A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-09 / 32. szám
SÁNDOR KÁROLY Csend-vízió Elnyelt a cethal-gyomrú csend. Döngetem a némaság falát, őrjít a sejtek apró sercegése s az agyban felzavart méhraj-zümmögés. Ha csak saját hangod visít s a gondolatok szikra-mennyköve csattog: — az élet zaja messzi Messiás les_ s a perpatvar is álmodott világ, köszönésedre visszadobott válasz is széphangú, testvéri szó, motorok, gyárak gépzaj-bábelében: a világ szívverésén lennél hallgató. Mert nem lehet begubózva élni, a vérünk is már hangos csörtetés: benne árad kozmoszunk zenéje, anyánk dala s egy atomrész-világ Miénk e hangos század, mint rókáé a bunda, mint két kezünk, mely láb volt hajdanán — s robinzon-kedvünk menten szerte foszlik, ha döngetni kell a csend-börtön falán. Botyánszky Lenke rajza FARKAS JENŐ Giccs (Csallóköz egyik városkájának könyvkereskedésében nézegettem a művészi reprodukciókat, többek közt Szinyei „Majálisát“, amikor két magyar érettségi előtt álló diák kamaszos fintorral jegyezte meg a hátam mögött: „Meddig fognak még ilyen giccseket árulni?“ — Nekik ajánlom ezt a verset!) Hej! Május. Május! Harmatozó májusi esők! A kép, mit e hónap fest üde színekkel, de szép giccs lesz! A konkoly és pipacs, akácvirág, fagyai s piros pünkösdi rózsa. De szép giccs lesz! S milyen színtelen lesz színe tarkasága! Ábránd. Senkinek semmit se mondó. Tudom, a szerelmet is kitekert karokkal, a ciklopszok félszemével kellene látni.. i Hej, május! Május, régi, tarka mágus. Szivárványszínbe burkolt tündér — tipord el a nefelejcset! Túrd szét papucsod kunkori orrával a tulipánok álmot rejtő hagymáit, fesd feketére a tavaszi eget, szürkére a villámok szigonyát, rajzolj négy ujjat az ölelő vágy simogató kezére, s múmia-arccal vágj fintort a világra, mely szeretné látni a szépet! — így lész majd érték. így elkerülöd a becstelenítést, mely újhangú, ki tudja ki szülöttje, kit nevel szépre s ki érti? Giccs. Hej, május, május! De szép a neved! Szerelem, szerelem! De szép a szavad! Csók! De ízes az ízed’ Szögletes mértani rajzok, csupa kérdés, vonagló vonalak, fekete nap, s még az a sokat emlegetett emberi hang is elvész a káosznak rengetegében. Szinyei Majálisa hív heveredni a fűbe. Rózsaszínű test, puha felhők figyelmeztetnek a Pacsirta dalára. A Siralomház sok beszédes alakja kisért, Rippl Rónay Babits-portréja néz a semmibe, talán Jónás könyvében lapozgat, vagy Daniéra gondol. Egyszerre megkap valami: A Szépség. A Tudás. Az elme hatalma' Borzasán rohanok ki a fürtös akácok alá, s szeretnék felkiáltani: heuréka! Mert: Akácot látok! Kék eget! Domboldalt! Mocskos arcú, beszédes szemű gyereket! Nem! Nem geometriai példát! Nem az izmok, korcs-kitekert, kalodába szorított őrületét, kerékbetört emberi testet. — De látom a szépet! Hej, május! Korai nyár! De szép ez a giccs! Es megérti, ki, látja, megérti, ki vasat gyúr, szántja a földet, falat fest, üveget metsz, megérti, ki elmossa utánunk a zsíros edényt — élvezi mind — s nem csak a fórumok nagyszájú demagógja! DÉNES GYÖRGY Két ablak Minden embernek kettős lelke van, mert minden embert kettős vágy fogan; egy nyugtalan, mely önmagából számkivetve él, s egy láncravert, mely konokan remél. Két ablakot nyit lelkünk a világra, két ablakon süt be a napvilága; az egyiken messzebb látunk más-magunknál, a másikon az éj homálya bujkál. Az ész parancsa tiszta, mint a kristály, de néha már a kristály-lényeg is fáj, és ösztönöknek vak útjára vágyva indulunk a fonák éjszakába. S mi elmarad mögöttünk, az Élet keretbe fog minden percnyi képet, tört ablakban adja vissza másunk, prizmán szórja szét az ifjúságunk. Fél lelkűnkkel már a múltban élünk, hisszük mégis — örök a reményünk, s egész, mint a csonkitatlan márvány, érintésre ébredő királylány. Agyunkból száz forró szikra pattan, szomjúságunk vágya olthatatlan, de ha vágyunk egyszer is betelne, elapadna szivünk gerjedelme. ZS. NAGY LAJOS: Itt szikkadok Íme, itt szikkadok a gesztenyék alatt, idegenebbül, mint egy indián. Államon a négynapos szakáll hirdeti gőgöm s lustaságom. Előkelő lebzselők között, sört vedelő melósok között, fölülről nézem, mint az istenek, alulról látom, mint az ördögök e fogfájditőn huzatos szkizofréniás világot.
