A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-01 / 44. szám
LacKöNE Kiss ibolyő (13) S mint aki most döbbent rá arra, ami közöttük történt, felsikoHott Elurenyújtotta a karját s eltaszította magától a lángolótekintetű férfit s kiszaladt a szobából. Este vétkezéskor — mikor a napközben viselt ruhadarabokkal leakarta vetni magáról a történtekre való emlékezést is — tekintete->a tükörbe esett, ahonnan a nyakát elcsúfító folt kiabálta vissza sötét színével a kerítő alkonyióra bűneit. Felindulásában eddig észre sem vette, hogy Hanzélyi a nyakába harapott. A folt pedig még két hét múlva sem tűnt el aiabástromfehérségű bőre bársonyáról. Muszlin-sállal a nyaka körül kellett járnia a nyári forróságban, nehogy észrevegye valaki az árulkodó színét változtató foltot. Az utat Pestre pedig elkeltett emiatt halasztania, míg a harapás nyoma el nem tűnt teljesen. A kiabáló folt végre mégis eltűnt — de a rablót' csók íze a vérébe szívódott, a testében lassan keringeni kezdett, s megmérgezte a viszontlátás első, boldognak . álmodott perceit... Igen, a viszontlátás öröme nem volt az a bensőséges boldogság, amilyennek azt ébren, álmodozva számtalanszor elképzelték. Az a nyolc hónap, amióta egymástól elválasztva éltek, kérlelhetetlen kegyetlenséggel széjjelszaggatta azokat a finom szálakat, melyeket az együttélés meghittsége sző a hitvestársak közé. Az eltávolító idő láthatatlan szakadékot vont szerelmük közé s ezt már az első pillanatban megérezték, akkor mikor Madách pesti szobájában egymás karjaiba borultak... Az öröm felkiáltása, melyet a rég nem látott kedves csalt ajkaikra, lelkűk igaz hangja volt. — de az egymásnak adott csókban már nem lelték fel a régi ízt, az újjáébredt szerelem lobogását. Lanyha, kötelességből váltott hitvestársi üdvözlet, melyei gyermekeik anyja kapott és adott szülöttei édesapjának ... Erzsi arca mégis lángba borult. Arra a másik csókra gondolt, mely tüzével a szívébe perzselt. Madách előtt pedig önkéntelenül felrémlett a „Fogságomból“ írt versének sorai: „Látom házikónkat csendesen, szerényen Állani akácok titkos rejtekében, Ott állunk kapunkban, nőm, emlékszel-e még? Amint a tündér! képen elmerengénk? Őh, e bűvös körben magamat, ha látom, Olyan idegennek, oly másnak találom Attól, ami lettem, hogy köztem s közötte Semmit sem lelek, mi együvé kötözne...“ A széttépett szálakat pedig újra kellett volna szőni. Gyengédséggel. Szerettei. Ők pedig már az első két órában civakodni kezdtek. Talán hiba volt, hogy Madách ahelyett, hogy megvárta volna, míg lassanként újra egymásra találnak, s összemelegednek, férfias nyíltsággal már az első félórában bevallotta, hogy testvéröccsével, annak ittjártakor. megkötötték az osztályegvezséget. — Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte s érezte, hogy összeszorítja szívét a félelem. — Azt, hogy Károly megy Csesztvére lakni s én, mint az Idősebb fiú, átveszem a Madách-birtokok vezetését. — Ez már befejezett tény? — Igen. Károly a közeljövőben meg fog házasodni és úgy szeretnénk, ha ő már Csesztvére 'vinné fiatal asszonyát. — És mi? Csak nem akarod azt mondani, hogy mi meg Sztregovára költözünk? — De igen, Erzsi... Ebbe bele kell nyugodnod. — Hanzélyinak, hát mégis igaza volt. S én nem akartam elhinni neki. Elöntötték a könnyek. Madách meglepődve nézett síró asszonyára. Erzsi Hanzélyit említette... Hogy került barátja a felesége társaságába? — A mi családi ügyünket Feri már tudta? Azt mondod, említette előtted? — Igen ... Többször is ... De én nem akartam elhinni neki. Többször is ... így mondta ... Tehát gyakrabban találkoztak. — Nem értelek ... Azt mondod, hogy Feri máskor is említette ezt a családi egyezséget előtted. Hát hol volt alkalma veled erről többször is beszélgetni? — A hangja nyugodt, fegyelmezett volt, de a homlokán, mintha árny suhant volna keresztül. — Hol mondta? — Erzsi felszárította könnyeit s gondolkozni kezdett. — Losoncon .. . Izé... Elfelejtettem megmondani neked, hogy Losoncon, mikor az engedély megszerzéséért ott jártam, együtt vacsoráztam Hanzélyivel. Akkor beszélt először az osztályegyezségről... — És másodszor? — Csesztvén ... De mért nézel rám olyan szigorúan? — Nem tudtam, hogy a családtagokon kívül más is járt a házunkba a rabságom alatt. — Hanzélyi volt egypárszor nálunk. De nem jött üres kézzel, mindig hozott a gyerekeknek valami édességet. Szerette őket. — Úgy... Szerette az én gyermekeimet ... Erről nem írtál soha, csak azt, hogy ... szörnyű most ezen a Csesztvén, olyan mintha kihalt volna, csak úgy tengődöm, mint egy elátkozott...“ És... és... Mások is jártak oda a távollétem alatt? — Nem... Azaz, hogy Nagypénteken kijött hozzám az Űrvacsorát feladni a református pap. — Én hívattam. — Más nem volt. De mégis. Igen még ott járt a gyarmati felcser, mikor Jolánka lázas lett... De mért vallatsz, Emi? Csak nem vagy féltékeny? — hazzásimult s átölelte mind a két karjával. — Jól tudod, hogy nem vagyok féltékeny természetű. Én megbízom benned — hiszen a feleségem vagy, gyermekeim anyja. De úgy gondolom, hogy Madách Imrédének. tudnia kellett volna azt, hegy nem illett férfiú látogatót fogadnia és társaságot keresnie, míg a férjét börtönben tartják. — A hangja keménnyé ércesedett s az ölelő karokat lefejtette magáról. Erzsi megszeppent. Hogy az urának igaza van — ezt ö maga is jó! tudta, hátha még Emi sejtené a többit! Összerázkódott. Aztán, hogy elpalástolja félelmét, erőltetett vidámsággal kacagni kezdett. —- Ű, Emi, Emi, de nagy gyermek vagy te ... Hát azt hitted, Hanzélyi látogatása alatt nem vigyázott rám senki? Dehogy is nem! A fiad: Aladár. Úgy őrzött, mint egy kis sárkány, el nem mozdult volna a szoknyám fodráról. Olyan őszintén csengett most a hangja, hogy maga is hitte, azt amit most kitalált. Az ugyan igaz volt, hogy Aladár, a benne szunnyadó férfi ösztönével gyűlölte a házukba nap-nap után betolakodó idegent s erőszakkal kellett kicipelni Hanzélyi érkezésekor a vendégszobából. Az alkonyba nyúló látogatáskor a gyermek azonban már aludt, s csak másnap kémlelte hideg, acélkák szemével édesanyja arcát. Az apja helyett féltette az anyját .. . — Aztán meg, hogy is járhattam volna én társaságba, mikor új ruhám sem volt a mai divat szerint, amit felvehettem volna? Hiszen ha te nem küldtél volna ruhát és kalapot most Pestről, el sem indulhattam volna a látogatásodra... Tudod, hogy anyád gyűlöl engem, csak ritkán küldött pénzbeli segítséget, s akkor is keveset. Mert kínozni akart. Gyötörni... Hogy Csesztvéről ki se mozdulhassak. És most azt akarod, hogy... hogy én vele egy fedél alatt lakjak? ... Nem! .. . Nem! ... Inkább elpusztítom magam, de vele egy házban soha nem fogok lakni. Ledobta magát a pamlagra s a fejét párnák közé fúrta és sírt, zokogott, mint egy- elhagyatott gyermek. — Ne kényszeríts rá, Emi, hogy Sztregovára menjek ... Nem leszünk mi ott boldogok ... Maradjunk mi Csesztvén, vagy bármily igénytelen helyre menjünk, csak Sztregovára ne. Madách megrettenve nézte a síró feleségét. Máskor is látta már omlani a könynyét, de ilyen kétségbeesettnek még nem látta soha... Hogy magyarázza meg, mit jelent számára a föld, melyet hat évszázadon át a haza jó és rossz sorsában becsülettel osztozó, harcoló, raboskodó dolgos elődei szereztek? A családi birtok, melyet atyja, nagyatyja s fökép édesanyja annyi gonddal bajjal veszűdséggel mentettek át számukra és a mostoha viszonyok között is megtartották, hogy nekik hiánytalanul átadhassák? Az ő számára voltaképpen csak terhet jelent a birtokkezelés, hiszen még nyomába sem léphet a gazdálkodáshoz zseniálisan értő, újításairól messzeföldön híres nagyapjának Ö megelégedett volna egy szerény kis házzal, ahol a világtól elvonulva C9ak a családjának és az írásnak élt volna. De mint rangidős fiúra, ráhárult a Madách vagyon tovább gondozása s ő nem térhetett ki a kötelesség elől, hogy gyermekeinek hiánytalanul tovább adhassa azt, aminek a megőrzése egykor majd az ő utódai szent kötelessége lesz. Öh, hogy várta Erzsit! — Hogy várta a napot, mely újra elébe varázsolja kedvesen mosolygó arcát és amikor hallgatja gerlicenevetéshez hasonló hangját s érezni fogja forró ölelését. S lám. a viszontlátás édesnek álmodott perceibe, mennyi fájdalom mennyi könny vegyült! ... Talán azért vágyunk annyi sóvárgással a viszontlátás boldogsága után — villant az eszébe-— mert „sejtjük, hogy az ily perc csak virág s így hervatag.“ Erzsi pedig tovább ontotta a könnyeket. Már nem zokogott, csendben folytak a könnyei, melyekbe az átélt nyolc hónap minden szóval ki nem fejezhető bánatát és keserűségét öntötte. Hiába próbálta vigasztalni Madách, hogy az édesanyjával szemben táplált ellenszenvének reális alapja nincs, az Erzsi által hangoztatott gyűlölet csak gyermekes képzelődés, lám most is kimutatta a nagyasszony irántuk a nagylelkűséget — önként ajánlotta fel számukra a gyönyörű, új kastélyt, mely-12
