A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-05 / 14. szám
FARKAS ] EN 0, SZITÁS! FERENCS Cinkékhez, varjakhoz, verebekhez Madaraim, ti ismeritek a telet és a fagyot, zöld fagyöngyöt a száraz jegenyén, ismeritek a zúzmara ezüstjét és ismeritek a hóban pirosló véreseppeket is, Sokat tudtok s így sok a titkotok — sokat tudtok s ezért kevés a beszédtek. Tegnap piros volt az ég alja kora este, a fák csupasz ágai úgy álltak lilán és meg nem moccanva, akár a csomós lila erek a fagytól, lúgtól és könnytől kicserzett kézfejeken, Madarak. Ki mondja meg nektek, hogy tavasz lesz? Ki mondja meg, hogy vessétek ki a horgonyt, mikor a téli lomha hajó elindul a tavaszi szelektől áradó vizekre iszapba ledőlve pihenni? Ki mondja meg, hogy mit jelent a rőt ég s mikor támad fel a szél holnap, este felé? Ti itt tornáztok cinkék az ablakom előtt, verebek, udvaromon pereltek egész nap s ti varjak, a száraz jegenyén búsongva himbálództok. Túlérett fekete gyümölcsök ,., Tis-tis-tis-tis-... Csirip, csip, csirip... Kár, kár ... Látjátok, három madaram: vén varjú vagyok én is. Károgtam eleget, kárörvendően, feketén — perlekedtem verebet megszégyenítő perlekedéssel s függtem az élet fonalán, csipegetve a boldogságot, akár a cinke. Így van. S most, három madaram, szeretnék valami szépet mondani nektekl Higgyetek szíveteknek, halljátok meg elrejtett fületekkel, lessétek nyugtalanul fürkésző szemetekkel s hirdessétek majd csattogó csőrrel: Ki kell dobni a horgonyt, dalolásra kell ingerelni a vihart, a szeleket s életre ítélni a haláltl Mert a hálált szétzúzza az élet s az élet esőcseppként pereg le a hantra. A szelek megduzzasztják a vizeket, felfújják a satnya tüdőt, pirosra festik az orcák párnáit s csókolni csábítják az ajkak puhaságát. Varjak, cinkék, verebek! Dobjátok ki szívetekből a fekete színeket. Áradó vizekkel eresszétek útjára a bánatot is. Csőrötökkel vájjátok, csipegessétek a jeget —« s aztán énekeljetek olyan éneket, melyben a cinke hangja se vész el, verébperlekedés sem bántja a dal buzogásá s harmóniává olvad a varjak gargarizáló, repedt trombitahangjai SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA Cikcakk Apró gondolat-aknák robbannál? agyamban’ fellázadt bennem a világ, viaskodom konok magammal, a belém szögeit harmóniák tisztaságában kereslek. Számolom éveim: huszonegy —. a számonkérés harcára kevés. Perlekedem a világgal: gondjaim között ez rend-tevés. Cikcakk: gondolat-villám: fénycsíkok az agyban. Osztozom a mindenség titkán az erőt-rejtő hatalmakkal. / CSONTOS VILMOS; Felszegem kókadt tejemet Felszegem kókadt fejemet, S dalba csorduló kedvem felnevet Az égre: Legyen a kékje, Legyen a napja, S takarja Sugarába a barna barázdát, Hessegesse tova az álmát Fűszálnak, bogárnak, Nyisson virágos kaput a nyárnak, És vetkőztessen engem is újra —• Ingújra. Felszegem kókadt fejemet, Dalba csordul a kedvem, hogy mehetek', Veletek: Akiknek nyomaiból fehér kenyerek Domborodnak az asztalainkra, Mögöttünk a szederinda Ekevas-űzötten hadd fuldokoljon, — Hajrá — amott a dombon Már víg szüretelők szedik Az érett fürtöket, S puttonyuk szépen telik, S kádjaikon édes must aránylik.,. — Csak addig — csak addig, Amíg oda érek, Maradj meg kedvem Ég tiszta kékjének. — S míg hajlongunk a dús tőkék alatt, Részegedjen meg dalunktól a nap, S heverésszen közénk a hegyre, Dolgos kezeinkre teregesse Sugarait — azután guruljon Át a tejúton A csendes éjbe... S te éj — pedig tűrd el, hogy kedvem Lehessen A legszebb csillagod fénye, \ 11
