A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-04 / 40. szám
nyára kimutatják, hány adag halászlé, kirántott hal, birkapörikölt fogyott el a négy hét alatt, mit fogyasztott az egymillió körüli látogató. És színvonalas szórakozást nyújtott a szabadtéri színpad, a lóverseny pálya lovasmérkőzése, hogy így mindenkinek jusson mindenből. Oszt verőfény! Az időjárást jelző berendezések már valahol jelzik talán az őszutót, majd a telet, amikor lesz idő eltűnődni a látottakon, és felhasználni mindent, amit érdemes és szükséges, hogy a következő, a G6. Magyar Mezőgazdasági Kiállítás még szebb eredményeket mutasson fel. — gyi — Műremek borostyánkőből L. Prihelszkij szovjet pilóta abban leli kedvét, hogy különféle tárgyakat farag ki borostyánkőből. Már számos kiállításon szép sikereket ért el velük. A képen a művész egy hajó modelljén dolgozik. Kisfia hozzáértéssel figyeli a nagy türelmet Igénylő munkát. A müncheni múzeumban egy nagyméretű vasútmodell Is szerepel, amelyet nemcsak a fiatal látogatók, hanem a szakemberek ís nagy érdeklődéssel vesznek körül. Mert nem közönséges modellről van szó, hanem a legújabb Jelzőtechnikával Ismerteti meg az érdeklődőket. Gombnyomásra 14 vonat Indul meg a 40 négyzetméteres moszíne és sós Ize nagy hatással volt a primitív népekre. A világon azonban nagyon kevés az olyan terület, ahol a sót ilyen könnyűszerrel lehet nyerni. Az első emberek főként a sós vizek közelében telepedtek le. Meglehetősen hamar rájöttek, hogy a Földön a legjelentősebb sóforrások az óceánok. Noha a tengerek sótartalma viszonylag alacsony, három százalék (a Holt-tenger sótartalma harminc százalék), mégis a tengerek képezik a világ legnagyobb sókészletét. A mostani nyolcvan milliárd tonna termelésből, harminc milliárd tonna só a tengerekből származik, ahonnan a sót a napenergia segítségével nyerik, ugyanazokkal a módszerekkel, mint 3500 évvel ezelőtt, a mükénéi kultúra idejében. Ez a módszer azonban csupán a napos országokban fizetődik ki. Az esős éghajlatú Észak-Eurőpában a napenergiát a tőzeg helyettesíti. Az Északi-tenger partján összegyűjtik a dagály által partravetett tőzeget, ezt megszárítják és elégetik. A sót a hamuból úgy nyerik, hogy a tőzeg-hamut tengervízzel elegyítik, és az oldatból hatalmas katlanokban elpárologtatják a vizet. A maradék koncentrátumot, mely több mint 90 százalék sót tartalmaz, kisebb agyagedényekben tűzön szárítják. A meleg éghajlatú vidékeken a sőt a tengervízből a következőképp nyerik. Az óceánok vizét hatalmas sekély, csatornákkal elválasztott sópárologtatókba, szallnákba szivattyúzzák. A víz a napsugár hatására elpárolog és a só leülepszik. Ezer tonna só kitermeléséhez évente kb. ötvenezer köbméter tengervízre van szükség. Ez körülbelül százezer ember sószükségletét fedezi. Még néhány évvel ezelőtt Is a sótermelésnél ugyanazokat az eljárásokat alkalmazták, mint ezer esztendővel ezelőtt. A mai új módszerek azonban ennél jóval célszerűbbek. A só csupán bizonyos helyeken fordul elő. Az emberek vadászatból, halászatból, állattenyésztésből és földművelésből hatalmas kiterjedésű területeken megélhetnek, a só azonban csak viszonylag kis területeken — sós tavak, sós források, sóbányák, tengerpart — fordul elő, és kitermelése meglehetősen nagy munkát Igényel, A sőlelőhelyek elszigetelt jellege okozta, hogy a sőszállítós nagy jelentőségre tett szert a civilizáció kezdeti időszakában. Elég, ha a régi civilizáció térképére tekintünk, hogy erről konkréten meggyőződhessünk. Palesztinában a földműves települések főként a Jordán folyó mentén, a Holt-tenger Irányában húzódtak és a Galilei-tó menti Magdala környéke a halászat és a sótermelés központjává vált. Egyiptomban a mezőgazdasági termelés a sószállítóhajóktól függött, amelyek a Nílus deltájának sőmocsaraiból nyert sót a fogyasztókhoz szállították, úgyszintén a karavánoktól, melyek a sivatag sós tavaiból nyert sót szállították. Franciaországban belföldi sóellátásről beszélhetünk, mivel a sőt a Marseille melletti sós mocsarakból nyerték és a Rajnán szállították. Ugyanez volt a helyzet Mezopotámiában, Perzsiában, 'Indiában és Amerika felfedezése előtt Mexikóban is. A folyami szállítás volt a legegyszerűbb és legflkizetőbb, azonban a sószállításra úgyszólván minden eszközt fölhasználtak. Legismertebbek a teve-, 16-, vagy láma-karavánok, melyek a sót a sivatagokon, illetve a hegyeken keresztül szállították a fogyasztókhoz (egy teve kb. 150 kg sót bír el), A nagy afrikai sókaravánok évenként kétszer, hatalmas mennyiségű sót szállítottak Timbuktuba. Ez a kétezer tevéből álló karaván tavasszal és ősszel indult útnak, és egyegy alkalommal kb. 300 tonna sót tudott elszállítani. A só létezésével egy másik szempont Is összefügg: ott, ahol sok volt belőle, a társadalom általában szabadságszerető, független, demokratikus volt; ott azonban, ahol kevés volt belőle, az uralkodott, aki a só feletti ellenőrzést gyakorolta. A régi civilizációkban, a Nílus mentén, Babilóniában, Indiában, Kínában; Mexikóban és Peruban a királyok és főpapok hatalmukat a só-monopólium révén tartották fenn. A sóraktárokat őrző katonák segítségével tartották elnyomás alatt a népet. Közép-Európában a római birodalom keretén belül a só számos háború oka lett. Az angolok, hollandok és franciák kivételével, akiknek elegendő sókészletük volt, a germánok gyakorta ádáz harcokat folytattak egy-egy sólelőhely birtoklásáért. Afrikában a só olyan becses volt, hogy nagyobb volt az értéke, mint a szabadságnak. Egy marok sóért Afrikában a családok gyakran gyermekeiktől is megváltak. 1882- ben egy angol utazónak Afrikában négy darabka sóért egy fejlett leánygyermeket kínáltak. A só nemcsak értékes táplálék, hanem fizetőeszköz Is volt. Hamilton, angol kereskedő, aki a XVIII. század elején Indiából Ttiópiába utazott, meglepetéssel látta, hogy Itt úgy fejtik a sót, mint Európában a követ. Hamilton elmondja, hogy a bennszülött aszszonyok pénz helyett sódarabokkal járnak a vásárra. Afrika történetére három fogalom nyomja rá a bélyegét: a rabszolgák, az arany és a só. A sőlpar korszerűsítése ellenére, valamint figyelembe véve azt Is, hogy modern szállítóeszközök kerültek forgalomba, tavasszal és ősszel hatalmas sókaravánok alakulnak, hogy az életet jelentő sóért Seguedin és Taouden környékére zarándokoljanak. Két világ találkozik Itt. A korszerű betonutakon gördülő automobilok, a sivatag „új hajói“ mind ez ideig nem tudták teljesen kiszorítani a tevekaravánokat, melyek már több mint kétezer esztendeje járják Afrika sivatagait az Atlaez-hegységtől egészen a Csad-tőlg, illetve Nigériáig. (A Jeune Afrique nyomán) 21
