A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-01 / 44. szám
Jratöltl poharainkat, cigarettával kínál. Rágyújtunk. A kéken gomolygő cigaretta! üst meghitté, melegebbé teszi az egyébként rideg, könyvekkel teli legénylakást. Az eső monotőn kopogása az ablakpárkányon úgy hangzik, mint egy Wartburg alapgázom szaladó motorja. Virgonc sofőré, a koraőszl': szél Időnként — ha kevesli már az egyhangú kopogást — erősít, s Ilyenkor a sűrű kopogás nyomában a csatornán keresztül lefolyó víz barátságos csobogása hallatszik be a szobába. Kioltja a cigarettáját. — Villanyt? — kérdem. — Ne, talán nel Barátságosabb így — válaszolja. — Dehát én nem így képzeltem ám a búcsúzástl Igyunk! Koccintunk. — Egészségedre. És sikeres utat. Sikeres hazatérést, mondom az est folyamán vagy tizedszer. — Köszönöm. Elmosolyodik. — Tudod, mikor szerettem meg a konyakot. Mikor az első Hemingway regényt olvastam. — Emlékszem. Tőlem vitted a Búcsú a fegyverektől-t. — Most azután majd hasznát veszem a hosszú hajóúton, amíg az Antarktlszra érünk. — No, no. Azért nem kell olyan komolyan venni az ivást! — Ne félj, nem Is úgy gondolom. De valahogy csak hozzá kell szoknom a tengerhez. Egy tengerész barátom azt állítja, hogy a tengerrel megbarátkozni csak rummal lehet. Egyébként tudod, nem iszom, elvből nem. Most megint olyan, mint amilyennek mindig Ismertem, amiért mindig szerettem: kisfiúsán nagyokat nevet, ragyogó szemmel beszél, lelkesen magyaráz, s ha a műszereiről mesél meg a sarki fényről, egészen felhevül. Felkattiintom az íróasztal kis lámpáját. Hallgatunk. Elnézem keskeny, szinte kamaszosan keskeny, de erős kezét, akaratos A Cantuutovftklal Magyar Dolgozók KnlttlregyesUletánok hetilapja. Megiojtenik mimte« vasárnap. FOszerkeszfé Major Ágoston Szerkesztőbizottság: Egri Viktor, Cály Iván. Dynrcslk József, I.flrlncx Gyula, Mécs József, OaavaM Árpád, dr. Szabó Hazad. Szerkesztőség: Bratislava. Jesenskébo 9. Postafiók C-380, leletén 833-04 Terjeszti a Posta Hlrtapoxolgálata, előfizetéseket eltagad minden postahivatal és levélkésbesltó Ktillftldro szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Gstrednt expedíció tteós. Bratislava, GottwaldoYO mám. 48/VII, Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat. Bratislava. Stóreva 4. Előfizetési dfj negyed évre 19.50 KEs, tél évre 39.— KEs, egész évre 78.— KEs. Kéziratokat nem órzttnk meg és nem küldünk vissza. K-21*41805 kát, s hiszem, tudom, hogy minden sikerülni fog neki. — Igaz — kezdem újra a beszélgetést —, hogyan esett éppen rád a választás? Nem kis dolog ez barátom — fejtegetem tovább. — Gondold csak el, huszonöt éves vagy, mindössze négy éve mérnök. Mégis téged választottak?! — Hidd el, nem Is tudom már pontosan. — Nevet. — Azért szerencse dolga is ám az egész... Elmondok én neked barátom egy furcsa históriát... Azt hiszem, harmadikos műszakis voltam, amikor részt vettem egy Ifjúsági versenyen. Tudományos értekezést kellett kidolgoznom egy geofizikai tárgyú dologról... A második díjat nyertem ... Asszisztensünk egy könyvvel ajándékozott meg. Tudod ml volt a címe? ... Parti: Mit rejt az Antarktisz ... Pár nap alatt elolvastam. Utána elhatároztam, ha törik, ha szakad, egyszer elmegyek és kísérleteket végzek ott. Egészen lenyűgözött ez a fantasztikus, Jégborította földrész. S látod, sikerült. Utazom. Hajón, s szinte pontosan úgy, ahogy nem egyszer végigálmodtam, megkerülve csaknem az egész Főidet. — No Jó, Jó, de az elhatározás önmagában nem lehetett elég! Valamit azért ■mégiscsak kellett tenned, hogy éppen Téged küldenek, komoly tudományos kísérletekkel, húsz hónapos programmal bíznak megl? Nem válaszol mindjárt. Kinn az eső szüntelenül esik. — Hát tudod, azért olvastam, tanultam, írogattam is egyet-mást. Közben angolul és oroszul tanultam. Nekik vannak a legjobb szakkönyveik... Azután beadtam a kérvényt Prágába. A többit már tudod. Még tavasszal megkaptam a dekrétumomat. S most utazom, utazom! A X, szovjet expedícióval megyünk. Valami egész este motoszkál a fejemben. Megkérdezném tőle, de érzem, magátél is elkezdi majd. Rámnéz, arcán zavar suhan át. Tudom, most elkezdi. Látni az arcán, ugyanarra gondol, amire ón. Olyan arca van, hogy az érzelem legkisebb rezdülése is yisgzatütoöződlk rajta, — Valamit meg kelj mondanom neked. Nem azért megyek el. Sokan ismerőseim közül utaltak már erre. Hogy miatta. Hogy szakítottunk. Igazán, ennek az ügynek semmi köze nincs az Antarktlszhoz ... De azért a véletlen, barátom, a véletlen nagy dolog ... Még hogy nincsenek véletlenek! ... Pontosan akkor kaptam meg volt menyasszonyom levelét, Prágáiba Irta, amikor az Akadémiától megkaptam a kinevezést. Hangja most gúnyorosan cseng. — Látod, így váltogatják egymást a sZérelmek. Elment ő, jött helyette az Antarktisz. De azért nagyon jő volt Így. Nem volt Időm rá gondolni. Teljesen lefoglalt az előkészület, műszerek összeállítása, tanulás, csomagolás... De most már nagyon Jó. Elmúlt. Cigarettát vesz elő. Az öngyújtó fellobbanó fényénél látom: arca egészen nyugodt, szeme tiszta. Keze könnyedén tartja az öngyújtót, nem remeg. — Pedig hidd el, nagy dolog volt... öt év, ötelvesztett évi öt évig Jártunk együtt, kőt évig volt a menyasszonyom. Még túl friss a seb, a heg még nem gyógyult be egészen. Különben már nyugodtan beszól róla, megkönnyebbülten. Nem szakítom félbe. Már egészen felszabadultan beszél. Teljesen köznapi témánk van, s ahogy hallgatom, visszalapozok emlékeimben, s felötlik előttem egy szőke, göndör hajú, vaskos, rövldnad rágós kis gimnazista. Körülbelül tizenöt éve Ismerem, s vagy hat éve egyik legjobb barátom. Fiatal pedagógus voltam, amikor Galántára kerültem, s abban az osztályban ’Is tanítottam, amelyikbe ö Járt. Mint kicsi filmkockák, emlékek, kedves epizódok suhannak el előttem. Az érettségi előtt egy nappal szurkolva mesélte nekem: „Ha nem Fuítkot húzom ki, megbuktam. Persze tudta volna a többi tételt Is, de ő FuŐlkró! akart beszólni, ő volt akkor az Ideálja... Kihúzta. Nem akartain hinni a szememnek, s egy pillanatig azt hittem, valami turpisság van a dologban, s nem egészen tisztességes módon került ehhez a tételhez. De amikor észrevettem felragyogó tekintetét, megnyugodtam. — Barátom, te úgy elmerengsz, mintha te utaznál, s most búcsúzol gyermekkori emlékedtől — szólal meg nevelve s a filmkockák eltűnnek. Kiísszuk a poharunkat, s közben órámra pillantok. — Úristen, három óra! Veszem az esőköpenyem, lassan készülődni kezdek. Valahogy nehezen Indulok. — írok neked már Moszkvából. Nem Is, először Prágából a repülőtérről. Azután Lenlngrádból is. A hajóról Is. Beszámolok mindenről. — ló. Most azt kellene mondanom, hogy vigyázzon magára, hogy épen, egészségben lássam öt viszont 1966-ban. De ezt úgy Is tudja, pontosan tudja, mire gondolok. Megszólalok: — Gondolj rám Is néha. Azután hozzál egy kölyök pingvint a gyerekeimnek. — Jó. Ahogy a kapuban még egyszer kezet szorítunk, s kezemben érzem hűvös, keskeny kezét, arca gondolok, hátha egy új Scottól, vagy Mrkostól búcsúzom Pintér István fiatal geofizikus személyében?! -IVANICS ISTVÁN
