A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-22 / 51. szám
késére büszke Stósz, no meg másra ts, itt él esztétánk, Fábry Zoltán (nem, én nem akarok pepecselni a szavak hogyanjánji nekem az ember sose hegy, dehát milliók közül ó is egyetlenegy, élete példa, háza kilátó, szivemtől szivéig mtért ne hevülne átló, hisz innen a szellem messze néz. Kár, hogy egyedül Iszom a kávét és a vodkát, míg ő a betegsége gondját 4nesélt, bár nem panaszkodón, néha szavára rákocdnt a szóm, aztán gyors kézfogás és autóberregés, mert hosszú az út, az Idő meg kevés, robogunk tovább. Vissza Kassára, s onnan Eperjesre még, ttt készült a híres Helikon, s Itt van a Szlovák Tanácsköztársaság múzeuma ts, de nem jutunk be, mindenki kint drukkol a futballori: a prágai Spártával mérkőzik Eperjes ... Tovább, tovább, a Mincsol tövében somfák ptroslanak, a háttérben a Kelett-Beszktdek fekete szárnya, mintha egy bajlós denevér repülne, s Krúdy kísérteié dajkára találna, előttünk Podolln, alattunk csobog a Poprád, még látni az olvadó nap lecsorgó korongját, s a tátrai parkot, hol nem látszik az ősz, csak itt-ott a nyárja koronája sárgul. Erdész jön, kezében gombafüzér, ugratjuk lőtte-e vagy lehullot magátul? — De itt vagyunk már a kies Lomnlcon, a legközelebbi galaktika, az Androméda-köd másfél millió fényévre van innen, olyan szám ez, mint mikor tündérek tánca libben, s manókról hallanak mesét az óvodások, A csillagokig most már meg se állunk, előttünk légikuckó, mozgó drótkötél, (a pulóver kapóra jön, mert vihar készül, jócskán fúj a szél). Előbb az Enciánhoz érünk, s tovább az apostolok lován gyalog, a törpefenyősksziklákon fémfedeles doboz, hol a csillagfény lencsék közé zárva ragyog, Itt él Ludmila, a csillagok húga és több üstökösnek keresztanyja már, vele beszélünk, szava fénysugár, égi öltéseket köt a halk beszéd közé. — Milyen színűek a cstllagok? — Mit érez az, kt ilyen messze néz? — A törpe embert nem felejti el, ha bolygót kutat és te jutákon túlra jár az ész?... Ahány válasz, annyi biztatás, a nagyság harmóniája kupoláz, költőként beszél a csillagok húga, s a költő sajnálja, hogy mért nem csillagász. Már nincs oly messze az Androméda-köd se, a végtelenbe az ts belefér, s ha sötét égre nézek azután, tudom hogy százszínü fénnyel ég az éj... Bolygók, Világmindenség, s itt a földön ismét, lessük a fenyők tovatűnő tincsét, Vazsecen egy régi tűzvész emléke riaszt, de a felépült faluban a vörös ördög már csak az öregek eszméletében táncol. Vfjchodnán, a szlovák népviselet székhelyén hímeket lopkodnánk blúzokról, szoknyaráncokról. S íme mellettünk rohan el Hybbe itt fekszik Balassi Bálint, a költő, kriptája előtt számos emberöltő távolából meghajtom fejem, ki úgy halt meg, hogy erősebb volt, mint a zsoltár. Királylehotán három kiváncsi domb leselkedik, kár hogy esteledik, s így nem tudni, látjuk-e még, hogy melyik a fekete s melyik a fehér Vág vize, amelyeknek habja előttük egymásba csókol, az út felett pásztorkalyibák bóbitája bókol. Sötét van, egyszerre azonban kigyúl a hegy, s mint ezeregyszemű Mefisztó a Csertovtca ablakai pislognak felénk. Alattunk csordogál a mitói savanyúforrás vize, én a csodafüveket keresem, , amelynek étvágycsináló hatása óriási, de úgy látszik, ez csak a fiatalság kertjében terem, mert nem lelem, s a többi fűnek Ize keserű, szalonna pirul, lassan parázslik a derű, őszi táj és deresedő férfikor higgadt szavakkal ölelkezik és zeng az erdő, mint vonósnégyesben a mélyhegedű, Aztán Breznó, a Sverma Vasmű, SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZÁf az is nagy és nagyobb is lenne biztos, ha nem láttam volna azt a másikat, így hát inkább a hősnek, mint a gyárnak ébredezik és szól a hódolat. ... Tovább, tovább, megint hegyekre fel, a Chopok tövében mint zöld bölcsőben piros poronty a Srdieöko, a Szwecske szálló ringatózik, s fent az égen a kiflivé fogyott holdkorong. Itt alszunk. Reggel fel a csúcsra egy lengő széken át a Koszodrevinán, a szívem fel-felugrik a forgó karikán. Alattam mélység, zöldkék szakadék, egy két futó szék szemközt mennydörög, (remélem nem löknek le innen a köröttem szálló pajkos ördögök.) Amott a Gyömbér, emitt a Deres, a Beszna, a Gapel, szédítő a látvány, elvégre mégiscsak törékeny az ember, törékenyebb, mint e légi játékállvány, mely hajszálát nyújtva felcibál a bércre, s amíg azon tűnődsz, vajon visszaérsz-e, gondolatod előtt szaladnak a képek. De végül mégiscsak minden útnak vége, szőnyeget terít a völgy Is eledbe. Kiszállás ... indulás ... de már hazafelé, nem is nézelődsz többé erre-arra, mintha az utazás félbe is szakadna, annyi a kép hogy a figyelemnek több üres negatívja nincs, fel nem lelt ásványként tűnik el a kincs, a nem látott táj, a nem észlelt utak. Oj felvételt már nem készít a vágy, legföljebb annyit: otthon, s vár az ágy. Fogy a kilométer, ennyi csak a gondja, házunk előtt fékez és megáll a Volga Köszöntés, vacsora, csók és villanyoltás, de nem jön az álom, ez a redőthúzó portás, ki elválasztana éjjel és napot Éberen tűnődöm, az útra gondolok... Végre szedergö félálomra pilledt a szemem, töprengtem pontokon, vesszőn, jeleken, körülfogott az öröm, a szépség és megemészthetetlen mondatok, a csend árnymalma forgott zajtalanul, néztem ahogy az „élek” és a „meghalok" fehér-fekete vitorlája leng, s tudtam, ha meg nem szólalok magamban, bennem sem épít értő hidakat a rend, s akkor az ész képernyőjén, mint televíziós készülékben a pont, amelyet a sugár ereje szétszórt és megint egybefont, újra összeállt, képpé vált a táj, láttam folyót, népet, hegyeket, Szabó Gyula vásznait, a stószl lakót, festményt, verseket a csillagvizsgálót fent a Lomnicon és lent Kövesden szőlővenyigét, s azon túl ts, amit nem ts látni még, készülő utat, amely egyszer célba ér, acélerőműt, amelyben a vár vasat dobog, s jövendő síneknek kovácsa, előttem szűkölt a meg nem oldott dolgok erdeje, kérdéseink összehordott rakománya, s az új vasút, mely felveszi, fut, robog, vele, vár rá a megoldások állomása, hol kiegyenlítődik a kevés, sok elég, s felette bekapcsolható villanykörteként a százszínű csillagok hasznos fénye ég. n *
