A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-21 / 29. szám
A szemem Merem állítani, hogy a szemem a legbátrabb szervem! Sőt! A bátorság terén még a testrészeimen, végtagjaimon is túltesz. És túltesz a nyelvemen, meg a számon is! Például, a szemtelenséggel határos módon simogatja tekintetével az idegen nők derekát, ringó keblét, karcsú bokáját, szépvonalú lábát, formás térdét. No, de ebben nem ő a hibás. Ludas ebben a rövid szoknya, keresztbe tett láb, és hasonló más körülmény is — de a bátorság érdeme csakis az övé. A szememé. És mennyi mident lát a szemem. Kerekre nyílik és úgy néz. Sokszor látja azt más is, hogy néz a szemem, de nem zavartatja magát — mert ugyanakkor azt is tudja, hogy a kezem és a szám gyáva — nem fog az tenni, nem fog az szólni sehol semmit Miért is szólna, miért is tenne? Hogy fölöslegesen bajt okozzanak a gazdájuknak? így hát hiába kerekedik sokszor a szemem — szinte majd megszólal, majdnem odacsap — dehát, neki nincs szája, nincs keze. Az csak nekem van. A kezem és a szám azonban gyáva. Tudom jól, hogy gyáva, tudja ezt más Is, tudják ezt sokan — ezért nem félnek a szememtől. Lát a szemem sok mindent. Látja, hogy a munkatársaim hogy törik a szerszámot, hogy gyilkolják a gépeket, hogy „emelik el“ a kiszemelt dolgokat, sokszor hogy tengnek-lengnek munkaidő alatt tétlenül — látja azt is, hogy odahaza a falunkban hol itt, hol ott áll késő esti, vagy éjszakai órákban egy titokzatos tehergépkocsi, még titokzatosabb ki- s bepakoló emberekkel. Látja azt is a szemem, hogy a Cibike (így becézzük őt a műhelyben) havi 1200—1300 koronát keres családi pótlék nélkül, s a két gyerekre kap még 170-et, a felesége nem dolgozik sehol, és mégis ugyanakkor két éven belül egy SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA palotát épített (igaz az Is, hogy 20 000 koronát kölcsön vett rá, de azért mégis, no ...), autót is vett, televíziója, mosógép je, varrógépje —mindene van — még berendezett saját műhelye is! (Azt is láttam, hogy a kézi villanyfúrót — a műhelyből emelte el — a többit nem tudom, hogy szerezte). Viszont igaz az is, hogy Cibike mindenes a faluban. Ha vízvezetéket, villanyt, antennát, csatornát kell szerelni, ha rádiót, vasalót, autót javítani — csak Cibikének szólnak — és Cibike házhoz szállítva a szükséges anyagot, késő éjszakáig dolgozva kifogástalanul végzi a megrendelések szerint szükséges munkákat. Azt Is látja a szemem, hogy ilyen megrendelések után Cibike mindig málhás szamár módjára távozik az üzemből — és azt is látja a szemem, hogy a műhelyfőnök és más felelősök soha semmit nem látnak. Ha látnának is, Inkább hátat fordítanak. Sokat méltatlankodom magamban a vezetők ilyen struccpolitikája miatt, mert utóvégre az ő hangjuk, szájuk és kezük bátrabb lehetne mint az enyém, ök felelős vezetők, én meg csak egyszerű beosztott vagyok. Nem értem, nem látom az okát annak, hogy miért hallgatnak, miért nem tesznek kellő intézkedéseket. Igaz, hogy Cibike köztiszteletnek örvend nemcsak a falunkban, hanem az egész környéken. Az Is Igaz, hogy vannak tőle kisebb „Cibikék“ Is, akik csak kicsiben mesterkednek, s egyikük sem jöhet a Cibike nyomába, s talán ez az oka Cibike feddhetetlenségének. Mert Cibikét sokan, nagyon sokan meginvitálják féldecire, borocskára, házi dinomdánomra — s így igen nagy az ismeretsége. A jómúltkor már igazán azt hittem, hogy szó nélkül nem ússza meg, de mégis megúszta. Egy vaskaput készített — szép cirárdást — az üzemi műhelyben. (Már annyira bátor, hogy nem is odahaza. Igaz, hogy otthon a villanyfogyasztást neki kellene fizetni.) Határozottan tudom, hogy a szükséges anyagot az üzemi klub terhére írták, és sokáig nem értettem akkor, hogy minek oda vaskapu. De egyszer a műhely elé állt az üzemi teherautó — és elutazott rajta a kapu. A szomszéd faluban egy nyugdíjas bankigazgató házának udvarbejáratán feszít azóta is szép zöldre festve. Beláttam, hogy taktikát kell változtatnom. Ha más így gyarapszik, megpróbálom én is. Utóvégre nekem is két gyermekem van — s ha Cibikének esetleg ez a védőpajzsa, s azért nem molesztálják, mert „mi lenne akkor a gyerekekkel, ha szerencsétlen apjukat büntetnék“ — akkor engem sem fognak bántani, ha a mások módján itt-ott én is ügyes leszek. A gondolatot tett követte. Már régen terveztem, hogy a kutunkba villanymotoros pumpát veszek, no meg a szükséges csöveket is megveszem. Most elhatároztam, hogy én bizony mindezért nem adok ki pénzt. Megszerzem azokat az üzemben. Jelentettem hát a műhelyfőnöknek, hogy az egyik termelési részlegünk egy villanymotoros pumpát kér, ennyi meg ennyi, ilyen és olyan horgonyozott csövet, mert a régi pumpa elromlott, ki kell cserélni. A műhelyf'nök megjegyezte, hogy már csak az utolsó darabok vannak raktáron és azok máshová voltak tervezve, de azért kis hümmögés után megírta a felvételezéshez szükséges papírokat. A raktárból már úgy cipeltem az anyagot a műhelybe, mint a sajátomat. Különös gonddal helyeztem el a munkapadom alá valamennyi darabot, és vidáman fütyürésztem. Az volt a tervem, hogy másnap — egy keddi napon — amikor a terv és szokás szerint az üzemi teherautó különböző anyagot szállít a két falun túl fekvő üzemrészlegünkre, felrakom én is a kutam anyagát, felülök magam is az autóra, útközben a falumon keresztül menve otthon lerakom a portékát, a sofőrt meghívom egy kis snapszos uzsonnára (mint ahogy azt mások is szokták)* még borravalót is adok neki — és minden rendben lesz. A termelőrészlegen addig, amíg lepakolják a szállítmány tényleg odairányftott darabjait — én elpepecselek az otthoni kúttal, mert biztosan ráfér majd a javítás. így aztán, ha netán az ottaniaktól valaki megkérdezné, hogy jó-e már a kút, és hogy megjavítottam-e, erről az oldalról Is fedve lennék. De a tervemből nem lett semmi. Kedden, amikor már a kutam föl volt rakva az autóra — a műhelymester váratlanul és szigorúan más munkával bízott meg, ami állítólag Igen sürgős volt Hiába volt az ellenvetésem, hogy mi lesz a kúttal (közben azon spekuláltam, hogy leszedem a motort, és a csöveket az autóról — nehogy minden kiderüljön), mert a főnököm ellenkezést nem tűrő hangon megjegyezte. — Azt elintézi Cibike! Ügyis van ott neki más dolga is. Én már mindent elrendeztem. Te csak nyugodtan végezd azt a munkát, amit rád bíztam. Ekkor vettem észre, hogy Cibike már akkor ott ült a vezető fülkéjében a sofőr, mellett. — De... — próbáltam ellenszegülni, azonban a műhelymester rám kiáltott. — Semmi de! Nézze meg az ember! A motor felzúgott, s az induló, nagy kerekek fölkavarták a port a garázs előtti téren. Én meg vegyes érzésekkel elindultam a parancs szerinti munkámat elvégezni... A turpisságom nem derült ki. Nem szólt nekem senki, semmit. Sem a főnököm, sem pedig Cibike, sem más. Sokszor már a számon volt a kérdés, hogy föiszarelték-e a kutat, de mégsem szóltam. — Hiába, gyáva az én szám, rettenetes gyáva. Nem olyan bátor, mint a szemem. Mert a szemem azóta már kiderítette, hogy az én kutam alkatrészei a termelőrészlegünkre nem érkeztek meg. A csövek a műhelymester televíziós antennájának alkatrészeivé váltak — a vastagabbja a tartórúd szerepét tölti be. Cibike szerelte. Azt Is láttam. Hiszen egy faluban lakom a műhelymesteremmel is. Sókat lát az ember! — a villanypumpa pedig a műhelymestertől állítólag a harmadik faluba került egy magángazdálkodóhoz. Nagy kertje van — azt öntözi vele. — De ezt nem láttam, csak hallottam — mert a fülem is ügyes és bátor. Meghallja azt, amit akar. De a fülemnek sincs szája. Ö sem tud beszélni. A szemem se tud — a szám pedig gyáva. Pedig ez a dolog igazán felizgatott és felmérgesített. Így kijátszani az embert. Amire már biztosan számítottam, azt elhúzták az orrom elől. De nem Is hagyom annyiba. Most már „csak azért Is“ szólni fogok. Leleplezek mindenkit. A kutamat nem említem, mert még azt gondolnák az illetékesek — hogy csak azért szólok, mert engem ért kár. Ügy kell feltüntetnem a dolgot, hogy a közvagyont védem. De... mi lesz, ha ők — Cibikéék és társai erősebbek lesznek? Hiszen sok a barátjuk, nagy az ismerettségük. Hm! Ezt alaposan meg kell gondolni. A legrosszabb esetben becsukom a szemem, és- a jövőben én se fogok kérkedni azzal még önmagam előtt sem, hogy a szemem a legbátrabb szervem. NAGY OLIVÉR 10
