A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-05 / 1. szám

A bácsi egymás után huzgálta ki az íróasztal fiókjait, iratokat szedett ki belőlük. Végül egy vaskazettát vett elő, zárjában benne volt a kulcsa, megforgatta. Marina visszafojtotta lélegzetét, titokzatosnak érzett mindent.

A bácsi lassan félretolta a könyvet, amelyben bennemaradt apa szemüvege, gondosan kirakta az asztalra a kazetta tartalmát. Fejét csóválta. Marina meg mozdult, reccsentek a rúgók. A bácsi felnézett. Hosszú, lapos képe az asztali lámpa fényében olyan volt, akár a halotté.

— Te itt vagy?

— Elaludtam.

— Hát persze, — mondta a bácsi. — Kimerítő nap volt.

— Igen.

— Már tegnap kerestem, — mondta és simára borotvált koponyáját dörzsölte. — Most is keresem, de nem találom. Ezt add össze, jegyző létére sem írt végrendeletet. Micsoda rendetlenség

— Neked van végrendeleted?

— Én nekem? Hogyne volna. Minden eshetőségre.

— Az jó, — mondta Marina;

— Mindig rendet tartott mindenben, — dünnyögte a bácsi. — Csak a végrendeletről feledkezett meg.

Sorra vette az iratokat, egyiket a másik után. Óvatosan visszarakta a vaskazettába. Arca egyre inkább elkomorodott. Végül bezárta a kazettát, rátette kezét. Va lamit mondani akart, de éppen nyílt az ajtó. A sógor állt az ajtóban, mögötte a nénje.

— Gyertek csak, — mondta a bácsi.

Nénje leült melléje a divánra, megölelte. A sógor állva maradt, mellén összefonta karját.

— Ülj csak le,\— szólt rá a bácsi. — Egy székre mutatott az asztal mellett. — Eltart egy ideig.

A sógor leült. Két karját még mindig ősszefonta mellén. Ez volt kedvenc testtartása. A bácsi a kazettán tartotta kezét.

— Együtt lennénk mindnyájan, — mondta.

— Térjünk tehát a tárgyra, — mondta aztán. Kezét fejére szorította, biztosan fájt a feje a sok italtól. — A vagyonállomány— mondta hivatalos hangon—.eléggé ismeretes. Itt van a ház és a kert. Meg

a bútor. A házat adósság terheli. A kazettában ott vannak az adóslevelek másolatai apátok aláírásával.

— Nekem is itt kell lennem? — kérdezte Marina.

— Igen, — mondta a bácsi. Ismét a fejéhez kapott. — Nincs valami porotok?

Nénje szolgálatkészen felugrott, kihúzta a könyvszekrény alsó fiókját. Emlékszem, apa itt szokta tartani, mondta. Valóban meg is találta. Míg vizet hozott a konyhából, senki egy szót sem szólt.

Aztán a sógor megkérdezte.

— Mi a helyzet?

— Fifty, fifty, — mondta a bácsi. — Talán valami még marad is. A vevőtől függ, marad-e.

— A ház és a kert sem rossz, — mondta a sógor. — Nagyszerű helyen fekszik.

A bácsi kényelmesen hátradőlt a karoszszékben. Kezét még mindig a kazettán tartotta.

— Nézd a szocialistát, — mondta. — Hogy érti a dörgést!

— Miért ne érteném?

— No persze, — mondta a bácsi. — Mindig is értette.

— Ez nem tartozik ide, — mondta a sógor.

Marina csendesen megkérdezte:

— El kell adni a házat? És a kertet?

Senki sem válaszolt.

— Mennyi az adósság? — kérdezte a sógor.

— A bátyám jól élt, — mondta kissé gúnyosan a bácsi. — Jól evett, jól ivott. Szerette a jó borocskát. Meg a kártyát. Semmit sem tagadott meg magától, utolsó pillanatáig úgy élt, ahogy megszokta. Nem érhette be a nyugdíjával. Nem vehetitek rossz néven tőle.

— Nem is veszem, — mordult fel a sógor.

— Hát azért, — mondta a bácsi. Aztán megjegyezte: — Itt még kellene lenni néhány ékszernek. Ellának, az anyátoknak szép ékszerei voltak.

A bácsi egyenesen Marinára nézett, mintha ő lopta volna el az ékszereket.

— Nem tudok róla, — mondta.

— A lakodalomra kaptam néhány ékszert, — mondta a nénje. — Függőt, nyakláncot, egypár gyűrűt.

A bácsi álmodozó pillantással nézett a mennyezetre.

— Emlékszem, — mondta, — gyönyörű gyöngysora volt.

— Igen, a gyöngysor is az enyém. Apától kaptam a ajándékba, — mondta a nénje.

— Nem tudtam róla, — mondta a bácsi.

— Akkor kaptam, amikor Emiiké született, — mondta sértődöttén a ménje. — Meglátogatott és megajándékozott a gyöngysorral. Az első unokáér: mondta.

Marina nyirkos, ragacsos piszkot érzett. Szeretett volna felállni, elmenni, elmenekülni. De hová menjen? Van a világon hely, ahová mehetne?

— Tehát semmi ékszer, — mondta a bácsi. Aztán hozzátette: — A bútor régi, nem sokat kaptok érte.

— Régi, de tartós, — mondta a sógor.

— Hát igen, — mondta gúnyosan a bácsi. — Még a régi jó időkből való. De ma más a divat.

Marina még egyszer megpróbálkozott:

— Rossz itt a levegő. Kimehetek?

— Rosszul vagy?

— Igen.

— Vegyél be egy port, — mondta szigorúan a bácsi. — Érted töröm magam

— mondta, hálás lehetnél. Ha marad egy kis pénz, nyugodtan elvégezheted az egyetemet. Hálás lehetnél érte, hogy gondoskodom rólad. És ne vágj olyan felfuvalkodott képet, még nem tudod, mi az élet.

— Nem akarok semmit, — mondta Marina.

— Ejnye.

— Nem kell semmi, — ismételte. — Lemondok róla. Ha kell, aláírom.

Azt akarta mondani, nem járok többé egyetemre, kizártak. Bosszúból az arcukba akarta vágni. De nem volt elég bátorsága. Összekuporodva ült a díványon egyes- egyedül volt a világon.

— Gyerekség, — mondta a bácsi. — Mindig olyan voltál, mint a vad. Most vége a gyereskeskedésnek

— Megillet, — mondta a nénje. — Én megkaptam a hozományomat.

— Meg egy kis pénzt, — jegyezte meg a bácsi.

A sógor karbatett kézzel ült, szeme sarkából a feleségére nézett. Két gyerekük volt, elkel minden korona.

— Ma mindent az állam fizet, — mondta a sógor. Fekete nyakkendőjében ékköves tű csillogott. Apa nyakkendőtűje. — Ma már úgy tanulhat az ember, hogy egy fillérjébe sem kerül, — mondta. — Ma már nem úgy van, mint volt.

— Szent igaz, — mondotta a bácsi. — Éljen ragyogó holnapunk. — Ujjúval kocogott a kazettán. Ujja görbe volt, körme hosszú, akár a ragadozó madár csőre. — De azért még sem kell meglopni Marinát.

A sógor hirtelen kinyújtotta karját. Ügy tett, mintha fel akarna állni.

— Ki akarja meglopni?

— Én nem.

— Kikérem magamnak, — mondta a sógor. Mégsem állt fel.

— Csak tessék, — mondta udvariasan a bácsi.

— Nekem semmi sem kell, — mondta Marina. — Esküszöm, semmit sem akarok.

Meggyűlt benne a harag. Szerette volna megsérteni, lesújtani, megtaposni őket. De nem volt elég bátorsága, sem elég ereje. Nénje csitítva vállára tette kezét, Puha, meleg keze volt.

— Nem tőled függ, — mondta a bácsi. — Különben sem tudjuk, marad-e valami. Könnyen meglehet, hogy nagy semmit örököltünk. Mert tudjátok, nullából sohasem lehet több, csak nulla.

Nyílt az ajtó. Mindnyájan odanéztek. Az ajtóban a gazdaasszony állt. Kezében papiros.

— Hallottam, hogy osztozkodnak, — mondta. — Ezért is jöttem.

— Ez családi ügy,*«— mondta szigorúan a bácsi.

De a gazdaasszony meg sem hallotta volna. - ,

— Hallottam, hogy pénzről beszélnek.

12