A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-03 / 18. szám
ŰRI VIKTOR n egényem folytatásokban közlésre kerülő fejezetei, melyeknek története a Szlovák Nemzeti Felkelés idején játszódik le, egy időtartamában is nagyobbszabású életkrCnika önmagában megálló, zárt részének mondható. Hőse, Takács Ferenc, az írói képzelet szülötte, de életének itt ábrázolt sok epizódja a valóságot tükrözőn hiteles: a felkelés rokkanttá lett hősének, J. K.-nak önéletrajzi feljegyzéseire támaszkodik. Valóságos események, konkrét adatok — mint partizánná válásának, bebörtönzésének némely külső körülménye, harca a hegyekben, szerepe a felkelésben és megsebesülése — keverődnek képzeletszülte történésekkel, s ugyanígy költött személyek élőkkel, ahogy ezt az életadta nyersanyag regényes megformálása követeli. A szovjet tisztek, szovjet partizánok kivételével költött névvel szerepel a regény minden alakja, ak:r jellemükben, érzés- és gondolatvilágukban ugyanúgy költöttek, mint Takács, de szerepük a felkelésben és tetteik a valóság hitelére tarthatnak igényt. ■ E. V. így kezdődött Katonai szolgálatom első esztendejéne: végén egy éjjeli gyakorlat alkalmával je gesvízű patakon gázoltunk át. Máskor me; sem kottyant az ilyen hideg fürdő, de mos megártott, hogy alaposabban meg ner szárítkoztam és úgy vettem át hajnalbai a napos ügyeletet. Másnap hol a hideg leli hol meg égett testem minden porcikája az orvosi rendelőben már csak támolyog tam, negyven fölé szökött a lázam. Kétoldali tüdőgyulladást állapította! meg. Ezt aztán csúnyán kifogtam, életem ben először nyomtam a kórházi ágyat nyugtalan természetem sehogy sem tudót megbarátkozni a fertőtlenítőktől bűzlő huzatos hodállyal. Untatott a sok fekvés a tétlenség, a betegek örökké egyformt panasza Baj, valóságos tstencsapása, hogy az a jeges fürdő betegágyba rakott; a ka tonai életnek nem voltam a raiongója, de még mindig jobb volt, mint ez az ispotály: egyhangú élet. Más a helyemben örült volna, hogy jc koszton kedvére lázárkodhat, nem nyomja vállát a hátizsák meg a géppuska terhe, engem türelmetlenné tett, szabadulni szerettem volna, mihamarább visszajutni a laktanyába. Egy vizitnél jelentkeztem is, hogyi egészséges vagyok, küldjenek vissza Az ezredfes megkopogtatott, végigcsinálta velem a szokott procedúrát, aztán feltolta pápaszemét a homlokára, és ingerülten rámszólt: — Mit ugrálsz! Azt akarod, hogy tüdőbajt kapj és holnapután a föld alá tegyenek? Mielőtt tovább lépett a másik ágyhoz, csöndesebben hozzátette: — Az ilyen fiatalt hamar elviszi az ördög! jobb lesz. ha ránk bízod magad és nem legénykedsz Röntgenre küldött. Igaza volt, a tüdőcsúcsokon foltok maradtak Kevéssel utána útiparanccsal harmadmagammal a Tátrába vonatoztam. Szabadulás helyett újabb tét: lenség a katonai szanatóriumban, még több fekvés, amit még elviselhetetlenebbé tett az a gondolat, hogy nem vagyok komoly beteg, semmi szükség erre a végnélküll ápolásra. Aztán egy nap már nem nyűgösködtem többé, hirtelen megbarátkoztam a helyzettel. nem mintha a havasi táf szépsége megfogott volna, mintha az alföldi síkhoz, kútágashoz, végeláthatatlan gabonatáblákhoz szokott szemem örömét Telné az égnek meredő kopár sziklákban, fenyőborította hegyekben. Hírt kaptunk, hogy ezredünk minden épkézláb embere elindult. Ukrajnán át Fehéroroszországba rendet teremteni a pai tizánokkal. Tavaly a kiképzés mentett mej hogy beosszanak a Rosztov körül és Kaukázusban harcoló gyors hadosztályt most meg ez a tüdőcsúcshurut, ártatlanná hitt nyavalyám fogott itt. Kezdtem már é is eltúlozni a bajomat, s mint a többié! én is mesterkedtem, hogy a hőmérő h ganyszála egy két tizeddel többet muta; son. Az egyik szobatársam oktatgatott, é én jó tanítványnak bizonyultam Egyetle ízem sem kívánta, hogy orosz falvak fel gyújtásában, partizánoknak mondott ag gastyánok gyereklányok, terhes anyák ki végzésében részem legyen; hallottunk ei ről eleget, titkos csatornákon jött, ömlőt a rendcsinálás minden szörnyűségéne híre. Hajcsárrá, gyilkossá tettek voln engem is, mert a parancsnak ellenszegül ni nem lehet, bármilyen szörnyűséges A szanatóriumi nyugágyon fekve nem í tűnt olyan lehetetlennek. Mégis így volt jobb, satnya egészségen megóvott, hogy valahol Minszk környékéi lessem a partizánokat, és így ma nyűgöd lélekkel vallhatom, hogy nem mocskoltál! be magamat. Csaknem egy fél esztendeig tartott < gyógyulásom, az állam pénzén híztam, ki gömbölyödtem, úgy mondták az orvosok súlyban gyarapodnom, allenállóképessége met növelnem kell Kifehéredett a bőröm a húsom meg, puha lett, emlegettem í: szomszédomnak, egy Kovács nevű nyitra zsebes vagánynak, hogy török pasa let tem, azokat festik a könyvek ilyen rózsás húsú puhánynak. Nehéz lesz ezek után beleszokni a katonai regulába, bár minél előbb véget érne a háború, hogy szabaduljak a mundértól. Az ezrednél könnyű szolgálatra fogtak beosztottak a katonai rendőrség emberei közé. Hétköznapon nem volt nehéz a szolgálat, de aki a szombatot fogta ki, a pokolba kívánta az igazoltatás kitalálóját. A kissé kapatosak belekötöttek az emberbe, ingerkedtek, a zubbunyunk ujján hordott piros karszalagot bökdösték. A szemetszúró, vastagbetűs VP jelzés — vojenská policia, katonai rendőrség — nem hagyott senkit kétségben afelől, hogy jogosan kérjük a papírokat, de hát akkoriban, a háború negyedik évében már erősen lazult a fegyelem, csak a legvadabb fasiszta ludák nem látta vagy félelmében nem akarta látni, hogy a nácik uralmának befellegzett — így hát bosszantottak, belénk martak, és ha az egyik rákezdte, csapatostul ránk támadt a többi. Többnyire Lackovics őrmesterrel jártam; ő türelmetlenebb volt, mint én, minduntalan a pisztolya táskájához kapott. Komolyan ő sem gondolt rá, hogy használja, csak huzigálta, elővette, hogy ráijesszen a rendetlenkedőre. Azon a szombaton szokás szerint előbb a kültelki kocsmákban kajtattunk engeiély nélkül kimaradók után Az írások sörül nem volt különösebb baj, mindnek tolt kimaradási engedélye, vagy szabadiágos levele, annál több bakfittyet kellett enyelnünk. Mintha az ördög bújt volna • beléjük, csak szórták ránk a fricskát, elé volt, hogy az egyik megeresszen egy szál tos disznóságot, a többi úgy ráduplázot hogy jobb lett volna eloldalogni a füstö lebujból. — Ni csak, ezek a majmok elaludták a időt! Hé, nem tudjátok, hogy áll a bál? - kiáltott ránk kedélyesen egy piszeorrú ba ka, és egy kupica szíverősítőt kínált. A tál sában már volt egy kis nyomás, egyszerűé félretolt: — Eredj a fészkes fenébe, pajtás! H nem tűnsz el innen, a képedre mászok. Többnyire azok próbáltak lerázni a nya kukról, akik lányokkal szórakoztak, é mutatni akarták, hogy velük nem lehe packázni, attól se gyulladnak be, hog' Lackovics a pisztolyához kap Ha meggondolom, igazuk volt. Egy he ti hajkurászás után akad néhánv szabni óra, és akkor a nyakukra szabadulna! a katonai regula őrei, jönnek a széltoli piócák, ide a papírt, s akinek nincs, annal alig marad ideje, hogy meglépjen a mel lékajtón. Mintha mi nem láttuk volna, ho gyan mesterkedik ilyenkor hirtelenében < csapos, küldi az udvari sötét vécébe az el illanni akarókat. Jobb volt szemet hunyni jó képet vágni a hepcláskodáshoz, min túlságba vinni az erélyeskedést. Tizenegy felé már torkig voltunk a; egésszel, de hát végig kellett csinálnunk minket is ellenőrizhet egy ügyeletes tiszt és nem ússzuk meg szárazon, ha csak úgy tessék-lássék végezzük munkánkat. Még egy utolsó vizitálás a város szívében, a vár alatti Erzsébet szálló söníésében meg a félemeleti kávéházban, aztán mára szögre akaszthatjuk ezt a mesterséget, befejezzük a hiábavaló kajtatást, a rend kihágói ellen. A söntésben magasra hágott a hangulat, akadt néhány civilruhás városi szesztestvér és kapatos baka is jócskán Ide a papírt, gyorsan, ne vacakolj, sürgette őket Lackovics, és nekem nyitva kellett tartanom a szemem, nehogy valami suskus történjen. A szesz-testvérekkel itt sem volt baj, az egyenruha megteszi a magáét, felszólítás nélkül is meghunyászkodva hátravonulnak, de egy legény se szó, se beszéd, odaugrott Lackovics elé, és öklét az orra elé dugta: — Itt a papír, nézd meg! Na, ebből baj lesz, s látom Is már, hogy Lackovics nem kapkod, hanem erélves mozdulattal kirántja revolverét és rászegezi a legényre: — Le a pracnit és indulás! A parancs csak olaj volt a tűzre, a legény nem hátrált, hanem mindjárt ütött. Még egy pillanat és Lackovics golyót ereszt beléje. De nem került rá sor. Hirtelen úgy vágtam állón a cingár betvenkedőt, hogy a sarokba repült. Egyszerre megszűnt a zsibongás, mintha elvágták volna. Mese nincs, ha valaki közbelép, vér folyik, — Gyerünk! — intett Lackovics és kivonultunk a megdermedt emberek közt, akik úgy álltak ott, mint viaszbábuk a panoptikumban, Azt hittem, kint rám parancsol, fussunk a laktanyába — riadót fuvatunk és hozzuk
