A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-15 / 11. szám

VLADIMÍR MINJTö

Hámlott, mindig baja volt az orrával. Valahonnan a hátuk mögül odagurult egy kövér fotóriporter. Mezítláb volt, nadrágját feltűrte. Köldökén két fényképezőgép himbálődzott. Lekuporodott előttük, rájuk fogta a lencsét. Nada karjával eltakarta arcát. A fotoriporter pokolian vigyorgott. Kerek képe volt és széles a szája. Eltakarja az arcát, mint valami gyerek, mondta. Talán háremből szöktek meg? Eredj a pokolba, mondta udvariatlanul Nada. De Marina nevetett. Ilyen szép csupakék nap! Ä fotóriporter melléjük ült és így szólt Marinához:

— Magát az isten is címképnek teremtette!

— Odább tágasabb, tisztelt uram, — mondta Nada.

Marina nevetett.

— Csináljunk egy világraszóló felvételt,

— mondta a fotóriporter. — Színesen, az első oldalra. Parádés kép lesz. Nem akar megjelenni az első oldalon?

— Csak próbálta meg, — mondta Nada.

— Maga kicsoda? A hölgy tisztelt nénikéje? Nem látszik annak.

— Semmi köze hozzá.

— Felfedezem magát a világ számára,

— mondta fotóriporter. — Hogy hívják? Nem fontos. Százezer ember fogja csodálni. Kétszázezer ember. Szíveskedjen felállni!

— Belegázolt a vízbe, nagyon ' ügyetlen volt. meg-megcsüszott a sima köveken, kis híján elesett. Nada hátat fordított. Marina felállt. — Arcát kissé fordítsa el a naptól. A keze, mit csinál a kezével? Igazítsa meg a haját. így, ez az. Még egyszer. És még egyszer. Kimászott a vízből, nehézkesen

• szuszogott.

— Megvolnánk, — mondta. — Most már nem fifthat el a hírnév elől.

— Mehetsz egyenesen a filmhez, — mondta gúnyosan Nada.

— Miért ne? Fenomenális felfedezés. Nada fenyegetőn rászólt:

— De most már tűnjön el, felfedező elvtárs.

A fotóriporter ügyet se vetett rá, Szinte Shitatosan meredt Marinál

— Mi a neve?.

Megmondta.

— Hát ez mesés. Marinai Tegnap és ma. Marina száz esztendő múltán! Fenomenális! Erre inni kell.

Felállt, vigyorgott. Egy pillanat. Mindjárt jövök. Szuszogva felkapaszkodott a partra. Hasán himbálództak a fényképezőgépek.

— Pimasz alak, — mondta Nada. — Címképpel bolondítja a libákat. Te meg bedűltél neki.

— Tudom, — nevetett Marina. — Azt hiszed, hagyom, hogy bolonddá tartsanak?

— Az egyik Szpartak-kocsival, a másik fényképezőgéppel jön. Megjelenik az első oldalon! Kétszázezer ember! Film! Marha!

— Nada, — csillapította Marina. — Miért mérgelődsz? Olyan szép nap van. — Nadával már egy hete az egyik közeli faluban laktak, Nada rokonainál. Eljártak szénát gereblyézni a szövetkezetbe. Gyönyörű kirándulás volt. Nada csodálatos, Meg sem említette az üzemet.

— Éppen azért, — mondta Nada. — Minek kell hozzá férfi? Te nem bírod ki férfi nélkül.

— Nem tehetek róla. Nem én hívtam.

— Nem hívtad. Egyre csak meresztgeted a szemedet. Mi van veled?

— Nem tudom. Alighanem így születtem.

Na'da sóhajtott.

— Boldogtalan nőszemély.

— 0, Nada, majdnem boldog vagyok.

Tutajok úsztak a folyón. A tutajokon

kirándulók integettek a part felé. Az evezőknél hegyilakók, turistáknak szánt export-népviseletben. A fotóriporter visszajött, egy palack bort hozott. A patak vizébe tette.

— A legújabb hűtőszekrény, — mondta. — Áram sem keli hozzá.

Marina Nadára kacsintott. Nada válaszul vállát vonogatta.

— Olyan itt, mint az éden kertjében, — mondta a fotós. — Persze nem az Éden szálló kertjére gondolok.

— Csak a bűnbeesés fája hiányzik, — mondta Marina.

— Van helyette bor. — Kivette a vízből a palackot. Megtapogatta, elég hideg-e már. Kihúzta a dugót. Megkérdezte Nadától: /

— A hölgy iszik?

— Miért ne. Ingyen van.

— Azt hittem, a mohamedánok nem isznak. Háremekben szigorúan tilos a bor.

Nada barna arcán vidámság suhant át.

— Néha isznak, — mondta. — A jószívű eunuchok jóvoltából. — Marina vihogott. A fotós pár pillanatra elvesztette szavát. Arca vérvörösre gyűlt, vastag alsó ajka búsan lebiggyedt.

— Ne vegye tragikusan, — mondta Marina. — Ö már ilyen.

— Veheti tragikusan is, — nyugtatta meg Nada.

— Vigyáznom kell. — A fotóriporter megpróbálta összeszedni magát. — Puskaporszagot érzek.

— Nem téved, — mondta Nada. Ittak. Kellemesen hűvös volt a bor. Bömbölve megszólalt a hangszóró. A bemondó közölte, hogy kezdődik a verseny.

— 'indulnak a kenuk, — mondta Nada. — Mikor kerül sorra a gavallérod?

— Nem tudom, — mondta Marina. Nagyon jól tudta. Táskájában volt a program. A programban a fiú neve. Az utolsó versenyszámban indul, kajak egyesben. Még nem látta, de tudta, hogy ott van. Talán azért Is volt olyan szép a mai nap.

— Itt van a babája, — jegyezte meg Nada kárörvendőn.

— Kár, — mondta a fotós. A borosüvegre nézett, sajnálta a befektetést.

— Bizony kár, csűfolódott Nada.

— Nem a babám. — mondta sóhajtva Marina, — csak nagyon kedves fiú, .—

Vadul perzselt a nap. A fűbe heveredett. 0, micsoda boldogság, a világ minden boldogsága ott rejlik a nap sugaraiban. Nagyon kedves fiú. Egész teste csokoládébarna. A keze erős.

— Maga isteni, — mondta a fotóriporter.

— Mint az őselem.

— Isteni, — mondta gúnyosan Nada. —i Uraságod nem nagyon találékony.

A fotós szomorú fintort vágott:

— Nem vagyok már mai gyerek. Egy percre elfeledkeztem róla.

— Éppen azért, — mondta Nada. —i Szégyellje magát.

— Szégyelljem magam — miért?

— Becsületes lányokat csábítani fényképezőgép segítségével. Címoldallal. Pfuj!

— Tisztelt jövendőbeli nénike, — mondta a fotóriporter, — tudtommal magát meg sem próbáltam elcsábítani.

— Azt szeretném látni.

— Én nem.

Perzselt a nap, az ember valósággal elzsibbadt tőle. Marina mintha messziről hallotta volna a másik kettő civakodását. Mélyebben belemerült a vízbe. Egész derékig. Furcsa érzés volt, mintha két teste volna. Az egyik jég, a másik tűz. Nem a kedvesem, csak nagyon kedves fiú. Szeretem, ahogy szeretem a napot. A mozgást és a fiatalságot. Az arcomat simogató szelet. Tiszta és üde, akár a folyó. Vágyom utána, ahogy a tisztaság után vágyunk, Mindig tisztaságra vágytam. Mindig pechem volt. Nem, nem igaz, valamikor régen volt, más lánnyal történt. Vagy sohasem volt. A mai nap előtt semmi sem volt. A feledés gyönyörű ünnepnapja ez.

— Már jönnek, — mondta Nada.

A parton összeverődtek az emberek. A hangszóró elhallgatott. Az emberek is hallgattak. A fdjyó is mintha visszafojtaná lélegzetét., A kanyarban feltűnt az első kenu. Fejest ugrott az ezüstös örvénybe. Az evező, az emberek karja barnán villant keresztül az ezüstszín tájtékon Szinte hallani lehetett a versenyzők lihegését. A szlalom-kapu tarka jobboldali rúdja kilengett.

— Nekimentek, — mondta a fotóriporter. — Persze, csak nők.

— Maga meg csak nyomorult férfi, —< dühöngött Nada. — Illetve még az sem biztos.

— Sajnos, hív a kötelesség, — sóhajtott a fotóriporter. — Nem folytathatom az érdekes eszmecserét. — Nehézkesen feltápászkodott. Kövér képén gyöngyözött az izzadság.

— Vigye a fiaskóját, — szólt rá Nada,

— Csak fogyasszák, — mondta a fotóriporter bánatos mosollyal. — Tekintsék a jólelkű eunuch ajándékának. — Elment, lefelé ballagott a parton, meg-megállt, nyilván azt kereste, honnan készíthetné a legjobb felvételt. Nada ivott a borból.

— Micsoda tökfej, — mondta. — Még a bort is itt hagyta.

— Lehet, hogy egész jó ember.

— A férfiak sohasem egész jók, —* mondta Nada. — A férfiak bestiák.

— Már úgy fújod, mint a katekizmust,

— mondta lustán Marina. — A nők első parancsolata: A férfiak bestiák.

Nada szétcsapta karját, mintha legyeket hessegetne.

— KI nem állhatom, — mondta. — Férfigatya ronda bűze.

— Túlzol, Nada.

— Legalább senki sem csinál gyereket nekem.

Marina nem válaszolt. Nem akaródzott beszélnie. Izzott a nap, vadul tűzött, a víz iszonyú hideg. Gyerek, mi az hogy gyerek? Nadának gyereke lett volna a szerelőtől. Aztán sok baja volt vele, hogy ne legyen, ö még sohasem vágyott gyerek után. Mi az a gyerek. Nem tudta. Gyerek például Verocska, elkényeztetett gyerek, egész nap bőg. Kényelmetlen dolog, ha az embernek

12