A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-27 / 39. szám
le vogy o legény, Bihori Ionos! Sokat beszélünk arról, fel kellene végre térképeznünk kulturális örökségünket. Pohár sör, párolgó fekete mellett bizony sok szó esik ilyesmiről, de a térképhez nehezen találunk rajzolót. Pedig nagyon itt lenne az ideje, hogy érdem szerint emlékezzünk nagyjainkra Szeretjük a nótát, a lelkűnkből fogant dalokat, baráti társaságban, lakodalomban, boros hangulatban mennyiszer elénekeljük: ,Te vagy a legény Tyukodi paitás“ s menynyi Bihari-nótát dalolunk még ezenkívül, kuruc dalokat, kesergőket, verbunkosokat, mégis szomorúan kell megállapítanunk, hogy bár a csodálatosan szép szerzeményeket ismerjük, de magát a dalszerzőt alig, vagy egyáltalán. Tegyük szívünkre a kezünket, hányán ismerik, szlovákiai magyarok Bihari Jánost, hányán tudják, hogy a dunaszerdehelyi járás Nagyabony községében született? Ki vállalna róla komoly felkészülés nélkül ismertetőt: Csallóköz nagy szülötte ilyen és ilyen állomásokon keresztül jutott el az országos hírnévig, pályája csúcsáig? Hogyan értékelték művészetét derék kortársai, Széchenyi, Kisfaludy, Kazinczy és Berzsenyi? mint százhúsz percig gyönyörködött Bihari szerzeményeiben. Külön kellene szólni a népi zenekar tárogató szólistájáról, aki kuruc dalok kitűnő tolmácsolásával jelentősen hozzájárult az emlékest sikeréhez, a magyarországi vendégszereplőkről, Kürti Éváról és Béres Ferencről, akik a legszebb Bihari nótákkal lopták be magukat a közönség szívébe, a szavalókról és műkedvelő énekesekről, akik mertek szép szerepet vállalni a Bihari-est műsorából. Az ünnepi est jól átgondolt programja elérte célját — Mózsi Ferenc előadásából megismertük a nagy prímás és a dalköltő életét, műveit és korát, a zene- és énekszámokból ízelítőt kaptunk Bihari muzsikájából. Akik részt vettek az esten, sokáig emlékezni fognak szeptember 12-re. Nagyabony és környéke sem maradt adós az emlékezésben. Másnap délelőtt a szülőfaluban leleplezték Bihari János emléktábláját, a helyi nemzeti bizottság utcát nevezett el a verbunkos tánczene nagy mesteréről, délután a parkban közel négyezer ember hallgatta örömtől sugárzó arccal Bihari muzsikáját, dalait s nézte .végig a műkedvelő csoportok színes programját. A szervezésről, a műsorról, a rádió közreműködéséről a legnagyobb elismeréssel kell szólnunk, mégis... az ünnepség után keserű ízzel a szánkban távoztunk. Megtettük Biharival kapcsolatban is, amit megtehettünk, amit kampányszerűen majd minden esetben tenni szoktunk: megemlékeztünk Bihariról, tömegeket mozgattunk meg Bihari nevével, de mit tudnak Gömörben, Bodrogközben, a távoli vidékeken Nagyabony szülöttéről? Valljuk be, semmit, vagy csak nagyon keveset. Pedig az 1964-es esztendő, a tehetséges muzsikus és dalszerző születésének 200. évfordulója kötelez. Nem csupán az emlékezésre, életének, korának, szerzeményeinek a megismerésére, másra is. És ha eme kötelezettségünket le akarjuk róni, nem maradhatunk meg csak az abonyiak és a dunaszerdahelyíek minden dicséretet és elismerést megérdemlő kezdeményezésénél! v Kulturális intézményeink és szerveink feladata, gondja lehetne továbbra is a Biharira való emlékezés születésének kétszázadik évfordulója alkalmából... MACS JÓZSEF, Széchenyi naplójában azt írja: „Ennek a halhatatlan Biharinak valamelyik őse bizonyára karmester volt Attila udvarában." Kisfaludy Sándor, a Himfy-dalok költője saját költészetét a Bihariéhoz hasonlítja. Kazinczy Ferenc, korának nagy elméje így emlékezik a híres cigányprímásra: „Ameddig csak magyar zene lesz, Bihari úgy fog élni a hálás emlékezetekben, mint a magyar verbunkos tánczene vitathatatlanul legnagyobb költőié“ Mózsi Ferenc, a Szlovák Nemzeti Tanács dolgozója a dunaszerdahelyi Művelődési Házban közel hatszáz ember előtt mondta el ezeket az idézeteket ünnepi előadásában az emlékezetes Bihari János esten. Szépen ecsetelte a dalköltő pályáját, hogyan került Bősre, Dunaszerdahelyre, majd Pozsonyba és Pestre Talán Dunaszerdahely, apósának zenekara jelenti a fordulópontot életében. Harminchárom éves korában megalakítja kiváló zenészekből öttagú zenekarát és bejárja vele az országot. Az 1811-i országgyűlés idején Pozsonyban muzsikál Ekkor válik keze alatt a verbunkos magyar nemzeti muzsikává. A nagyabonyi, a szerdahelyi, a bősi nép dalait szólaltatta meg szépen zengő hegedűjével. Bihari zenéjében viszszanyúl a kuruc kor hagyományaihoz. Verbunk .. Mi is az a verbunk? Az elnevezés az 1770-es években válik közismertté, s a tánccal és zenével történő katonai toborzást jelenti — mondotta Mózsi Ferenc. — Formai jellegzetessége e muzsikának? A lassú, a borongós, elégikus vagy éppen tragikus hangulat kifejezése, s utána mintegy vigasztalásképpen felcsattanó, dacos-lázadó vagy fékevesztetten jókedvű tánc, a „friss“, egyrészt a magyar nemzeti kedélyvilágban, a magyar temperamentumban, másrészt a romantikában gyökerezik. A Bihari teremtette verbunkos zenéjéből kiérezte a nemzet a magyar népi zene hangját, a kuruc dalok emlékét és a szabadság lelkesítő erejét. Ez a magyarázata a dalköltő, az ördöngős kezű prímás népszerűségének! A Csemadok-központ és a Csemadok dunaszerdahelyi járási titkársága által szervezett nagyszerű Bihari est felejthetetlen élményt jelentett. A bratislavai rádió Farkas Jenő vezette népi zenekarának több mint két óráig tartó reprezentáns műsora lenyűgöző volt. A hatszáz főnyi közönség több lllllllliillllllllllllllllllllilllillll» Pacallevest ettem egy falatozóban ... Polgártársak, kijelentem, nem Jó leves volt. Híg volt, kevés pacallal és sok vízzel, a paprikával is óvatosan bánt a szakács, amikor főzte. Nem ízlett. Fanyalogva kanalaztam, háborogtam és otthagytam. Nem Járja, fizetek egynyolcvanat és löttyöt kapok érte . . . ! Kérlelhetetlen leszek. Kérem a panaszkönyvel! — Nem ízlett a pacalleves? — kérdezte csodálkozva a pénztárosnő, aki mellett egy piros zsinóron lógott a panaszkönyv. — Lehetetlen. A pacalleves finom ... Minden levesünk finom, nézze csak meg a sok dicséretet a panaszkönyvben! Csupa dicséret és semmi panasz, úgy bizony ...! Valóban... „A pacalleves kitűnő, ilyen csodálatos étel derűvel aranyozza be és ízekkel gazdagítja az öregséget . “ olvastam, majd odébb... „A borsos, amit itt ettem, Lucullus lakomáin is megállta volna a helyét. Olyan fürgén és erősen keltem fel tőle az asztaltól, mint húszéves koromban, amikor találkára siettem. Köszönöm, köszönöm ...!" S a következő bejegyzés: „Üjjászülettem a levesüktől, pajkos gyerek módjára fütyörészni szeretnék és megcsiklandozni a lányokat. Nagyszerű, nagyszerű hatás ..." Ötven dicsérő bejegyzést találtam a panaszkönyvben, reszketős, öreges betűkkel bejegyezve, majd két hónapja minden napra egyet. Ugyanazon kéz vonása valamennyi. Csodálatos. Ki lehet ez a rejtélyes levesevő, aki ennyi gáttalan lelkesedéssel dicséri a pacallevest. tűnt fel. Botra támaszkodva a pénztárhoz totyogott és hamiskásan hunyorgott. — Kukucs, itt vagyok ...! Es éhesen szimatolt a pult felöl szálló illatok irányában. — Megfőtt Mütyürke apó — mondták a kiszolgáló asszonyok egymásnak — melyik levesből adunk neki? — Mütyürke apó, a panaszkönyv annál a polgártársnál van, ni! — mutatott rám a pénztárosnő. A kisöreg párolgó pacallevest kapott, amilyet én ettem. Fürgén, élvezettel kanalazta, csettentgetett hozzá a nyelvével, aztán elkérte tőlem a panaszkönyvet és öreges betűkkel, ugyanazokkal, amelyekkel a többi dicséret volt befegyezve, beírta: „Az itt kapható pacallevesnek nincs párfa, élfen a pacalleves és aki főzte! Mütyürke Lafos, nyugdíjas magánzó.“ Megkérdeztem. — Magának ízlett a leves? — Igen... — tolta el a tányért maga elől — nagyon ízlett. Állandó vendégük vagyok, naponta Ingyen egy levest és beírok érte egy dicséretet a panaszkönyvbe, ők is fól járnak vele, meg én is... Az ember úgy spórol, ahogyan tud, nem igaz? Magának nem ízlett a leves? — Nem ... egyáltalán nem ... — Maga is ingyen kapta? — Nem, egynyolcvanat fizettem érte. Megértben bólintott. — Akkor azért... DUBA GYULA 10
