjával együtt Bécsben telepedett le, de — amint azt az Új Szóban emlékező Egri Viktor találóan írja — „idejének javát a munkás hétköznapokat már ekkor is itt nálunk, Szlovákiában töltötte.“ 1934- ben aztán véglegesen Pozsonyba költözött, Barta a Csehszlovákiába jött magyar emigránsok között érdekes, meglehetősen magányos helyet foglal el. Szorosabban nem kapcsolódik egyik emigráns-csoporthoz sem, a lehetőségekhez képest őrzi a függetlenségét. A polgári demokratikus Csehszlovákiát a magyarországi emigránsoknak nyújtott menedékjogért tisztelet és elismerés illeti. A masaryki demokrácia azonban a menedékjogot nem adta ingyen. Természetesnek vette, hogy az emigránsok hálájukat az uralkodó rendszer társadalmi és politikai eszményei iránti hűséggel fejezzék ki. Ez a kivánalom az októberi forradalom emigránsainak nem okozott semmilyen világnézeti nehézséget. Politikai és világnézeti megbízhatóságuk következtében előnyös helyzetet élveztek, és a koalíciós kormánypártok (szociáldemokrata és agrárpárt) magyar nyelvű sajtójában jól fizetett pozíciókat töltöttek be. Aktivista magatartásuk és lekötöttségük következtében a kisebbségi jogok kiszélesítéséért folytatott harcba nem kapcsolódtak be, a polgári kormány kisebbségi politikáját meglehetősen szolgaian támogatták és védték. A Tanácsköztársaság azon emigránsainak viszont, akik a kommunista párt munkájába aktívan bekapcsolódtak, a hazai kommunistákhoz hasonlóan az üldözés — és sok esetben a menedékjog elvesztése — lett az osztályrésze. A hatóságok olykorolykor azért voltak csak „mérsékeltebbek“ az ismertebb kommunista emigráns írókkal szemben, mert azok az ellenséges Horthy-rendszer kíméletlen leleplezésével a csehszlovák kormány részére is jól felhasználható propaganda anyagot szolgáltattak. Barta nem kötötte le magát egyik emigráns-csoportnál sem; az irodalom megszervezésének és fellendítésének, az írók és a közönség haladó nevelésének érdekében magányosan, áldozatot és fáradságot nem ismerve harcolt. Legértékesebb kezdeményezése az ÜJ Szó című kultúrpolitikai folyóirat [1929—, 1933) létrehozása és néhány évi hősies, de megszakításokkal, kihagyásokkal terhes fenntartása volt. Botka Ferenc, magyarországi irodalomtörténész — aki Barta Oj Szó-jában a szovjet irodalom nagyarányú népszerűsítését tanulmányozta — a lap profilját a következőképpen rajzolta meg: „Az Oj Szó bizonyos értelemben magányos harcos volt. Magánvállalkozás jellegéből eredendően nem tartozott egyik párthoz sem. A „szocialista szolidaritás“ fórumának vallotta magát, az új magyar, „világ forradalmi arcának“, amely ellenpólusát alkotja minden réginek, elavultnak. Szemléletét erős intellektualizmus jellemzi, nyilvánosságot adott a kommunista, a szociáldemokrata, s az egyre baioldalibbá váló Sarló-mozgalom képviselőinek ... Az 1932-es számokban határozott balratolódás tapasztalható... A külfödi munkatársakat felváltják a helyi, csehszlovákiai írók, sőt olykor munkásleveiezők is, akik az általános kérdések helyett az aktuális és helyi problémák megoldásán fáradoznak. Különösen jellemzőek e tekintetben a munkásoktatásról és a fasisztaellenes népfront létrehozásáról folyó vita hozzászólásai.“ (Filológiai Közlöny, IX. évf. 3. sz.) Barta Oj Szó-ja úttörő munkát végzett a csehszlovák-magyar kapcsolatok terén is. Erről Szalatnai Rezső a Magyar Figyelő 1934-es évfolyamában közzétett tanulmányában (Jegyzetek a csehszlovák-magyar szellemi együttműködésről) ezt írta : „1929 nyarán az emigrációban élő Barta Lajos megcsinálja Pozsonyban az Oj Szó című folyóiratot, mely elsőnek akarja a szláv-magyar megismerés és ismertetés gondolatát tervszerűen a közvéleménybe vinni. Maga Barta Lajos itt és más lapokban párhuzamba állítja a cseh és magyar kultúrát, mint két szellemiségi formát.“ Barta másik irodalomszervezési vállalkozásáról, az 1KVA címen útnak indított, de az anyagi fedezet hiányában csakhamar megszűnt kiadóvállalatáról Egri írt a már idézett megemlékező cikkében. Barta 1939-ben kénytelen volt elhagyni a fasizálódás előtt álló Szlovákiát. Hat tagú családjával Londonba ment, s onnan 1946-ban tért vissza a felszabadult Magyarországba. Itt a szocialista magyar írás úttörőjének számító Bartát rendkívül megbecsülték. Az új viszonyok között tovább épülő és értékes alkotásokkal kiegészülő életművéért 1956-ban a Kossűth-díjjal tüntették ki. Régi művei közül új kiadásban és új címmel (Gyár) jelentették meg azt a regényét is, amelyben a magyarországi ipari kapitalizmus kialakulásának idejéről rajzolt nagyszabású társadalmi tablót. Ez a kitűnő alkotás először 1928- ban Pozsonyban A sötét ujj címen látott napvilágot. Kovács Endre „A Sarlós mozgalom és a magyar irodalom“ című tanulmányában azt írja, hogy A sötét ujj a sarlósok legkedveltebb könyvei közé tartozott, kritikusaik „e regényt egyenesen Zola Germináljához mérték.“ TURCZEL LAJOS 14
