A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-19 / 3. szám

DOHÁNY TIBOR: SZITÄSI FERENC: Nyugtalanság Tegnap is nálam volt. Éreztem. Nyugtalan voltam, a kezemet tördeltem! Szóltam hozzá, könyörögtem! Gondoltam: — sírni aztán nem fogok! Fájt. Hiszen reám rontott, gyalázatosán. Igen, eljött értem, pedig az ő világa hamis: kapott éj-nyugalom. Csak egyszer tudnék, a szemébe nézni! Tudom, lehetetlenség! Nem vágyódtam senkiért, mégis eljött értem. FECSÖ PÁL: Hogy új erőre hatalmazzon Szabadban csavargó bronz-szőrű farkasok tél-veszedelme vonít rám Béna remegés hidege dermeszt s kín-kristályokat vonaglik pillám örömöm érce helyett Hitem fókuszába szigorítom erőm Csont ágakkal fenyegetnek a fák s törzsük rőt aranyából rám vicsorog a hideg de az ezerélfi fagyszilánkok táncában már a tavaszi kedv nedve kering Meglódul lobban a vérem ereim szűk ketrecében égnek vetem szétszabdalt arcom hogy új erőre hatalmazzon s felszippantson a végtelen Szirotyák Dezső, rajzai SZITÄSI FERENC: Tanya Lenni késztet Nyomom a pedált itt nincs villamos, * az autóbusz más vidékre hord, itt csak sár van, föld és emberek, napsugár, eső, gond-gombarengeteg, rádió, mely csak este szól hangokat szórva a tető alól, imitt. amott, mint fázó verebek egy-egy TV antenna a szélben megremeg, gumicsizma, hervatag virág, lánctalpas fölé kúszik a fűzfaág, csillogó tócsa, felhőtükör, mély kacaj, mely az égre tör, kérges tenyér és dundi kenyerek, űrhajóst játszó fürge gyerekek, vonuló felhők, egy kis temető, s a világ után baktató idő. DÉNES GYÖRGY: Te is Te is a fénybe kiáltasz szárnyaló búval, reménnyel, téged is megilletett a Sors a fájdalom szent jegyével. Naponta asztalomra hull az öröm és a bánat hogy befészkeljenek gondjaimba Kín és öröm lenni késztet ágaskodnak a szenvedések napjaimat felidézik nyugalomtól a hevülésig Elém állnak pőrén a bajok gondjaimban be nem fagyok melegít az izmok érve egy szigorúbb emberségre Magamban hordom világ-gondom dolgom soha el ne fogyjon mert ez az erő, mely lenni késztet s részévé tesz az egésznek. MONOSZLÖY M. DEZSŐ: A tulajdonságok látszatáról Ha a hű házőrző ebek helyett ólban hízott volna a róka mióta végképp ravasz lett a mesékben, nem tudom, ma hogyan beszélnénk róla. Kikölcsönzött emberi tulajdonságok bélyegét hordja magán a szótlan állat, a vigyázat e téren soha sincs rehabilitáció. Számos szamár generáció butaságunk iá-jit ordítja csökönyösen s oly erősen fiilébe égetett a jel, hogy kérkedhetne bármivel, egyhamar nem lesz belőle bölcs tanár. S fülelsz a visszazengő szóra, hull-hull az arany-per meteg, s az álmok tört igézetében múltad vetkőzteted. Ki ért, költ? Ki ölel magához? Ki ringat új tavaszba? A lelkek óceánja zúg, s te vársz egy csepp vigaszra. Néha saját fogalmaink szerint medvébb lesz a medve, rókább a róka, fürjebb a fürj, fókább a fóka, de a tulajdonságok plusz mínusz jele szilárdan él tovább, mint cethal gyom'•'•ban konzervált legenda.

Next

/
Oldalképek
Tartalom