A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-02 / 31. szám
heg a nyári alkonyba. Gyepszőnyegen ülök a mezsgyén egy vadrózsabokbr tővében. Mellettem silókukorica tenger. Ebben tanyáznak a mező lovagjai. Napközben elheverésznek, este, hajnalban kiballagnak, a ' lucernásban falatoznak. Most nincs frtss zöldjük, lekaszálták. Szárad. Illata betölti a környéket. Pie ... pié ,.. Szál, repül a szerelemre csábító hang, utat tör a sűrű kukoricásban. Az idő kedvez. A szél megemberelte magát. Tovább vándorolt vagy aludni tért. Átadta helyét az ereszkedő harmatnak. Időnként egyegy tücsök pengeti hárfáját. Talán altatódalt cslripelget kicsinyeinek. A nap is elbújt a láthatáron sűrűsödő felhők mögé. Csak egy vörös fénycsóva jelzt útját. Piu .., plu ... piu, Idősebb őzsuta hangján epekedek. Légyottra hívom a gavallért a kukoricásból az illatos lucernaföldre. Eszményi hely a randevúra. Telnek, múlnak a percek. A sötét lassanként szétterjesztl szárnyalt a tájra. Lehet, nem lesz szerencsém, de jó Itt künn a természet ölén. Halk zörej jut fülemhez. Mintha tct-píct rából. Vadászbecsülel is létezik a világon. Tőle még egész nemzedék származhat. Összenövök u bokorral. A feslö rózsabimbók arcomat cirógatják, a tövisek bőrömet karcolják. Most nem bánom. Erdők, mezők daliás vitézében gyönyörkö döm. Csak rövid ideig tehetem. A „gyerek“ megfutamodott. Inába szállt a bátorsága. Eltűnt a kukoricásban. Vetélytársa utána Iramodott. Volt, nincs... szerencse Ide, szerencse oda ... Pie ... pte ... A szorongatott suta jaj kiáltásával újra hívok. Engem is szorongat valami. A semmi. Mehetek, ahogy jöttem. Lassan sötét tömeggé válik a kukoricaerdö. Körülvesz az est. Az esthajnal csillagot keresem. E’mélázok a szürkeségben. A faluból ide hallatszik a szakszofon hangja. A divatos nótát rikoltozza. „Dobszó ritmusától úgy lüktet a vér járd hát, ne sajnáld ... Ilyen a twiszt, twiszt, csakis a twlszt ... A sportpályán mulatságot tartanak. Dalolnak, táncolnak <c fiatalok. Élik világukat. Szerelmet vallanak egymásnak a forró nyári estén. Gondolatban már hazafelé készülődöm. Tekintetem még egyszer belesikltk a félhomályba. Egy közeli árnyon megakad. Nézem, nézem, erőltetem a szemem. Végre megmozdul... Kirajzolódik előttem a fej, az agancs. Testét a kukoricás félig ta karja. Egy gyors mozdulat, a puskám csöve nyakára Irányul. Habozás nélkül meghúzom a ravaszt, összegombolyodva kizuhan a herésre. Ott állok mellette, mikor kileheli páráját. Fejét felemelem, bámulom agancsát. Művész keze nem formálhatná szebbre. Ráismerek.... Néhány perce találkoztunk. Az ösztöne űzte vissza. Szívében vágygyal, reménységgel. Az ígéret küszöbén ]jött érte a" „kaszás". Szerelmi tűzben költözött az örök mezők honába. Illatos lucerna a koszorúja. SÁNDOR GÁBOR /. Viach felvételei gallyra lépett volna egy nyulacska. Sze mem kutat, keres. Amott vagy kétszáz méterre mozdult valami. Odáig a szem már nem lát élesen. * Ráhívok: pie ... pie ... Utána riadt csend. A tücsök is eltette hegedűjét. Erősen figyelek. Pár perc múlva látom. Vöröscsuhás. Megindult. A hang Irányába rohan. Szerelem lobog ereiben, ez mozgatja végtagjait. Húsz méternyire megáll. Alaposan szemügyre veszem. Merészsége Ifjoncra vall. Nem tévedek. A kamasz eszét veszti, ha szerelmes. Ozl a vágy, az első találkozás. Nász helyett most a halál torkában áll. Szembenéz a puskám csövével. Csak ujjamat kellene görbítenem. Nem lehet, nem szabad! Fegyverem leeresztem. Szórakozom egy kicsit az úrftval, Megpróbálom „elcsavarni a fejét". Számhoz veszem a sípot. Sóhajszerü hangot csalok ki belőle. Egyet, kettőt, hármat lép előre a meggondolatlan. Már alig tíz méter a távolság. A szerelem nem lát, nem hall. Vakít, butít. Gondolom, rátjesztek. Elugratom! Ne zavarja szerencsémet. Menjen, míg jól van dolga. Ebben a pillanatban balra tekint, ö hamarabb észrevette. Megjelent egy vetélytárs. Nincs távolabb harminc méternél. Szemem rátapad. Remekbeszabott, javakorabeli gavallér. Izmos a nyaka, gyöngyös az agancsa. Hatos. Fejét jobbra, balra forgatja. Óvatosan lép egyet-kettőt. Kecses a mozgása, akárcsak az újdonsült menyecskéké. Az „ifjú" riadtan figyelt mtnden mozdulatát. Mintha soha nem látták volna egymást. Pedig télidőben együtt taposták a havat, keresték az élelmet, küzdöttek életükért. Ilyenkor, nászrahivás Idején nincs barátság. Ezt diktálja a természet rendje. Az erő dönt. Az erősebb győz. Nem bírok betelni karcsú pompás alakjával. Ha festő lennék, ecsetét ragadnék. De vadász vagyok. Nem örökíteni akarok ,.. De mégse! Ezt a szemrevaló, Izmos betyárt nem szabad kitaszítani az élők so-
