A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-28 / 30. szám
Őszintén szólva az utóbbi hetekben, hónapokban a hetilapok, folyóiratok hasábjain napvilágot látott vitacikkek gyakran idézték bennem Bábi szavait: „Nyüzsgünk és egy nap sarkunkra lép az óriási világ”. A vita ürügyén sokszor már annyira kétes értékű, meghökkentő és felszínes gondolkodásra — át nem gondoltságra — valló nézetek követelnek teret a nap alatt, hogy az olvasó sznite zavarban van: vajon a vitázók komolyan gondolják mindezt?!... Félreértés ne essék, nem a vitázó hajlandóságot kifogásolom, ez csak a nézetek kristályosodását eredményezi, s erre annál inkább is szükség van, mivel az emberek gondolkodásmódját nem lehet adminisztratív eszközökkel átalakítani. Inkább a kulturális és irodalmi életünk gondolat- és ötletszegénységét felrovó hasonnemű megnyilatkozásait kifogásolnám. Mindenekelőtt a mindenáron való tagadás elvét, mely sokszor kísértetiesen hasonlít Goethe Faustjának Mefisztójára: Én vagyok az, aki tagadl S joggal, mert minden, mi teremtetett megérdemli, ha tönkre megy; jobb, ha nem teremtődik semmil Mondani sem kell, hogy az ilyen és hasonló szellemű megnyilatkozások — még a legjobb szándék mellett is — csak alátámasztják a közmondásos „lovas nemzet a magyar” igazságát. Az örök kisértő ebben az esetben is a sokat emlegetett „ló” innenső vagy túlsó oldala! Valahogy szerencsésebb a helyzet a Hét hasábjain megindult költészeti vitával. Bár Tőzsér Árpád vitaindítója kissé pesszimisztikus, — márpedig egy költő sosem lehet pesszimista! — az a tény azonban, hogy ez a vita irodalmunk eredményei és fogyatékosságai felmérésére vállalkozott — különösen a hozzászólók jóvoltából — magában is bíztató. Persze, nem arról van szó,’ mintha a vitaindító nélkülözné a jószándékú hozzászólást. Elsődleges célja éppen az újért, az új eredményekért való sorompóbaállás és állítás. Az Egy szemlélet ellen meghirdetett harc azonban ma-Meghalt Bodo Uhse német író, a Sinn und Form című folyóirat főszerkesztője. Uhse a náci uralom alatt külföldön élt, régóta részt vett a munkásmozgalomban, az NDK nemzeti díjjal tüntette ki Hazafiak című regényéért. * * * Cserfalvi Eliz a Svájcban élő kiváló magyar hegedűművésznő nagy sikerrel mutatta be holland turnéján Farkas Ferenc Hegedű-zongora szonátját. Sienkiewicz „Quo vadis?” című regényének filmváltozatát 50 évvel ezelőtt mutatták be. 1913-ban ez a némafilm óriási sikert aratott. Schneider Alfréd, a filmben szereplő oroszlánok szelídítője most elmondotta, hogy annak idején bábukba húst raktak és azokat tépték szét a vadállatok. A hatás óriási volt. Moziból kijövet sokan sírtak a keresztényeken, akiket szétmarcangoltak az oroszlánok. Nemzetközi TV-filmfesztivált rendeznek szeptemberben az Egyesült Arab Köztársaságban. Az alexandriai fesztiválra az NDK nemcsak játékfilmeket, hanem dokumentum- és tudományos- és gyermekfílmeket is benevez. Merészebben az újért ga is „egy bizonyos szemléletet” tükröz, alapjában leegyszerűsítőt, a problémák lényegét csak felszínesen tükröző nézetet. Ezért az új sikerekre buzdítás igénye is meglehetősen áttételes formában jelentkezik. A probléma felvetés azonban ennek ellenére is indokolt, még akkor is, ha megkésve is, de végeredményben igazolja — és bizonyos vonatkozásban újra mondja — Fábry Zoltán néhány évvel korábbi mély értelmű elemzését, gondolok itt a Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című írásokra. A korábbi hozzászólások — elsősorban Turczel Lajos, Csanda Sándor és Mács József vitacikkei — rámutattak a sematizmus társadalmi összefüggéseire s a modernség egyes problémáira. Ezek az írások ugyanakkor azt is érzékeltették, hogy a dogmatizmus és a kultusz időszakának káros megnyilvánulásai felett nem lehet csak vagdalózással, vásári hangulatkeltéssel napirendre térni. Ellenkezőleg: a higgadt ész és a józan értelem biztosíthatja elsősorban az elfogulatlan ítéletalkotást. Kétségtelenül igaz irodalmunk megkésettségének, a valóság sokszor leszűkített tükrözésének vádja. S bár kimagasló sikerekről nem szólhatunk, úgy érzem azonban a jelentős eredmények tudatosításában néha mintha méltánytalanul járnánk el. Elsősorban vonatkozik ez Bábi és Gyurcsó költészetére, bár a sokat bírált sematikusok alkotásai között is találhat a kereső szem értékeket. Az ötvenes évek társadalmi és nemzeti felszabadulás érzéséből táplálkozó költészete kétségtelen pozitívumának számít az élethez való közelebbkerülés. A szocializmus kiteljesedésének kérdései és a társadalmi elnyomatás alól felszabadult ember ekkori költészetünk központi témája. Bár formailag sokszor kiforratlan, mondanivalójában nem egyszer botladozó ez a hangvétel, mégis — ha leszűkítve is — minőségi változás! A társadalmi igények és tervek megfogalmazását rohamos gyorsasággal követte a felismerés: a beteljesedés rajtam is, rajtunk is múlik. S a hibák, mulasztások ellenére ez a hit és meggyőződés ma is éltető erőforrás; az utóbbi évek jelentős hozadéka e téren talán éppen az: megtanultuk s naponta újra tanuljuk, hogyan lehet a jót jobban csinálni. A kommunista gondolkodás, aktív állásfoglalás és mozgósítás ténye is i— mégha a leegyszerűsítés, elnagyoltság vagy a valóság megszégyenítése árán is — éppen ebből a rajtam, rajtunk is múlik felismeréséből fakadt. S bár kétségtelenül károsan hatott irodalmunk fejlődésére, kibontakozására a dogmatizmus időszaka, a bizalmatlanság és sokszor alaptalan vádaskodás egészségtelen légköre, azonban a Turczel említette tehetség kérdése is nyomós érvként esik latba. Bár kétségtelen hogy tehetségtelen vagy középszerű költők mindig voltak és lesznek, az azonban aligha menti költőinket, hogy még ma is, nem egyszer találkozunk száraz, unalmas versekkel, mégpedig jobb sorsra érdemes alkotóktól. A modorosság, zavaros képek s a banalitás veszélye még ma is kisért. S ha elismerjük, hogy ennek — a tehetség mellett — az élettel, a kor emberével, nagy problémáival való kapcsolat hiánya vagy a nagy erőfeszítést és önfeláldozást kívánó alkotó munka iránti felelősség hiánya az elsődleges oka, ezzel egyben alátámasztjuk lljicsov megállapítását: „A művész igazi bátorsága nem abban áll, hogy feltár tényeket, kiagyal és lefest szörnyűségeket és fogyatékosságokat, hanem abban, hogy hazafi módjára foglal állást, következetesen és megalkuvás nélkül küzd a kommunista eszmékért.” Ha figyelemmel kísérjük a cseh, szlovák vagy szovjet lírát, nemcsak ennek igazolását találjuk, hanem a költészetnek azt az új — ha ugyan lehet újnak mondani — tendenciáját is, amelyben a múlt és a jelenről a jelen és a jövőre helyeződik át a hangsúly. Felfedezik a reális, a megszokott, a hétköznapi dolgok szépségét, s azokat a banalitás veszélye nélkül szimbólummá növelik. Ugyanakkor — követésre méltó példaként — tért hódít — a költészet tisztéhez híven — a jövőről szóló, azt megéneklő lelkes (nem lelkendezőJ) nagy víziók költészete is. A _ művészi tükrözésről szólva sokszor szó esik a forma és a tartalom kérdéséről, valamint az érthető és kevésbé érthető versekről. A „Múlta licent stultis, pictoribus atque poetis” — a költőknek sok mindent szabad mondaniuk elv, valamint az a tény, hogy a költői alkotás folyamata szétfeszíti az ésszerű gondolkodás logikai sémáit, részben felment ugyan, azonban a legkevésbé sem igazolja .a rossz és teljességgel érthetetlen verseket. Ez nem jelenti persze azt, — és éppen a képrendszerbe foglalt tartalomnál fogva nem jelentheti —, hogy egy versnek mindenki számára érthetőnek kell lennie. Kétségtelen azonban az is, hogy a költői reflexiók, kötetlen asszociációk is egy bizonyos fajta gondolkodásmódhoz igazodnak, S ezt a gondolkodásmódot a költészet rajongói — a jó versek esetében — követni is képesek. A kifejezési módok sokfélesége és a műfaji sokrétűsége ellenére a vers értékét azonban mégis csak az szabja meg, milyen mértékben képes értelmezni a világot. (Ez jelenti a pártosságot is!) E téren fontos hangsúlyozni, hogy a legkiemelkedőbb költők hangja is csak halk visszhangot talál, ha mellőzi az adott történelmi helyzetet. S ennek kapcsán — Turczel megállapítását szélesítve — azt is mondhatjuk: a költői siker a tehetség függvénye; azé a képességé, mellyel képes magáénak vallani a korszellemet s felfogni és érzékenyen reagálni kora jelzéseire. Az új eszmék és érzések megszólaltatásának igénye tartalomban és formában is újításra kötelezi a költőt. A korszerűség igénye — elsődlegesen a tartalomban, s kölcsönhatásban a formával — nem jelentheti azonban valamely „divat” kánonát, abszolutizálását. A hagyományos és modern formáknak egyaránt létjogosultságuk van, s „x” vagy „y” vers nem természeténél vagy műfajánál fogva rekesztődik ki a költészet vérkeringéséből, hanem művészietlensége, a korhoz való nemtartozása miatt. S az ötvenes évek költészetét is ezen elvek szerint kellene elemezni. A Hétben folyó vita, az elmúlt évek mulasztásain okulva, éppen a jó és jobb versekért kel síkra. Ezt a célt sugallja Tczsér vitaindítója, s ennek érdekében hadakozik a közömbös, szenvedélytelen, felületen mozgó, tartalmatlan vagy hazug versek ellen. S a hetek óta gyűrűző vita jelentőségét talán azzal is mérhetjük, sikerült szembenézni magunkkal: kik vagyunk, hová tartunk. Nem elég azonban költészetünk gyermekbetegségeit felfedezni, arra is szükség lesz, hogy az igényesség elve érvényesítése mellett az erők gyesítésével, minden alkotásra kész és alalmas erő összefogásával vigyük előbbre öltészetünk, s ezzel irodalmunk ügyét is. E téren a hozzáértő, figyelmes és bátor zavú szerkesztés is — könyvkiadóban és jségokban egyaránt — az ügy javát szólalhatná. FONOD ZOLTÁN 15
