A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-21 / 29. szám

„Egy szemlélet ellen“-és ami mögötte van

Tőzsér Árpádnak a Hét-ben indított „Egy szemlélet ellen“ című írása és az ezt követő hozzászólások nagy érdeklődést váltottak ki mind az írókból, mind az olvasókból. Mivel akaratlanul is középpontjába kerültem az úgynevezett régi és új nemzedék vitájának, úgy érzem, hozzá kell szólnom ehhez a vitához.

Tőzsér cikke lényegében azt bizonygatja, hogy ma már nem lehet úgy írni, mint ennekelőtte. A költészet az utóbbi években forradalmi változáson ment át, kitágult látóhatára, s mind formában, mind szemléletben áttörte a konvenciókat. A technika hallatlan arányú fejlődése az emberi gondolkodást is forradalmasította. Mi sem természetesebb, mint hogy ennek a változásnak az irodalomban is vissza kell tükröződnie. Oj fogalmak, fogalomkörök keletkeztek, mint pl. a sokat emlegetett „kozmikus életérzés“.

Tőzsér ugyanakkor azzal vádolja az első nemzedék többségét, hogy beleestek a dogmatizmus hibájába, egyoldalúan ábrázolták, enyhén szólva illusztrálták az életet. „Az írói gyakorlatban a megismerés lényege sikkadt el. Elég volt készen kapott vagy a »levegőben lógó« közhelyeket és apriorikuz tételeket megénekelni, amihez a gondolkozó, vívódó költő szubjektuma nem szükségeltetett. Így az olvasó nem kapcsolódhatott be abba a folyamatba, amely ezekhez a tételekhez, eredményekhez vezetetnem tudott az íróval együtt töprengeni, lelkesedni és a megoldásban lehiggadni“ — írja Tőzsér. Ebben tagadhatatlanul van némi igazság, mégis azt kell mondanom, hogy helytelenül világította meg a dolgot. Ő már aránylag biztos pozícióból, az elmúlt évek tapasztalataival felvértezve szemléli a dogmatizmus korszakát. A régebbi költőket elmarasztalja a jelenségek leegyszerűsítéséért, de nem veszi észre, hogy ő ugyanolyan egyoldalúan applikálja a személyi kultusz eléggé szövevényes, ellentmondásokkal teli időszakát.

Csanda Sándor helyesen mutatott rá arra, hogy a sematizmus nem a szlovákiai magyar irodalom kreációja, hanem a személyi kultusz korszakának irodalmi vetülete. Az csak természetes, hogy ez a szemlélet erősebb befolyást gyakorolt a többé-kevésbé kiszolgálatott kis nemzetiségi irodalmakra, amelyek a nagy nemzeti irodalmak árnyékában vegetálnak. A kis nemzetiségi irodalmakból úgyszólván hiányzik a kezdeményező erő, nincs tömegbázisuk, s így többnyire csak reprodukálnak, utánozzák a nagyokat. Az Ötvenes években induló hazai magyar irodalom viszont egyedülálló jelenség lehetett egész Európában. Úgyszólván a semmiből indult. Igaz, volt egy európai jelentőségű Fábry Zoltánunk (de ő csak a távolból hallatta hangját), továbbá két regényírónk, Egri Viktor és Szabó Béla. Költőink, kritikusaink nem voltak.

Indult tehát i szlovákiai magyar élet, S mint zsenge rügyecske, előbátorkodott valamiféle irodalom is. Az említett három írón kívül olyanok művelték, akik sem rutinnal, sem tapasztalattal nem rendelkeztek, jóformán akkor tanulták az írásművészet ábécéjét.

Nem nézhettünk fel olyan mesterekre, akik helyes irányba terelik törekvéseinket, jóakaratú bírálatokkal segítik próbálkozásainkat. Igaz, Egri Viktor érzett valami felelősséget, de (ne vegye rossz néven) sokszor csak annyiban szólt hozzá egy-egy vershez, hogy jó vagy rossz, itt döcög a ritmus, ott nem csendül öszsze a rim, ide pontosvessző kell, amoda kettőspont és így tovább. A fiatal tollforgatók tehát magukra maradtak és

amelyikben kevés volt az akarat, az önképzéshez, hamarosan kirostálódott. De a megmaradtak sem vihették sokra, éppen csak annyira, hogy úgy ahogy beleilleszkedjenek a dogmatizmus irodalmi sémájá ba. Mert azt készen kaptuk.

Nem tagadom, idealizáltunk, megszépítettük az élet jelenségeit, s ha Tőzsérnek úgy tetszik — leegyszerűsítettük. Mit is tehettünk volna mást? Ezt csinálták a szovjet, a cseh, a magyarországi írók is, szlovák költő barátaink meg egyenesen versenyekre keltek, hogy ki ír szebb ódát bizonyos személyiségekhez.

Nagy kár és ma már talán erkölcsi szépséghiba, hogy a dogmatizmus kényszerítő hatására itt-ott elvetettük a súlykot. Mert mi séma nélkül is lelkesedtünk volna, és nem ;s ok nélkül. Új élet indult akkor, óriási tömegeket mozgattak az országépítésre, s hiába akarnók tagadni, volt abban valami szép és felemelő, amit forradalmi romantikának is nevezhetünk.

Mit kifogásol annyira Tőzsér? Hogy a békéről vagy a népek barátságáról írtunk? Az emberiségnek ez a legszebb álma ma is. Hogy sokat beszéltünk a múltról? Magunkkal hoztuk a terhét. Persze mindezekről csak a magunk módján dalolhattunk, sokszor érdesen, nyersen, ahogy kibuggyant belőlünk. Mi sem természetesebb, hogy elragadtattuk magunkat, töbljet mondtunk a kelleténél, de akkor még nem tudtuk, hogy a kevesebb többet jelent. így aztán sok rossz verset csináltunk. De ha egy kissé széttekintünk a ma induló fiatalok között, láthatjuk, hogy ma sincs ez másképpen, seregnyi rossz vers jelenik meg a lapok hasábjain, ha nem is a sematizmus jegyében.

Persze, a fiatalok hangadói, Cselényi meg Tőzsér nem hajlandók figyelembe venni az akkori körülményeket, kategorikusan kijelentik, hogy az a költészet — nem költészet. Jól van, bíráljanak, joguk van hozzá. Fiatalok, indulatosak, a szenvedély heve néha túlságosan is elragadtatja őket, de őszinteségükben nem akarok kételkedni. Az őszinte bírálat még akkor is használ, ha igaztalan marad. De az már nem tetszik sehogyan sem, hogy olyanok tüzelik őket, akik nemrégiben még a dogmatizmus atyamesterei voltak irodalmunk berkeiben.

Szőke József például ilyen kategorikus megállapítást tesz a Hét-ben megjelent cikkében: „Minden elfogultság nélkül megállapíthatjuk, hogy a fiatalok hűebben tolmácsolják a mai ember életérzését, gondját, baját, örömét és kételyeit, mint az első nemzedék legtöbbje. Dénesék korán megöregedtek és megrekedtek."

Igaz, igaz, Szőke József barátom, korán megöregedtünk, de ehhez az időelőtti megkorosodáshoz te is hozzájárultál dogmatikus kritikáiddal! Mert nézzük csak', hogyan is bíráltad te a Gály Olga első verseskötetét a Fáklyában? „A Húsvéti harangok, az Uf emberek karácsonya című versek eszmei tisztázatlanságra utalnak. Ezek a versek arra világítanak rá, hogy a költő még sok esetben nem tud eligazodni életünk mai jelenséget közt, nem tud különbséget tenni a között, ami a múltból mint érték átmentendő, mert hasznos, és a között,- amit nem kell átmenteni, mert károsan hat a szabad ember fejlődésére. Gály Olgának ezek a versei művészi szempontból sem jelentősek, hatástalanok, érzés nélküliek és kompozíciójuk, formájuk is kezdetleges ... A »Szeptemberi kép« című versében így ír:

S a föld tárulva, mohón szívja — ismeri a vén ravaszt,

csalóka, forró ölelése

nem varázsol most új tavaszt.

Kopaszodó borostás arcát, hegy-orrát, völgy-füleit tenger-szemét és szomjas száját lihegve, vágyva tárja ki:

Szeress még Nap!

Ha érzem még szerelmed hamvadó tüzét, míg sugaraid simogatnak, feledem, mily közel a vég.

Az őszi hangulat megteremtéséből peszszimizmus árad, mert a költő úgy látja, hogy a föld az ősszel együtt a vég felé sodródik. Veszedelmes útvesztő ez, amin csak az eszmei továbbképzés segít...“

Ejnye, ejnye, Szőke Jóska! Egy ártatlan verset ilyen súlyos váddal illetni. Még hogy veszedelmes útvesztő, amin csak az eszmei továbbképzés segít. Megérdemelted volna, hogy a körmödre koppintsanak a pipaszárral! Bizonyára Gály Olga is sietett az eszmei továbbképzéssel és a továbbiakban óvakodott az ilyen ártatlan, őszinte versek megírásától. Hiszen ha abban az Időben valakiről kijelentették, hogy veszedelmes útvesztőben botorkál, könnyen gyanúba is keveredhetett emiatt.

Szőke József cikkében többek között még ezeket adresszálja címemre: „Nem igaz, hogy a »Magra vár a föld« verseiben nincs benne az akkori élet. Bennük van, Csak a művészi valóság hiányzik belőlük...“ Néhány sorral lejjebb így folytatja: „Kétségtelen, hogy Cselényi,

Tőzsér és a fiatalok költészete egészséges reakció a dogmatikus szemlélet szülte irodalomra. Nem akarnak és nem tudnak sémákban gondolkozni, túllátnak a »kék hegyeken« és a kozmoszt is birtokukba akarják venni."

Szép, szép, de nem a Szőke József tollából. Már csak azért sem, mert a „Magra vár a föld“ megjelenésekor más húrokat pengetett. Többek között ezt irta: „Dénes György maradandó értéket alkotott ezzel a verseskötetével, mert az emberi társadalom nem egy lényeges jelenségét mutatja meg teljes mélységével... A »Magra vár a föld« versei hősi munkára, szenvedélyes hazaszeretetre ösztönöznek, segítik dolgozó népünket, ifjúságunkat terveik megvalósításában." A dicséret után bírálat is következik — de milyen: „A műfogyatékossága — a költő fogyatékossága.' Nem látja, hogy alkotó munkánk eredményeit napról napra kemény harcban, kíméletlen tudásban kell megvédeni a belső és külső ellenséggel szemben. Hiányzik a verseskötetből a békeharcra mozgósító, éberségre nevelő versek" stb. Aztán megint a magasztalás: „Mindennek ellenére Dénes György verseskötete, a »Magra vár a föld« kibontakozó költészetünk drágakövei De ezt a drágakövet még csiszolni, fényesíteni kell, hogy tiszta fényt árasszon ..."

És még merje valaki^ állítani, hogy nem hintettek port a költők szemébe!

Szőkéhez hasonlóan, mások is megírták a maguk dicsérő, lelkendező cikkét a ma már „sematikusnak“ titulált költőkről. Tapasztaltabb, öregebb írók. Ma már nehéz lenne utánajárni, őszintén dicsértek-e, vagy csak — hogy Bábi szavával éljek a rosszat dicsérték bennük. Most bölcsen hallgatnak, pedig jő lenne, ha hozzászólnának a vitához. Bizonyára hamarabb tisztázódnának a felvetett problémák.

Cselényiék azt állítják, hogy nem Irtunk problematikus versekét. De honnan tudják, hogy nem írtunk? írtunk bizony, csakhogy nem jelentették meg. Ki vállalta volna, mondjuk öt esztendővel ezelőtt egv Droblematikus vers megjelentetésének a felelősségét? Melyik lap főszerkesztő-14