A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-27 / 39. szám
Rajtunk a sor! Ismét szóba került a versbarátok körének megalakítása. S egyszerre két helyen is — a Hét-ben, valamint a bratislavai rádió szeptember 6-i magyar adásában. Mindkét esetben említik nevemet, mint a Csemadok járási konferenciájának vitafelszólalóját — Léván, aki — és most engedjék meg, hogy helyesbítsek: nem előjegyzéseket gyűjtöttem ott, hanem felszólalásom következtében a konferencia határozatilag kimondta a versbarátok köre megalakítását. A vezetőség azzal bízott meg, hogy vegyem fel a kapcsolatot illetékes szerveinkkel. Már másnap több levelet menesztettem a történték alapján a konkretizálás érdekében, de választ mind iá mai napig sehonnét sem kaptam. Végre szót hallunk az illetékesek felé és az olvasók felé egyaránt. A közelmúltban arról is meggyőződhettem, hogy az ügy nem szunnyadt el — mint ahogy gondolni lehetett —, sőt a szervezés már a befejezéséhez közeledik. Remélem, most már nyilvánosság előtt is elmondják az illetékesek — írószövetség, í könyvkiadó — mik az elképzeléseik, a terveik a kiadandó könyvekkel kapcsolatban stb. Évenként sokat beszélünk (beszélni nagyon szeretünk) a könyvről. Legfőbb ideje már, hogy tegyünk is érte valamit. Vitaesteket, szerzői esteket rendezünk, irodalmi színpadokat alakítunk — s mindennek ellenére könyveink még mindig csupán 700—800 példányban jelennek meg. Örök igazság, hogy összefogásban az eró — ez esetben a siker. Ha a kiadó és az olvasó szervezetten egységbe tömörül, a fenti szegényes példányszám több ezresre növekedhet. Fél éve már, amikor Léván kimondtuk a megalakítást. Mennyi mulasztás, meny"nyi könnyelműség nehezedik az eltelt idő minden percére, amit nem fordíthattunk a tagszerzésre ... Sajnáljuk, hogy a forró , hangulat-szülte lelkesedéssel nem robban: tunk a közönbösség kellős közepébe . .. hogy a sohasem kapott válaszra vártunk — Az volt az érzésünk, hogy „fent“ legyintenek kezdeményezésünkre. Jól esik most tudni, hogy nem úgy volt, , hogy a gondolat tetszett, s rövidesen pont kerül a szervezés végére. Most már rajtunk — olvasókon a sor: be kell bizonyítanunk, hogy a lelkesedés nem volt szalmaláng, be kell bizonyíta^ nunk, amit én régóta hirdetek, hogy kell f itt a szó. Kell a szép szó. Bizonyítsuk be. Már szavalni is megtanultunk. Neves ■ művészek tolmácsolásában hallhatjuk a [verseket a televízióban és a rádióban, s A jó vers ilyenkor szerez igazi gyönyörű■ séget a hallgatóknak. Nem csak kenyérrel él az ember — f-halljuk régóta, s tudjuk, de a szellemi (táplálékon túl is van még két igen fon. tos tényezője annak, hogy életünk tartal; más legyen. Ezek: az élmény és az emlék. ['Akinek élményei nincsenek, az koldusa ; csak az életnek. A legszebb élményeimet a könyvek adták. Amikor először vettem kezembe Ady összes verseit, s azokban elmélyedtem — lebilincselő élményben volt részem. Legkedvesebb olvasmányaim a versek. Sok szép költeményt találtam már eddig is egy-egy költő könyvében, s ha csupán egyetlen vers akad, amely magához láncol, s olvasása után velem marad — már megérte a kötetet megszerezni. Ott sorakoznak könyvespolcomon a klasszikus mellett a mai magyar költők — csaknem teljes számban, s a többiek is — a világ nagyjai. Megtanultam, hogy a mások versében is megtalálhatja kielégülését a költő ... Ha az értelmi és érzelmi rokonságot tart fenn véle. Színt és szépséget záporoznak a szép versek a lélekre, s a szépség sugarában mosdat magához a Kor. A kor, az alakuló és fejlődő világ az embert szellemi értéke szerint értékeli, mérlegeli. Egyedüli út, igazi segítség a betű, a könyv. Ha ezt kiejtjük a kezünkből — elkorcsosodunk. Jövendőnk megformálása, kialakítása saját kezünkben van. S amíg a kapitalizmus ehhez a fegyvert akarja felhasználni — a mi szocialista rendünk a szellemi és eszmei hadszínteret választja, és a gondolat, a tudás világosságával kíván győzedelmeskedni. Ojra meg újra a betűhöz, a könyvhöz kell kanyarodnunk. Finom műszer kell ahhoz, hogy a holtnak vélt betűből a lélek fénylő és gyújtó tápanyagot gyűjtsön. Minden ember rendelkezik ezzel a műszerrel, de a legfinomabb műszer — a költő lelke. A költőé, aki megérzi a mások bánatát, szenvedését — de örömét is. S dalol, ha körülötte mosoly virágzik az arcokon — és jajdul, ha könnyek gyöngyei peregnek a porba... Ma a költészet sokrétű — sok irányú. Űj irányba fejlődik. Többen azt mondják — főképp a fiatalok — hogy az egyszerű, s a könnyen érthető versek ideje lejárt. Próbálkoznak világszerte az újjal, a mély értelmű, súlyos és bonyolult gondolatok szabad verssorokba sűrítésével... s bizony sokszor az ellenkezője sikerül: a felhígítása, és gondot ad az olvasónak a- megfejtése. Bizony az így elsikerült versek kevés gyönyörűséget szereznek. Már pedig, ha se értelmét, nem találjuk, sem szépséget nem csillant — ugyan miért íródik — s ugyan miért kívánjuk, hogy több legyen a könyv, a verses könyv, s több legyen az olvasó?! Bízzunk abban, hogy elkövetkezik a minden irányzat és törekvés-szülte forma és gondolati megtisztulás folyamata, és a költők csak a szépre és ha mélységesre is — de az érthetőre fognak törekedni. Biztosra vehetjük, hogy ebben nagy segítséget nyújt az alakuló Versbarátok Köre Is. A költő és az olvasó egyképpen szól e sorokban olvasó társaihoz. S amit mondok, szeretném, ha több lenne, mint propaganda. A lelkem legszebb szavú harangját kongatom: testvérlelkek bizonyosságát, megnyugtató jelentkezését várom — s várjuk költő társaimmal együtt a Versbarátok Köre tagjainak sorába. CSONTOS VILMOS Az író álljon a Sartre „A szavak“ című könyve Franciaországban élénk vitát robbantott ki az irodalom jelentőségéről. Sartre ebben a könyvében gyerekkorába nyűi vissza, gyermekkora olvasmányairól ír. Olvasás közben, képzeletbeli lények példáján lelkesedve alakította ki világfeifogása és életelvei alapját. Felnőtt fővel rájött, hogy azóta a képzelet elidegenült ezernyi formáját aszszimilálta. Ez történik minden olvasóval. Az elidegenülés az irodalom legfőbb veszélye A francia filozófus tapasztalata túlemelkedik a , személyes jelentőségen, bár nem akar általános példakép lenni. A képzelt világban való élet, az elidegenülés az irodalom egyik legfőbb és alapvető veszélye. Ezt a veszélyt természetesen dialektikusán kell felfogni, óvakodva attól, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük. De annyi biztos, hogy az író — a Sartre által idézett Chateaubriand-kijelentés szerint — ,,könyvcsinálógépnek“ érezheti magát — az olvasó viszont ennek a gépezetnek kerekei közé kerülhet. És minden író először olvasó is — mielőtt megindítaná a maga gépét, máris deformáltan kerül ki a másik gépeiből. A könyv fő motívuma éppen az, hogy Sartre, saját tapasztalatainak elemzése alapján, a kultúra pontos „ateista“, tehát minden misztifikációtól mentes definícióját keresi. Sartre elmondja, hogy ifjú korában egy vallási jellegű „magasabb kultúrát“ tett magáévá. Bár ateista volt és elutasított minden istenséget, mégis valamiféle „üdvözítő hatalmat“ tulajdonított az irodalomnak; olyan misztikus illúziókat táplált az irodalommal kapcsolatban, amelyek igen hasonlítanak a katolikus tanításokhoz. „Összetévesztettem a dolgokat a nevekkel — ez pedig nem más, mint hit . .. Dogmatikus voltam, kételkedtem mindenben, csak éppen abban nem, hogy én a kételkedés kiválasztottja vagyok — így az egyik kezemmel helyreállítottam azt, amit a másik lerombolt.“ „Megváltoztam — írja Sartre. — Később majd elbeszélem, milyen szavak marták szét illúziómat... Az ateizmus kegyetlen és hoszszú időt igénylő vállalkozás . . . Mintegy tíz esztendeje olyan ember vagyok, aki gyógyultöbbség oldalán tan ébred fel egy hosszú, édes és keserű őrületből.“ Ez az utóbbi mondat robbantotta ki a vitát. Jacqueline Piatier, a Le Monde munkaársa meginterjúvolta Sartret. Az interjú nyomán nagy vihar kerekedett. A vitapartnerek ideiglenes, kritikailag még kellőképpen meg nem alapozott megállapításokba kapaszkodtak bele. Sartre lényegében az interjúban is megerősítette addigi megállapításait. „Abszolutummá tettem az irodalmat. Harminc év kellett ahhoz, hogy kinyíljon a szemem. Amióta a kommunistákkal való kapcsolatom megnyitotta előttem a szükséges távlatot, elhatároztam, megírom az önéletrajzomat és megmagyarázom benne neurózisom forrásait.“ Az igazi baj az éhség Sartre óva inti a fiatalokat a valóság és a képzelet összekeverésétől. Ezt mondja tapasztalatairól: „Rájöttem, hogy az elidegenülés, a kizsákmányolás, a rosszul tápláltság lényegében luxusként utasítja vissza a metafizikai bajokat. Az igazi baj az éhség . . . Mit jelenthet az irodalom egy éhező világban?“ „Az irodalomnak épp úgy, mint az erkölcsnek, egyetemesnek kell lennie. Az író tehát álljon a többség oldalán, a kétmilliárd éhező oldalán, ha azt akarja, hogy mindenkihez szólhasson, és mindenki olvassa. Máskülönben egy privilegizált, kizsákmányoló osztály szolgálatában áll.“ Sartre arra törekszik, hogy konkrét „ateista“, vagyis materialista módon definiálja az irodalmat. Ezért keres bizonyos (nem idealista) egyetemességet, nem feledkezve meg az éhezők történelmi jelenlétéről. Sürgeti a szó és a dolog viszonyának újrafelfedezését. Kihívóan, szélsőséges példáival Sartre talán hibát követett el (nem csupán taktikai okból — előre látható volt, hogy mások úgy felugranak majd, mint akiket bolha csípett meg, és a régi közhelyeket kezdik hajtogatni), hanem azért is, mert a mai világban az irodalom történelmi és perspektivikus realitás. A sző, mint kapcsolat, mint közlés, mint a megismerés eszköze is létezik, ellentétben a metafizikai értelemmel. És helyes, ha Sartre sürgetéséhez híven lehámozzuk a misztifikációt erről a metafizikai értelmezésről. (A runitá cikke nyomán) 14
