A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-18 / 42. szám
összeütötte a bokáját és sarkon fordult. Miután a titkos szállítmányt tartalmazó vagont újfent lepecsételték; a tábornok Rathenauval együtt autójához indult. A tábornok szótlanul és komoran lépkedett. — Mi történik Németországban; tábornok úr! — robbant ki Rathenauból. — Látta azokat a gyerekeket? Hallotta, mit kiáltottak?- Erről nem kívánok beszélni - tört ki von Tieglitz tábornok és megállt. — Hallani se akarok róla. Nekünk semmi közünk ehhez, százados úr, érti, nekünk ehhez semmi közünk!- Bocsásson meg, tábornok úr, de ehhez minden németnek köze van - válaszolta halkan Rathenau, s csak nagynehezen tudott erőt venni magán. — Vannak olyan dolgok, amelyeket látnunk kell...- Erről nem akarok beszélni! — kiáltotta a tábornok. — És megparancsolom önnek, hogy hallgasson! Az autóhoz lépett, s a kapitány elhallgatott. Jól tudta, hogy a tábornok bizonyára sejti, hogy keszeg, hallgatag sofőrje nem közönséges gépkocsivezető. Mikor az autó lefékezett a parancsnokság épülete előtt, a tábornok megszólalt: - Sétálunk egyet, százados úr. Megfájdult a fejem, egy kis mozgásra van szükségem. A tábornok dolgozószobájában félt nyíltan beszélni. Könnyíteni akart magán és szárnysegédjében teljesen megbízott. Mentek egymás mellett a csöndes, tavaszi utcán, a virágbaborult fák között. Ezerkilencszáznegyvenegyben korán érkezett a tavasz. Rathenau szótlanul ballagott tábornoka oldalán. Megtapogatta köpenye zsebében a könyvet, melyet a vagonból csent. Még nem tudta, mit kezd vele, de érezte, hogy helyesen cselekedett. Apja 1915-ben az orosz harctéren esett el, és a tábornok régi barátja volt. Halála után von Tieglitz támogatta családjukat, és gondoskodott a kis Hansi neveléséről, aki csak kétéves volt, mikor édesapja elesett. Amikor később Hans Rathenau katonatiszt lett, a tábornok szárnysegédjévé nevezte ki, ámbár Hans nagybátyját, Friedrichet a Gestapo mint kommunistát letartóztatta.- Ezek szerint tehát a háború Oroszországgal elkerülhetetlen - szólalt meg a tábornok. - Németország számára ez katasztrófa.- Valóban elkerülhetetlennek látja a háborút? Vagy talán valami még elháríthatja — kérdezte Rathenau izgatottan.- Elháríthatja? Nem hiszem. Jól ismerem a Führert. Elhitte ugyanis, hogy zseniális politikus és a világtörténelem legnagyobb hadvezére. Nem érti, hogy Oroszország nem Ausztria, sem Belgium, vagy Franciaország, melyeket néhány hét alatt leigázhatunk. Jól ismerem az orosz katonát, még a múlt háborúból, és ismerem szörnyű szövetségeseit is — a végtelen síkságokat, a havat, amelybe beleveszhet egy egész hadsereg, a vérfagyasztó hideget, amelyet az oroszok játszva viselnek el. Hát még az utak! És a lőszerutánpótlás? Mindezt igen jól tudta Bismarck, mikor meghagyta a németeknek, hogy sose menjenek az orosz medve barlangjába. Dehát ezt Bismarck mondta, nem pedig ez az osztrák szobafestő! - Ebben a pillanatban a tábornok elhallgatott: Mindent mértékkel! Nem beszélhet így az államfőről egy fiatal tiszt előtt. - Természetesen, egy kicsit túlzók, Hansi... Nehogy esetleg félreértsen... Értse meg, egy cseppet sem szimpatizálok az oroszokkal... Csupán Németország sorsáért aggódom. Igaz, hogy pompás hadseregünk van, melynek erejét az egész világ elismeri. És sok győzelmet köszönhetünk a Führernek. Hisz az események oly sokszor igazolták, hiszen térdre kényszerítette ősi ellenségeinket, például a franciákat. Ám Napóleon is lángeszű hadvezér volt és éppen Oroszország törte ki a nyakát. Ezért vagyok így felindulva. Adja tiszti becsületszavát; hogy elfeledi, amit ma mondtam magának.- Tiszti becsületszavamat adom önnek, tábornok úr, hogy amiről beszélgettünk, soha senkinek sem szólok, jJe elfelejteni sose fogom - mondta Rathenau, majd egy kis idő múlva megjegyezte: - Habár megparancsolta, hogy hallgassok azokról a gyerekekről, remélem, ön is gondol rájuk. Mi valamennyien felelősek vagyunk értük. ,- Ne beszéljünk erről - mondta csendesen von Tieglitz tábornok; és elfordította a fejét. Rathenau százados egész nap a különös élmények hatása alatt állt. Kétségek gyötörték, és olyan gondolatai támadtak, melyektől csaknem teljesen megzavarodott. Hirtelen rengeteg olyan tény, beszélgetés, gondolat, mondatfoszlány, halál és sebesülés jutott eszébe, amelyeknek az utóbbi időben tanúja volt. És ekkor Hans Rathenau megértette, miért vágta zsebre tulajdonképpen azt a baljóslatú könyvecskét. Kivette szekrényéből civil köpenyét és kalapját, a könyvecskét zsebre vágta és kiment a szobájából. Már tudta, hova kell mennie. Öreg este volt, mikor a szovjet konzulátus épületéhez ért. Jól tudta, mit kockáztat ezzel, s ezért néhányszor útirányt változtatott, hogy meggyőződjék, nem követi-e vplaki. — A konzul úrral kell beszélnem — mondta a kapusnak. A kapus odahívta a konzulátus egyik dolgozóját. Hans megismételte, hogy egy fontos ügyben azonnal beszélnie kell a konzullal. — A konzul már nem fogad, óm ha az ügy oly haladéktalon és fontos, megpróbálom felhívni. Kit jelentsek be, kérem? Hans kigombolta a köpenyét, mely német tiszti egyenruháját takarta. — Ügy vélem, hogy a rangja iránti minden tisztelet ellenére a konzult a neve is érdekelné. Remélem, megérti... Rathenau elmosolyodott. - A konzul úr iránti legnagyobb tiszteletem ellenére sem közölhetem a nevemet. Egyébként semmi összefüggésben nem áll azzal az üggyel, ami miatt ide jöttem. Bizonyos esetekben az ember nem mondhatja meg a nevét. Bizonyára megérti... — Nem adhatna előbb némi felvilágosítást nekem az üggyel kapcsolatban? A konzul helyettese vagyok. — Személyesen kell beszélnem a konzul úrral, mégpedig négyszemközt. Közölje vele, hogy az ügy rendkívül fontos a Szovjetunió számára. A konzul helyettese vállat vont, és indult, hogy bejelentse a' látogatót ... Kis idő múlva a százados és a konzul négyszemközt ült és kutató szemmeL fürkészték egymást. — Kérem, százados úr — szólalt meg a konzul. — Köszönöm, konzul úr - kezdte a százados. - A körülmények, amelyek engem, német tisztet az ön dolgozószobájába vezettek! eléggé szokatlanok. Ezért nem közöltem a nevemet az ön helyettesével, és éppen ezért nem árulom el önnek sem. — Ez az ön dolga, annál is inkább, mert akármilyen nevet kitalálhatna. Mindenesetre tisztelem az őszinteségét. Tehát miről van szó, százados úr? — Talán ezzel kezdeném - mondta a százados és elővette zsebéből a kézikönyvet s átadta a konzulnak. Az átvette tőle és elolvasta a fedőlapján lévő szöveget. Egy pillanatra megvillant a szeme, de aztán teljesen közönyös, szinte unott arccal kezdett lapozgatni a kézikönyvben. Rathenau bámulta önuralmát és nyugalmát. Ám a konzul távolról sem volt olyan nyugodt, mint látszott. Mit jelentsen ez? Lehet-e bízni ebben a fiatal századosban? És egyáltalán százados-e? Nem hamisítvány-e a társalgási kézikönyv, nem szolgál-e messzemenő provokációs célokat? És ha nem, mi okból vállalkozott ez a tiszt ilyen kockázatos tettre? Becsületességbői-e vagy csupán zsarolni akar; baráti szándékból, vagy csak pénzéhségből? Mindezek a kételyek és kérdések teljesen indokoltak voltak 1941 tavaszának e nyugtalan napjaiban. — A fedőlapról ítélve ez a könyv a Wehrmacht katonái és tisztjei számára készült - szakította meg a konzul a nyomasztó csendet. — Mindenesetre az nincs rajta, hogy a szovjet konzuloknak is készült. Minek köszönhetem tehát a látogatását? A konzul férfiason a százados szemébe nézett, mire az elvörösödött. , — Ügy gondoltam, látogatásom oka teljesen érthető annak, aki meg akarja érteni - válaszolta nyersen. — A hadosztály, melyben szolgálok, tegnap parancsot kapott, hogy készüljön fel egy keletre történő átcsoportosításra. Ezzel egyidejűleg egy vagon is érkezett a hadosztályhoz ezekkel a kézikönyvekkel. Konzul úr, az embernek nem kell nagy hadvezérnek lennie ahhoz; hogy kitalálja belőlük, háború készül. Háború . . . önök ellen. Ez minden, amit mondani akartam önnek. — Nem, ez még nem minden — jegyezte meg a konzul. - Bizonyára megérti, százados úr, hogy számomra nem jelentéktelen a kérdés, mi hozta önt ide. mikor ezzel az életét kockáztatja. A konzul most már bizonyos volt benne, hogy becsületes emberrel beszél. Jól látta, mennyire (elindult a százados és nagyra értékelte egyenességét; ám azt is észrevette, hogy szavai megbántották a fiatal embert. Rathenau rövid hallgatás után így szólt: - Konzul úr, ne kívánja,hogy erre a kérdésére feleljek. Azért tettem így, mert képtelen voltam másképp cselekedni. Azért, mert ha talán kicsit naivan is, de azt reméltem, hogy még elháríthatom a katasztrófát. Önnél tett látogatásomat az utolsó lehetőségnek tartottam ... Isten önnel! Felállt, összeütötte a bokáját. A konzul odalépett hozzá és férfiason a szemébe nézett. Most már nem titkolta el érzelmeit. Nagyon halkan így szólt: - Mindent értek. Engedje meg. hogy kezet szorítsak önnel, névtelen barátunk! A következő nap reggelén a konzulátus egyik alkalmazottja Moszkvába repült. Magával vitte a konzul jelentését és a társalgási kézikönyvet. A késő éjszakai órákban mindezt tudatták Sztálinnal. Figyelmesen végigolvasta a jelentést, átlapozta a kézikönyvet, majd az asztalra dobta. Dolgozószobájának ablakához lépett és egy széles mozdulattal kitárta. Friss áprilisi szellő libbent a szobába. Közvetlenül a Kreml rubinvörös csillagai fölött lomha fekete fellegek úsztak. — Valaki túl akar járni Sztálin elvtárs észén, de ez nem olyan egyszerű — mondotta Sztálin. — Micsoda naiv provokáció! Gyerekség! Az utóbbi években egyre gyakrabban beszélt önmagáról harmadik személyben. LEV SEJNYIN • OGONYOK, MOSZKVA Fordította: Péter lAszló 11
