A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-27 / 39. szám
lactöNÉ, u-y * tiss BOOT yy y £ t X^ya teta s add^ötty (8) ' — Bejelent? Hát nálatok bejelentik az édesanyának a saját gyermekét? — csodálkozott Erzsi s Fráter József mosolyára gondolt, amellyel a cséhteleki kastély ámbitusán fogadta a vendégeket s cuppanós csókot nyomva az arcukra, tessékelte befelé őket a mindig megterített asztalú, vén ebédlő felé Sztregován még bejelentik a fiú érkezését ... A Madách-házban szigorúan betartott formaságok uralkodtak. Az öröm, azonban, mellyel a nagyasszony a fiát magához ölelte. igaz, anyai örömöt árult el, — még az Erzsi homlokára lehellt csókja is melegebbnek tűnt fel, a szeme csillogása elárulta, hogy már nagyon várta őket... — Emi! Fiacskám! Jaj de rég láttalak. Persze .. Persze... most fogva tartanak Csesztvén. — Bizony, — évödött Madách — Boldogságkalitkában — s egyik karjával édesanyját ölelte át, a másikkal Erzsit. — Mi újság nálatok? Min dolgozol, Emi? Hoztál magaddal valami szép verset? — Oh, mostanában nem írok én semmit . . Ellustultam a boldogságban szörnyen. — Né hanyagold el, fiacskám, az írást.. éleszd a benned lágra gyűlt tüzet, fejleszd. — Én is mindig biztatom Emit — szólt közbe Erzsi. — Eddig egyik szép költeményét a másik után írta, most meg elhallgatott. — A hő legyen a férfi inspirátora... A nő által lehet naggyá, vagy silányul közepessé. A világ minden kincséért sem adta volna Erzsi, ha férje most verset húzott volna elő a mellényzsebéből, de Madách csak nevetett s elindult megmutatni elődjei lakhelyét. melyben ő is napvilágot látott. A termeknek beillő szobák fényűző berendezése módfelett meglepte Erzsit. Bár tudta, hogy Madáchék vagyonos emberek, a pompa azonban, ami most eléje tárult, főúri volt . .. Selyemkárpittal voltak takarva a falak, drága brokáttal a bútorok s a tiszteletükre felgyújtott csillárokban száz és száz gyertya öntötte a fényt... A kék, sárga és rózsaszínben tartott szobák falán miniatűr családi képek, romantikus tájakat ábrázoló festmények s díszmagyaros ősök arcképei sorakoztak a ragyogó politurú s teknöccel kirakott bútorok felett, a legpéldásabb rendben. Talán kissé túlzott is volt a rend, mintha a támlásszékek helyét mérőléccel jelölték volna ki a „palotának“ nevezett ebédlőben. És sehol a lakottságra emlékeztető hanyagság, mindenütt rend és — hűvösség. A kőből épült falak nyirkos hidegséget árasztottak ... — Mennyivel kedvesebb nálunk otthon, Csesztvén, — gondolta Erzsi s vén házuk meghitt sarkaira gondolt, ahol muskátli virított az ablakpárkányon s az íróasztalon Emi szétszórt jegyzetei feküdtek. De nem szólt semmit, csak hangtalanul követte a nagyasszonyt, aki most egy faliszekrényből egy kis bőrkötéses könyvecskét vett elő. — Vidd haza, Erzsi és tedd az Emi asztalára. A legkedvesebb olvasmánya s itt felejtette. — Érdekes? Ö én is szeretem az izgalmas történeteket. — Goethe ,,Faust“-ja. ■— Regény? De örülök! ... Ügy sincs az Emi könyvtárában érdekfeszítő olvasmány. — Goethe „Faust“-ja, — ismételte a nagyasszony élesen és a nézésébe csodálkozással párosult sajnálkozás s a lenézés egy árnyalata vegyült. Aztán felsóhajtott, legyintett a kezével s a fia után sietett. — Mi rosszat mondtam most? — töprengett Erzsi, hogy úgy végignézett rajtam? — Bepillantott a kezébe adott könyvbe. — Óh, németül van írva — mondta csalódottan. — Versben ... Úristen, hogy bír valaki rímben ennyit összeírni? — Tarsolyába süllyesztette a könyvet és sietett a többiek után. A konyha előtti folyosón érte a legnagyobb meglepetés. Mint a kivezényelt katonák, tiszteletére sorfalat állott a kastély személyzete: egy szakács, három kukta, három szobalány, egy Inas s még egy csomó konyhalány s mindenes ... Hirtelen összeszámolta őket. Tizennégyen voltak. S mindez három ember kiszolgálására, — villant az eszébe, mert hiszen a két Madách-lány, Anna és Mari már elkerültek hazulról, Eminek is saját háztartása volt, a nagyasszonnyal csak Pali és Károly élt Sztregován. — Michel est malade — fordult a nagyasszony a fiához. — Michel est le plus fidéle de notre personnel, — magyarázta a főszakácsról Erzsinek, aki lesütötte a szemét. Nem értett franciául egy szót sem. — És hogy beszéltek Cséhteleken a cselédek előtt? — Magyarul... Azt hiszem, ha idegen nyelvet használnánk előttük, megbántva éreznék magukat. — Én más véleményen vagyok — mondta fagyosan a nagyasszony s visszafelé fordult* A toronyszoba megnézését másnapra halasztották. Erzsi is fáradt volt már a nézgelödésben s örült, mikor a házon végigzengő harangszóra a „palotában“ felszolgálták az estebédet. Az étkezés alatt a társalgás azonban németül folyt a felszolgáló inasok miatt s Erzsi ismét hallgatásba merült. Kétszer is el kellett ismételni előtte egyazon mondatot, míg az anyósa rájött, hogy a menye Schiller zengzetes nyelvét sem érti. Latinul sem beszélt — Fráter Erzsébet csak magyarul tudott. A nagyasszony az ajkába harapott, Erzsi pedig kihűlni hagyta a tányérjára szedett falatokat. Nyelte a könnyeket... Hiába kezdett vigasztalására új és új témába a férje, szótlan maradt vacsora végéig s az asztal körül ülők közé lassan, észrevétlenül láthatatlan válaszfal emelkedett... * « * A nagyasszony csillogó szemekkel hallgatta a fiát, aki a feketekávéra meghívott sztregovai lelkészekkel folytatott magasröptű vitát. De érdekes volt ez a különböző világnézeteket képviselő háromszög: a nagy műveltségű, katolikus Divald, Luther eszméiért lelkesülő Henriczy és a fiatal Madách, ki a feudális osztálykülönbséget lehelő sztregovai falak között vetette papírra: „ ... Egy van még, ami lelkesíti még: a népszabadság. Szíve Dobogni a közzel tanulni kezd ...“ Ma a születéssel járó előnyök igazságtalanságáról beszéltek. — Szégyellném magamat, ha azért érnék el eredményeket, mert családom egyik legrégibb Magyarországon. Az ember tettei beszéljenek ősei helyett. Ne pillantsunk vissza, hanem mindig csak előre. — Az elöl járók ám sokszor elesnek — mondta csendesen Henriczy. — Az, aki kitaposott úton halad ma, előbbre jut. — Ma! ... De ki vágja a jövő nemzedék számára az utat a sötétséget árasztó bozót között? Meg kell valakinek kezdeni az irtást! S nekünk, nemeseknek kell az első, jő példát mutató fadöntést elvégeznünk, hogy kijussunk a fojtogató homály légköréből ... — Tekintetességed a keresztény világot képviseli eszméiben — mormolta Divald. — De vajon a mai fiatalság is így gondolkozik-e? Vagy nem azt halljuk léptennyomon, hogy mulatozással, dorbézolással, töltik idejüket, s a néptől meg elfordítják tekintetüket? Hiszen a botbüntetés is csak a szegénynek szól... az urat védi az ősi jog, még ha gaztettet is mivel. — Eljön az idő, s én hiszem, nem is olyan sokáig várat már magára, mikor elenyészik az egyén öröklött kiváltsága s csak a szerzett jog lesz az egyéni érdem, amit mi magunk vívunk ki... Nézze meg a barátaimat. Szontágh Pált. Bérczyt. Mindnyájunkat áthatja a jövőbe vetett hit. Azért dolgoznak. S hiszem, hogy mi, fiatalok megérünk szebb napokat is a mostaninál. — Igen, a föld mintha morajlana — jegyezte meg Henriczy. — Valami készülőben van. Talán egy új, szabadabb korszak küszöbén állunk. — Igen... Új eszmeáramlatok fogják megrázni a világot. Lehet, hogy mi nem érjük meg, de ennek a tisztultabb látókprű világnak be kell következnie. A szellem, a magasztos eszmék világának. S hol szellem van, ott a győzelem! A nagyasszony csillogó szemekkel hallgatta a fiát. Úgy nézett rá, hogy tekintetéből ki lehetett olvasni a mérhetetlen büszkeségét: „íme, ez az én- fiam. Én szültem őt...“ Erzsit azonban untatta a vita. Nem tudott hozzászólni, hangtalanul ült Madách oldalán, ki meg-megsimította, széktámláján nyugvó, finomvonalú karját. Henriczy, aki Erzsi szótlanságának okát a nagyasszonyban kereste, bátorítással hogy más meg ne hallja, odasúgta neki: — Igaz, hogy egy fűszálnak sem szabad meghajolnia az ő engedelme nélkül — mutatott lopva a nagyasszony felé —, de a szíve nemes. Nagy műveltségű, igazi főúri hölgy, s ha megszokja a kis tekintetes asszony, meglássa, szereti őt. — Ha megszokom — súgta vissza Erzsi, s könny szökött a szeme pillájára. S most egyszerre végtelen kimerültnek, fáradtnak érezte magát. A hosszú kocsiút tette? Az éles levegő, vagy anyósa közelsége? Nem tudta, csak azt érezte, hogy leküzdhetetlenül álmos, s felesleges a jelenléte most a lét és nemlét kérdésről meginduló, új irányú vitában, hiszen az urak gondolatmenetét követni sem tudja... de akiknek az eszmefuttatása nem is érdekelte. Bocsánatot kért hát, hogy távozni készül, s a számukra jelölt szobájukba vonult. S míg álmosan fürtökbe bodorította cukrozott vízzel a haját, s bekente a pesti divatképben közölt recept szerint az olvasztott vajban oldott kámforcseppekkel a nyakát, karját és arcát, az anyósára gondolt, és azt mormolta: — Édesapám Cséhteleken egyszer egy 12
