A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-15 / 50. szám
Az ábécéskönyvből Az ábécéskönyvből Mit is akarok tnlajdonképen, gyerekek? Kifestett bábut felvágott hassal? Hogyan hulljon a főrészpor és a vér? Hogy pikánsan emlékeztessen minden harcterére eme őrült pukkandoző földnek? De ezt úgyse hisz! el nektek senki. Zenegépet angyalkákkal? S hogy körbe-körbe jártok majd mind tiszta gallérban. Es senkinek nem lesz kés a csizmaszárában? Csak ne hazudjatok, úgyse hiszi el senki néktek. Legyetek csendben. Figyelmesen igyátok a reggeli kávétokat. Vegyétek észre a duruzsoló kályhát. s minden csepp benzint. S legyetek óvatosak, ha játszotok. Nektek fogalmatok sincs... Legyetek óvatosak. Arról van szó, hogy mi még nem tudjuk, mi is a világ. Most az emberi történelem kezdetén. Szirotyák Dezső rajza JiH Sotola bemutatása sokkal hosszabb írást Igényelne, mintsem ez a mostani. Am szükségessé vált, hogy az élő cseh líra egyik legsajátosabb alkotóját megismerje olvasóközönségünk. Sotola költészete polemikus költészet. Látszólagos ellentmondásaiban is dialektikus Mindenkor olsszatérő gondolat alkotásaiban az embert élet értelmének a keresése. Az itt közölt versek a loöník 24* (Huszonnegyedik korosztályi című válogatott verskötetéből valók. De ne gondoljatok már arra a véres bábura. £s ne mocorogjatok, mint szent Teréz a zenegép mellett Vegyétek egyszer már komolyan, hisz az életről van szó. Vagy muszáj, hogy utánatok is csak nyomorult nyomok maradjanak. mint a nyál-csorda után, amely piros lábakon vonszolta magát? Női látogató naplementekor Íme, asztalomra, mint a hold, kiúszott a csiszolt tányérból a nagy narancs. £s maga nagyon sápadt. Maga, maga angyal, él, keserű tea álmából, ideákból és szorongásból. Hallja? az utcán valaki énekel. Részegen, egyedül, boldog zöld vággyal, amelynek nincs neve. És maga nagyon sápadt szemére veti a világnak, hogy van, hogy létezik. Narancsom szemérmetlenül, oly harmatosán illatozik a bőr lágy pórusain át, izzó nap sziszeg, s eltűnik a tengerben, de még a falra festi a maga árnyát, árnyékát a pici mellnek, a kifesült bajnak, maga, a maga árnya az én sötétvörös falamon, utoljára még, legutószor. Ez magának kellemetlen. Magának kellemetlen minden, ami bűzlik alkoholtól, vértőt tűztől, s ami átbuzog a szíven, mint a folyó partok és meder nélkül, kezdet és vég nélkül. Hallgat, büszke, fehér, karcsú emlékmű, titkolt, szemrehányó mozdulattal a világ felé, amely szemérmetlenül forog, s nem törődik a maga elvontságával, se félelmével. £s én, ki a világon keresztül vonszolom dolgaim nevetséges cirkuszát, alkoholt, vért, gyermekes bolondságaimat, piszkot, félelmet, boldogságot, én sajnálom magáL A nap csendesen rajzolja az árnyat a falra, a maga árnyát, a maga gyönyörű, karcsú árnyát a vázát törékeny jégből, utoljára még, legutószor. Csodák színháza Vén sátor alatt, öreg, csavargó társaság, (valójában mindünk színész benne) városról városra hurcolja a Csodák színházát. Színes díszleteink, a kosztümök hamis ezüsttel átszőve, mozgó hattyúk és pávák, sok művirág, szabtya, a szekrényben viasz-Napóleon és Nofretete királynő élethfi utánzata, s van néhány bohócunk, akik aránylag hőén alakítják az embert aki ostoba, vagy azt az embert, aki öl, bár észrevehető, hogy tőreik fából valók, ám így is hűek eléggé. S végül a szerelmet is megpróbáljuk eljátszani néhány primitív szimbólummal, mézeskalács-szívvel, egy üveg vitriollat ez nevetségesen hat de aki akarja, megérti, mire megy a játék. Sikerült feltalálni a napot is, amely egészen pontosan emlékeztet arra az égi gömbre, habár az egész egy kis pirotechnikai csalás; és a holdunk — régi ismert kopott mutatvány, trükk, villannyal vagy foszforral, szomorúan világít és lebeg a tér felett. De emberi bánatot, kicsi, egyszerű emberi bánatot még sóba se tudtunk adni. Pedig megpróbáltuk.« Megmutattuk a síró nőt, de az emberek észrevették, hogy könnyei glicerinből valók, s azt nem találták jónak. Nagy tüzet gyújtottunk, a füst a csillagokig szállt, fekete vásznakat szaggattunk, tragikus jelekkel telifestve, eltörtük az árbocot, s a szánalmas forgácsok az égre mutattak^ költséges volt. hatalmas, megrázó, csak nem volt, nem volt emberi bánat. Azért, mert bánata minden embernek csak egy van., mélyen a zsebében hordja, vagy a szívében, aprócska tű, mely bök, fülbevaló, gomb, vagy körömmel rajzolt jel egy dátnm mellett a naptárban. Mert szerencsére, szerencsére az emberi bánatot nem lehet eljátszani, s nem lehet viaszból megmintázni. Mert az emberi bánat egyszerű, kicsi titok, s az emberek, hogy senki se tudja meg, kigondolnak mindenféle tüzijálékot, virágot, szabtvát. Urai verset^ és mindé .féle Csodák színházát. Gál Sándor fordításai 11
