A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-09-27 / 39. szám

Próba - szerencse A csöngetésre kinyílt az ajtó, a fiatalasszony kinézett. Első pillanatban meg sem ismerte a látogatót, aztán rájött, hogy két ízben már járt nála egy közös ismerősükkel. — Két napi szabadság? No fő, hát addig éppen elalhat nálam. Igen, lerakhatja az ágyneműjét is. — Nem azért mondom, hiszen nekem kapóra jött, hogy volt valaki a házban, most, a kisfiam betegsége alatt, de úgy emlék­szem, két nap szabadságról be­szélt. Pedig már két hét ts eltelt azóta. Itt valami nem stimmel. Csak ki vele. — ö, hát így állunk! Se állása, se lakása ... Hm ... Nézze, ná­lam nem maradhat, de ... Hogy Prágában már a jövő héten el­foglalhatja az állást? Hiszen ak­kor nincs ts olyan nagy baj. — Persze, persze megértem, nem volt állás, nincs pénz sem. Nem, ötszáz koronát nem tiMok kölcsönözni, csak háromszáz­nyolcvan koronával rendelkezem. Abból elutazik s meg lesz vala­hogy fizetésig, akkor aztán vtsz­­szaküldl nekem. Anna néhány nap múlva vissza­jön Prágából, letörve. Az elhe­lyezkedés füstbe ment, a pénzt persze elköltötte. De megadja rö­videsen, elvégre Ut is kaphat munkát, dehogy lesz tovább Helen­­ka terhére. Most mindjárt össze­­pakkolja az ágyneműt és elhur­­colkodtk. Csodálkozik, megbántva érzi magát, hogy Helenka nem haj­landó az ágyneműt kiadni, amíg a kölcsönt vtssza nem fizeti. Mekkorát Csalódik néha az em­ber. De rendben van. Eladja az ágyneműt és az árából kiegyen­líti az adósságát. Így már He­lenka kiadja a mama által hizlalt ludak seregének pthés maradvá­nyaiból dagadozó párnákat és dunyhát. Milyen olcsón is kell néha el­kótyavetyélni drága holmtkat, el­mélkedik Anna keserűséggel, ke­zében a 150 koronával, amit ka­pott. Ebből aztán Igazán nem le­het törleszteni. Nemhogy az egész köfpsönt megadni. Ez még a legszükségesebbre is kevés ne­ki. Ma itt - holnap ott Egy-egy barátnő azért mindig akad, akinél eltölthet egy éjsza­kát, vagy ha az éjszakát átmu­latja, akkor a nappalt. Fontos, hogy akadjon néha egy zug, ahol kialhatja magát. Az már igazi luxus, mikor az egyik fiú felajánlja, Magyarorszá­gon tartózkodó nagymamája csi­nos garzonlakását, fól lehet mu­rizni, a fiúk hordanak ennt-ln­­ntvalát, s a szobában, konyhában kényelmesen elfér éjszakára egy­­egy párocska. Városba menet pe­dig gálába lehet öltözni, a szek­rényből kölcsönvett pulóverek­kel. Sajnos, minden jónak vége szakad egyszer. A szép napok után kevésbé szépek következ­nek. De azt a szilvesztert reme­kül megünnepelték. Este nyolckor gyülekeznek a Szovjet Könyvesbolt előtt. Valami villát emlegettek. Az épület sö­tét, elhagyott, de épp azért na­gyon romantikus. Az ablakon át lépnek be, étel, ital, két mag­netofon, tehát a vidám sztlvesz­­terezés biztosítva van. A tánc és az alkohol feledteti a fűtetlen helyiség zord hidegét. Később tudja csak meg, hogy a volt ju­goszláv konzulátus üresen álló épületében dárldóztak, A brűnni kirándulás A Lldón süt a nap, az élet mé­gis reménytelen. Egyre nehezebb előteremteni azt, ami a puszta létfenntartáshoz kell. Pedig fia­tal és csinos. Talán a fáradtságot érzik rafta, és a sikertelenség­nek szaga van? Akárkihez pedig nem lesz kedves, annyira nem süllyed. Eszébe jut a kosaras és könnyes lesz a szeme. Ez az egy ember soha-soha nem akart tőle semmit. Mindig barátságos volt és kedves, meleg, tiszta emberség áradt belőle. Szívesen ugrott be hozzá a műhelybe, ktcstt elüldö­gélni, elbeszélgetni. Mindig meg­kínálta őt a nála lévő elemó­zsiából. Csak étellel kínálta, sze­szes itallal soha. S mostanában mlndtg éhes volt. A kosaras arról sem feledkezett meg, hogy ellás­sa vjllamospénzzel. Hol hatvan s fillért adott, hol egyhuszat. Azt is megígérte, hogy állást szerez neki. A lányok között ts akad néha, aki rendes, és új reményt önt bele. Milyen szerencse, hogy ta­lálkozott Glzával. Gizának nagy­szerű lakása van Brnóban és haj­landó őt is magával vinni. A lakás cstnos, a házigazda kedves. Válófélben van, felesége már külön él, de az asszony elég sok holmit hagyott ott, a férfi pedig felajánlja, hogy rendelkez­zenek vele. A nagy egyetértés azonban nem tart sokáig. Az egyik délelőtt, mikor még ágyban fekszik, két civtlruhás rendőr jön érte és értésére adják, hogy el kell hagynia a várost. Sietve csomagol, néhány olyan holmit is, ami nem az övé. De pénze nincs a vonatra. Adnak útikölt­séget ts és melléje kíséretet, hogy valóban elutazzon. A mun­kakerülővel könnyű elbánni. A kosaras állja a szavát és csakugyan kerít állást Annának. Beáll, már csak a kosaras miatt is, aki mindig olyan jó volt hoz­zá. ßs dolgozott. Megpróbált megkapaszkodni a munkában, de már túl nehéz súlyok húzták őt vissza. Egyszer felelni kell Feljelentések jöttek. Felelnie kellett a felelőtlenül, veszélye­sen élt néhány esztendőért. Haj­nal felé találtak rá, az egyik ol­csó mulatóhelyen. Reggel, mikor a bíró elé vezették, olyan moz­dulattal vetette magát a vádlot­tak padjára, mint aki jól tudja mitől dögllk a légy. A bíróra semmiféle hatást nem gyakorolt szépvonalú combjának felvillan­tása. Kassára akart utazni repü­lőgépen, de csak negyven fillér volt nála. Negyven fülér és a bíró összehajtogatott, tiszta zsebken­dője, amit reggelenként a felesé­ge készít kt neki. A zsebkendő talán tízszer is nedves lett volna könnyeitől, míg zokogva fogad­­kozott, hogy ezután, ha újra le­het lesz, dolgozni fog. Gondoskodni fognak róla, hogy munkát találjon és találjon vtsz­­sza oda, ahonnét elindult. A tár­sadalomba. Tálán rájött már, mindegy, hogy az íróasztal mel­lett kerest-e meg kenyerét, vagy a betonkeverő mellett. Ta­lán ráébredt már, hogy a beton­keverőben éppen olyan erő van, mint az íróasztalon álló telefon­ban, amin át a rendelkezéseket adják. Az ts éppenolyan erősen tartja az embert, hogy ember ma­radhasson, hogy örülhessen a lói végzett munkának és az életnek, mint akár az igazgatói szék. Aki úgy mint ő elengedi a tollat, a vakolókanalat, vagy a kapát, azt egyszerre nem tartja többé sem­mi. A szabadesés törvénye telik be rajta. A íelesírt zsebkendőt nem kell visszaadnia, talán jó lesz emlé­keztetőnek. S talán nyugodtab­­ban fog aludni majd néhány hó­napig a keményebb fekhelyen, mint az utolsó két éven át az otthoni dagadó párnákon. Az ítélethirdetés után dr. Starkhoz, a szenátus elnökéhez ez volt az utolsó kérése: — Nagyon, nagyon, mindenre kérem, csak a szüleim ne tudják meg soha.

Next

/
Oldalképek
Tartalom