A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-31 / 22. szám
Munka Dezső, a porbetei szövetkezet kertésze szülők, ha egy-egy gyermek kiröppent, és saját lábára állt. — Mi szeretett volna lenni? Keserű gúnnyal koppannak ajkáról a szavak! — Mi lehetett akkor egy cigánygyerekből? Három évig terelgette a falkát. Mikor elérte a tizenhat évet, elég erőt érzett magában, hogy más munkát vállaljon. Szentmiklóson dolgozott, majd 1947-ben öt is Csehországba söpörte az idő szele. Csak 1951-ben jön vissza. — Ott láttam meg, hogy másként ts lehet élni, csak akarni, dolgozni kell. Megszerettem a kertészetet. A karikás ostor utáni óhajt más elképzelések váltották fel. Megkedvelte a betűt, kertészeti könyveket vásárolt. Olvasott. Szorgalmára rövidesen felfigyeltek, előbb Szemerén, majd Szentmtklóson lesz segédkertész. Innen küldik 1954-ben Vágsellyére kétéves mesteriskolába. Ekkor aztán végleg legjobb barátjává válik a könyv. 1958- ban költözött Perbetére, megnősült, két évig volt a szövetkezel kertésze, aztán otthagyta azt a munkahelyet, amit legjobban szeretett. — Olyan irányítás mellett nem lehetett dolgozni. Minden nap ebéd után egy órától ültünk az irodában, munkaelosztáson. Így hívtuk, de csak végtelenbe nyúló vitatkozás volt. Eltartott három-négy órát, s mire kiértem a kertészetbe, már senkit sem találtam. Nem ment akkor sehogyan ... — Két évet dolgoztam a mezei csoportban. A nagy változások után, az új ágronómus, Nagy elvtárs visszahívott a kertészetbe. Nem nagyon kellett engem hívni. Valahogy rögtön megéreztem, hogy áz új vezetőség egészen másként végzi a dolgát, mint a régi. Nem volt már fél napokig munkaelosztás, de minden nap kijött az elnök vagy az agronómus és azonnal intézkedett. Azelőtt hónapokig nem volt a kertészetben szövetkezeti vezető. Szeretnek itt dolgozni az emberek, persze tudni akarják, hogy mtért dolgoznak. Nem lehet mindenkinek egyenlő mértékkel mérni. Aki többet végez, annak több jár — ezt az elvet érvényesítettük tavaly is. Nem véletlen, hogy a szövetkezet kertészete 13 éves fennállása óta első ízben 36 000 koronával túlteljesítette a tervet. A kertészeti csoport tagjait nem kell serkenteni a munkára. Dolgoznak, igyekeznek. De reggel már ott várja őket a kertész a kis házikó előtt és este is utolsóként ő csukja be az ajtót. Kora tavasztól késő őszig mindenki, aki keresi, csakis a kertészetben találta meg. — Szabadság — bújik be az ajtón félénken egy kisfiú. ■— ö a legnagyobb, elsős. Van még otthon három kislányom, mindent értük teszek ... Hogy mi lesz belőle? Ki tudja még... Elmereng. — Lehet minden, de kanászbojtár már nem lesz soha ... CSETÖ JÁNOS Varjűfészek, gólyafészek Hirtelen bomlott ki a tavasz, egyik naprél a másikra szinte nyárrá érve, pedig még csak az imént jártam abban a kora tavaszi parkban, mikor a fák, bokrok, az első selymes fényű zöld pettyeket háúyták ki magukon. A sarjadó rügyek, füvek kesernyés-nyers ét mégis édes, izgató illata betölti a tájat. Nem lebet tovább menni. Meg kell állnunk néhány percre, hogy ebben a rövid lélegzetű szépségben — a tavasz hatalomátvételében — zavartalanul gyönyörködhessünk. Fekete szárnyak suhogása halllk. A rügyező fák ágai között borzas pamacsok ölnek meg egymás Szomszédságában: egy falunyl varjúfészek. Varjú és tavasz? Nem, nem kedves olvasó, a tavaszi képben nincs Semmi disszonancia, vagy ha mégis, csupán a szememmel, főiemmel, orrommal, szellő simogatta bőrömmel élvezett harmóniát teszi erőteljesebbé. Igazat adok M. Sztlszlavszkijnak, aki könyve címében azt mondja: Tavaszi madár a varjú. Ha mégsem értenek velem egyet, forduljanak el és szemben találják magúkat egy fatörzs tetején trónoló gólyafészekkel. Üres a fészek, de csak látszólag. Mozgólödás van bent; Időnként kl-klkukkant belőle egy bizonytalan formájú valami, alighanem a tojásain ülő gólya. A párja valahol a közeli nádasban vadászhat ebédre való után, Az ágak között szeszélyesen lebegő sárga pillangó járja táncát a napfényben, aztán lefelé hull a rét hívogató zöldjére, ahonnét csábítóan nevetnek rá az első tavaszi virágok. Teljes a kép. Megyünk tovább. Ezt soha többé nem látom így, A verjútészkek, gólyafészkek elrejtőztek azóta a nyárelő gazdag lombsátorában. ,-*Qk— Prandl S. felvételei A perbeteí jaluvégen, közvetlen az országút mellett asszonyok szorgoskodnak a melegágyak körül. Közöttük egyetlen férfi, a kertész fön-megy, intézkedik. Emelgeti az ablakokat, megmutatja, hova hozzanak földet s hol öntözzék meg még egyszer a palántákat. Mozgékony, örökké tennikész fiatal ember. Ahogy ismerkedünk, még fülemben csengenek a szövetkezeti irodában hallott szavak: annak mindene a kertészet ... Ez a jellemzés keltette fel a kíváncsiságomat. A melegágyak szomszédságában négy kerekű kicsi faházikó lapul. Ogy hozzátartozik ez a kertészethez, mint a melegágyhoz az ablak. A kis ház iroda, ebédlő, öltöző, a kora tavaszt szelek &s viharok ellen védőhely. Közepén asztal, két oldalt a padok felett az asszonyok ruhája. Itt a kis asztal csücskén az élelemmel megtömött táskák szomszédságában bogozgatom egy ember életútját, aki nagyon mélyről indult... — Gyermekkori emléke? Ül, mereng, kutat a múltban. Talán minden emlék kihulott az idő rostáján? Nem. Valami maradt, örökre belevésődött az agysejtek közé, s szinte megrándul az egész férfi, mikor kibukik száján a mondat: — Te kölyök, hallodI Hallotta, próbálta volna nem hallani. Futott végig a hosszú udvarát utcán, nyitogatta a kiskapukat, figyelmeztetve a gazdasszonyokat; hajtsák ki a disznót. Ahol nem volt harapós kutya, ő maga futott az ólakig kiengedte a sertéseket. Ügyes ez a kölyök, hallotta nem egyszer az utána röpködő megjegyzést. A gazdasszonyok kötényéből itt is, ott ts előkerült egy karéj kenyér, nyáron egy marék gyümölcs. A vékonydongáfú fekete kondásgyerek pedig futott... Tavasztól késő őszig terelgette a falkát, s tizenhárom évével arról álmodozott, hogy neki egyszer gyönyörű karikás ostora lesz. Almában nem egyszer csördített vele egy hatalmasat, ilyenkor rendszerint arra ébredt, hogy oldalba böködte valamelyik testvére. Kevés volt a hely, nagy volt a család, sanyarú az élet. Örültek a
