A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-08-09 / 32. szám

akkoriban találkozott, mindenkit meghívott háztűznézőbe.

— Jöjjön megnézni a házam... A szobákat lepadlóztattam ... Kívülről vakoltattain ... Megsegített az isten, nyugodtan megöregedhetek!

A postahivatal vezetőjének másképpen dicsekedett. Állami alkalmazott volt, hát azt mondta:

— Éltesse az Isten Masaryk urunkat — és rápillantott a falon függő képre — aki az özvegyet nem hagyta cserben!

— Szortírozza a leveleket. Masaryk nem csinálja meg maga helyett —• dünnyögte a hivatalvezető.

Sári néni nem gondolta, meg sem fordult a fejében, hogy az új ház lesz a legnagyobb baj életében. Lapokat kézbesített tanítónak, jegyzőnek, papnak, de a lapokba soha nem pillantott bele. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy tiszta szép egét, amelyet az új ház festett kékre, München háborús szele sötét felhőkkel fújja tele.

A háborús szagú határrendezés úgy érte, mint a villám. Most mitévő legyen?

A postahivatal vezetője káromkodott, dühösen verte az asztalt, szidta a megalkuvó kormányt, és közben sietve csomagolt. Készült vissza Breznóra. Semmi kedve nem volt Horthy-Magyarországához.

Sári néninek megbénult a keze. Nem készült sehová.

Egy napon a vezető durván rátámadt.

— Nem tudtam, hogy árulót alkalazok — dúlt-fult és hátán összekulcsolt kézzel rohangált a szobában. — A legkritikusabb pillanatokban hagyja cserbe a népét. Nem szégyelli magát? Minden becsületes ember az övéihez megy, csak a söpredék marad.

Sári néni mondani akart valamit. Meg akarta magyarázni viselkedésének az okát, hogy a ház meg a kert, az ember egyszer éri el életében a célját, többé soha. S ő már ott szeretne meghalni, ahol teste töredelmében, a házában lehet. De a főnök nem engedte szóhoz jutni.

— Nem vagyok áruló, főnök úr — sírt bele a zsebkendőjébe. — Ne tessék mondani, hogy áruló vagyok. Tiszta a lelkem, én nem vagyok oka semminek. Én csak a házamhoz ragaszkodom. Ha hibás vagyok, akkor csupán azért, hogy építkeztem.

— Szép magától, hogy belátja.

— De tudhattam én, hogy a határkiigazítók az én házamról elfelejtkeznek? — hajtotta a magáét kétségbeesetten. — Ugye nem vagyok áruló? — lépett közelebb a ketrechez, és megragadta a főnök kezét. — Nem vagyok áruló, ha maradok. Higgye el, a házam miatt teszem.

— Jól van, maradjon, én nem bánom — juhászodott meg a főnök. — Maradjon a pokolban. Tudja legalább, hogy mi vár magára?

— Nem tudom — remegett meg a Sari néni hangja. — Soha senkit nem bántottam. Senkinek nem vétettem.

A gyerekeimnek élek, özvegyasszonyi sorsban, de tisztességesen.

— Kirúgják az állásából. Mást alkalmaznak maga helyett. A táskát leveszik a válláról. Mehet, ahová akar. Kezdhet, amihez akar. Vagy nem így gondolja?

— így gondolom, főnök úr, de a házam. Nem hagyhatom a házam. Ha kerekei lennének, biztosan feljebb vontatnám! — eredtek meg a könnyei.

— A házát is elveszik, abban már most törődjön bele — adta a főnök az utolsó tőrdöfést.

Sári néni kitámolygott a hivatalból, és a lelkén ejtett mély sebbel hazavánszorgott. Napokig nem mozdult ki a házából. Percenként átélte a szörnyű pillanatot, amint vad, idegen, durva emberek kituszkolják a hivatalból és kitoloncolják a házából.

Ügy ült a konyhában, mintha a háza egy nagy koporsó lenne, és ő volna mellette a gyászoló, virrasztó asszony.

— Nem megyek. Sehová se megyek — fogadkozoti. — Pedig ha a házamat elveszik, nem élem túl. De legalább itt halok meg a falak között. A hivatalt nem bánom, majd találok valamilyen munkát.

S míg Sári néni töredelmes arccal, szívében a döbbenettel virrasztóit, addig a csendőrök bevonultak a faluba. Cirkáltak az utcán. Az ő háza előtt is elmentek.

A postára új vezető került, aki mosolyogtató alföldiesen beszélt. A hivatalról lekerült a régi tábla, helyére újat szögeltettek.

És az élet nem állt meg. Az új hivatalnok, örökké füstölgő szivarral a szájában rendelkezett. Mindent helyére tétetett, mindent eligazíttatott. Mindennel elégedett volt. Csak.azzal nem, hogy a kézbesítő nem várta.

— Kézbesítőjük nem volt? — kérdezgette jegyzőtől, bírótól, paptól, tanítótól, s azok mind azt felelték:

— Volt, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mi van vele. Napok óta nem látjuk.

— Küldjenek valakit érte — mondta az új főnök a bírónak, aki a kisbírót szalasztotta érte.

Sári néni úgy ment a hivatalba, hogy a hídon sokáig tanácstalankodott, bemenjen-e? Majd úgy döntött, hogy bemegy, és tudomásul veszi, nincs rá szükség.

Összeszedte az erejét, és bekopogtatott. S tört magyarsággal megkérdezte:

— A kézbesítőt tetszik keresni?

— Igen — fújta a füstöt az új vezető.

— Én voltam az. Én hordtam ki a leveleket.

— Elbocsátotta valaki?

— Senki. Idáig még nem szólt senki.

— Akkor mért nem áll szolgálatba? A munka nem vár, azonnal fogjon hozzá — utasította szigorúan az új főnök.

Nem akart hinni a fülének.

— Mit tetszett mondani?

— Hogy azonnal álljon munkába!

Sári néni megragadta a főnök kezét,

úgy köszönte meg a jóságát. Oldalára királyi címeres táska került. Járta tovább a falvakat, pusztákat levelekkel, újságokkal, csomagokkal. Fekete ruhában, mint azelőtt. Nem eresztették szélnek a hivatalból, nem lakoltatták ki a házából, egy újjal sem nyúltak hozzá.

Aztán kitört a háború. Repülőgépek köröztek a levegőben. Űzd és Miskolc fölött hatalmas légicsaták folytak. A magasból Sztálin-gyertyák ereszkedtek le. Ágyúszőt is lehetett már hallani. Sári néni titkon reménykedett abban, ami be is következett, hogy újra a München előtti határok lesznek érvényesek, újra visszakerülhet az övéihez.

Az új főnök csomagolt, bőröndjeit bekészítette hivatalába és megütközött azon-, hogy Sári néni nem készül.

— Maga maradni akar? — igazgatta kelletlenül szájában a szivarját.

— Maradok, kérem. Itt építkeztem, nem hagyhatom a házam. Becsülnöm kel a vagyonkámat — magyarázta illendően az asszony.

— Sajnálom. És nem irigylem a sorsát.

— Miért? — lepődött meg Sári néni.

— Magyarországon maradt... állami szolgálatban ... királyi címerrel a táskáján___

— Élni mindenütt muszáj — futott össze az asszony szájában a keserű nyál.

— Mindez az állásába, a házába kerülhet — tagolta mondatait a távozó hivatalvezető.

— Nem csináltam én semmi rosszat. Én nem tehetek semmiről — dadogta Sári néni.

Bebújt a házába, és a kétségek tengerén hányódva élte át a háború utolsó napjait, a front átvonulását. Azzal nyugtatta magát, hogy csupán a főnökök és az állami címerek cserélődnek, neki nem történhet bántódása. Miért is történne? Gyermekeinek élő, házához ragaszkodó asszony.

A város tizenkét kilométer. Gyalog több mint két óra Sári néni fiai utravalójával és az idézéssel benyit a járásbíróság tárgyaló termébe. A bírák fekete talárban várnak rá. Félénken, elhomályosuló szemmel áll a bírák elé. Mintha láthatatlan kéz bemaszatolna mindent.

Percekig pereg a szó, viaskodik vádló és vádlott érve.

— Áruló. Cserben hagyott minket.

— Én kérem nem hagytam cserben senkit. Én csak a házamban maradtam. Mert az ember nem olyan, mint a csiga, hogyha történik valami, viszi a házát a hátán. Nem olyan ... egyáltalán nem olyan... — motyogta, és leroskadt a parkettre.

— Vizet — kiáltotta a bíró, és öszszesúgott társaival, hogy bár bűnt követett el az asszony, a házát nem kobozzák el, de a hivatalból eltanácsolják.

10