A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-12 / 28. szám
Nem volt Idő meghátrálni és nem látszott tanácsosnak fegyvert használni. Szerencsére éppen Rudi botorkált előttem, és az ő német egyenruhája most is megtette a magáét. Őrségváltásra megyünk, mondta nagy lélekjelenléttel. Rajtam és a többieken mundér, katonakabát, így hát nem fogott gyanút, bár a jelszót kérdezhette volna. De sokszor megesik, hogy a legnagyobb veszély idején valami váratlan véletlen segít; most az őr gyanűtlansága. így tovább törtettünk az erdő szélén vezető ösvényen. Csak néhány száz métert mehettünk előre, és ismét kint voltunk a síkon. Akkor már erősen hajnalodon, felismertük a felállított őrszemeket, bizonyára minket is észrevették. Az utánunk nyomuló szakasz elérte a németet, aki átengedett minket. Tudhatta már, hogy nem tartozunk hozzájuk, de jelt adni képtelen volt. Lövés nem esett, futni hagyták, és a mieink vonultak tovább. Sanyi bizonyára belevágta volna rohamkését, ne mérgezze tovább a levegőt! Később nagyjában minden úgy pergett le, ahogy előre láttuk. A síkon, az erdő közelében összefüggéstelen, hevenyészve ásott árkok húzódtak. Az elsőbe néhány kézigránátot vetettünk és ahol felbukkant valaki, arra tüzeltünk. Gyorsan, rajtaütésszerűen csaptunk rájuk hátulról; ilyenkor csak a gyorsaság számít. Aki előbb használja fegyverét, megmarad. Az első árkot szétvertük, a másodikból futásnak eredtek, jobbra és balra frecscsentek oly sebesen, hogy el sem intézhettük őket. Öt percnél sem tarthatott tovább az árkok kifüstölése, de újabbak voltak előttünk és oldalt is, ahonnan tűz alá vettek minket. Ha ki akarod kerülni a biztos golyót, hát szökellned kell, cikcakkban futnod, aztán levágódsz, havat kaparsz a fejed elé vagy pillanatok múlva felugrasz- és futsz, míg a tüdőd, a szíved bírja. Golyót kaphatsz ilyenkor is, ha gépfegyver kezd kelepelni, de nagyobb az eshetőség, hogy megmaradsz, mert nem vagy biztos célpont. A messziben, a lapály végében, a hajnal ködében egy újabb erdő szürke csíkja sejlett — odáig el kell jutnunk. Nem tudom, működött-e a törzs rádiója, adhatott-e valami jelt — én segítséget vártam onnan délről. Kiáltani szerettem volna: tüzeljetek, segítsetek! Csak később értettem meg, jóval később, amikor már teljesen elveszettnek’ hittem magam és a halált vártam, hogy ott voltak, de nem tüzelhettek, mivel' az ellenséggel együtt minket is lekaszáltak volna. Egy újabb ugrás, elvágódtam; hosszan, egész testemmel buktam előre. Bal térdem felett és a karomon golyó ért, talán több is volt, abban a minden ízemet átjáró forró izgalomban nem éreztem különösebb fájdalmat. Molnár Sanyi és Rudi hozzám ugrottak és felnyuiáboltak. Derék fiúk, nem lesz semmi baj, elérem velük a menedéket adó erdőt! Hátunk mögött jelzőrakéták pukkantak, s alig egy percre rá aknák robbantak előttünk. Jól láttuk, hogyan szállnak, zúgnak a fejünk felett és agyat hasogató robbajjal hogyan verik szét a fagyos földet néhány lépésnyire előttünk. Nem takarékoskodtak az aknákkal; a dörgés nem múlik, szüntelenül nyög, recseg és jajgat a föld körülöttünk. Előre, fiúk, szaladjatok, mentsétek magatokat! Rám most ne legyen gondotok, megbújok itt a friss gödör szélén, ide nem csap le újabb akna. Megtalálnak a mieink, Heimler doktor és az emberei nem hagynak elveszni. Egy-egy kurta szóval sürgettem,^ küldtem őket, és ők megértették, tovább kúsztak, felugrottak és csakhamar belevesztek a ködbe. Lehet, hogy egy időre elvesztettem az eszméletemet, mert arra nem emlékszem, mi történt azután, hogy otthagytak a gödör szélén. Mire magamhoz tértem, felszállt a köd és csend fogott körül, olyan csend, mely bent a fülben ver mély, dübörgő visszahangot. Hosszabb, félelmetesebb ez, mint a leghevesebb pergőtűz. Az ilyen csend a szívedbe hasít: magadra maradtál, senkit sem szólíthatsz: gyere, pajtás, segíts! Innál egy kortyod hideget vagy forrót, az ínyed, egész tested kívánja, belül olyan vagy mint a tapló, iszonyúan szomjazol — talán egy szóra, ismerős hangra jobban, mint a kínodat csillapító italra. Mi történhetett Heimler doktorékkal, hogy nem jönnek? Nem vettek észre, elkerültek vagy nem jutottak tovább? Ha így van. a németek kerekedtek felül, a mieink elpusztulnak sorra mind, elveszek itt a síkon én is. Be kellene csúszni a gödörbe, megvédene a golyóktól, gránátok repeszdarabjaitól, a fagyos szél sem marna úgy belém, de ott nem találnak meg Heimler doktor emberei és egymagám nem tudnék kivergődni onnan. Jobbra tőlem ezt futás közben megfigyeltem — patakocska lejt az erdő felé, ép karom csak elsegít odáig. Sikerült is elvergődni a partig, kimerültén elnyúltam a feltorlaszolt jégtáblákon. Teljesen kivilágosodott, az időt is megállapíthattam, az órám járt, nyolcat mutatott. Csend, semmi sem mozdul a közelben, megindult a hóesés, sűrű pihékben hullott és ez jó volt, hagytam, hogy ellepjen és elrejtsem. Védett a hideg ellen is. Csak el ne gyengüljek, álmomban megfagyhatok. Ébren kell maradnom! Kilenc felé elállt a hóesés, és én megmozdultam, próbáltam feljebb mászni, hogy jobban lássak, áttekinthessem a terepet. Kiáltást hallottam, ekkor úgy rémlett, valaki engem szólít. Alig száz lépésnyire tőlem három német rárohant egy sebesültre. Nem ismertem meg, de a mi emberünk volt, ezt biztosra vettem. Rugdosták, ütötték, verték és mikor lezuhant a hóra, az egyik fegyvere tusával talpra kényszerítette. A sebesült láthatott engem és utolsó erejével kiáltott, hogy figyelmeztessen. Én jobbommal magam elé toltam a géppisztolyt, nincs idő meggondolni, tüzelnem kell, ha még őt is golyó érné. De már elkéstem szándékommal, a németek megelőztek, egy sorpzat golyót eresztettek a szerencsétlenbe. Most én kerülök sorra; kétségtelen, hogy észrevették. Görcsösen markoltam a fegyvert, az ujjam a dobján és tüzelek, amint a közelembe érnek, Ha sikerül lekaszálriora őket, nem fognak el, nem végezhetnek velem. De nem került sor rá, hogy rájuk süssem fegyveremet, Megfordullak és sorban, egymás háta mögött elindultak a lövészárkok felé. Így hát még sem fedeztek tel. Megint csend vett körül, az órák múltak, dél lett, és kora délután, ismét három német bukkant fel. Lassan, kínos lassúsággal jöttek közelebb és vagy húsz lépésnyire tőlem átvágtak a patakon. Az egyik elszámíthatta a lépést, csizmája áttörte a patak jegét és térdig vízbe merült. Oly közel volt hozzám, hogy minden sziG kát meghallottam. A másik kettő a konyhát szapulta, az elkésett menázsit, mintha más gondjuk nem volna a hússal és zsírral tömött, nagyhangú fickóknak, akik tegnap még a HJ-ban verték a dobokat és ma partizánokra vadásznak. Szapulásuk eszembe juttatta, hogy nekem is elkelne valami laktató leves vagy, egy csajka forró fekete. Hogy az idő jobban múljon, arról ábrándoztam, miféle ízes falat kellene, ha most védett helyen megbújhatnék. Éreztem orromban a pirított szalonna pompás illatát — elérhetetlen álom, de jó volt erről ábrándozfii. (Odaképzelní magam a tűz mellé, nézni a parazsát, kenyérrel felfogni a hulló zsírcseppeket.) A sebeimre alig gondoltam, nem fájtak, ha mozdulatlan maradtam. Még világos volt, amikor kétfelől megkezdődött a zenebona. A sűrű fegyverropogásból arra következtettem, hogy közel vannak az oroszok, alighanem támadtak, és számomra hamarosan üt a megmentés órája. Elfogott az öröm, a szemem könnyes lett, gyenge vagyok, a keservit a világnak, hogy sírnom kell gyengeségemben. Ha sikerül a támadás, akkor kijutok innen, megmentenek. Nem nézegethettem sokat, mert a golyók fejem felett csapkodtak, így hát összeharapott foggal, türelemmel várnom kell, míg a közelembe érnek és kiálthatok. Vagy egy óra múlva csend lett, nem sok jóval biztató csend. Nyugat felől három német tank közeledett, az egyik egyenesen a patak irányába. Isten veled világi Ha nem gázol el, a mögötte lapuló gyalogosok felfedeznek és végeznek velem. Az utolsó pillanatban félelem helyett, valami furcsa, nevezhetetlen békesség fogott el. Máskor is éreztem ezt, egyszer egy roham előtt, amikor kézitusára került a sor, máskor meg, amikor elfogtak és úgy volt, hogy azon az iskolaudvaron engem is kivégeznek. Hajnalban, az utolsó pillanatban kiszabadítottak, de én azon az éjszakán nem reszkettem félelmemben. Most is ugyanaz a megnyugvás élt bennem. Megtettem a magamét, nem sokat ugyan, hiszen alig éltem, huszonnégy évemmel ugyan mit tehettem volna többet! Nincs tovább, elvégeztetett — de azért jó volna megmenekülni, minden veszedelmet a hátam mögött tudni, belekóstolni abba az új világba! Mondják, hogy halálos veszedelemben egy perc töredéke alatt egy egész élet pereg le az emberben, de ez csak mese, afféle írói kitalálás, mert bennem akkor semmiféle kép new merült tel a múltból. Azon a különös megbékélésen túl mást nem éreztem, és ezt is a nyomorúságos helyzetem sugallhatta, hogy alig bírtam mozdulni. Nem történt semmi csoda, csak olyasmi, ami harc közben számtalanszor megesik. Néhány orosz gránát esett a tankok közé és az egyik tüzet fogott. Erre a másik kettő — az is, amely a patakon átgázolni készült, hogy engem eltaposson — meg-' fordult és sebesen visszafordult az erdő felé. A tűzharc megszűnt, elhagyott a gyengeségem, s újra erőre kaptam, bátrabban körülnéztem. Balra, talán ötszáz lépésnyire tőlem, egy dombocskán ott voltak az oroszok, egy vörös rohamszakasz (FolytatjukJ *8
