A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-24 / 47. szám
CAL SÁNDOR: A megérkezés himnusza Miből formáljalak meg téged, hogy aki nem ismer, e szavak után ujjai közt érezzen, mint a frtss vizet?! Miből formáljalak, hogy örökre megmaradj, hogy mint a friss víz minden halmazállapotban felen légy közöttünk?l főttem századmagammal korokon keresztül paraszti vérben, csontban feloldva. főttem ösztönök áradásából felduzzadt hittel-, kettészelt görögdinnye édes tehozzád, barna csillag, friss erő, ízek kelyhe, látó és látható. levével Hit-háborúkon, faj háborúkon keresztül, nem tudom, hogy értem ide. Idegen voltam mindig e földön, kivert jobbágy és cseléd, otthon hazátlan, örök-csavargó, éjszakák rabfa, részaratók első, korai magzatja, mindenre éhest főttem századmagammal sötét ég alól bokáig sárban, dohos pincékből, cselédszobákból néma haraggal az c, szakában. <D V) V. <D > Iszonyú víziók szétmetélt teste! Minden darab eleven ős volt, meg nem-érkezett, utak on-elhullt, Es nincs megállás, nincs perc nyugalmam, előre mindig, út, ösvény: mindegy A nyugtalanság szült, az feszít. — Barna csillag, meg kell értened: hozzád énvelem száz ős érkezett, Mind téged akart szeretni, tégedl Azért éltek, r hogy én ts éljek, S hogy vélük együtt megtaláljalak. *■=» Ez az örökségem, csak ez maradt rám, Akarom, így legyen: legyek az utolsó, kinek a vérében száz ős ktnia reszket, Az utánam jövő ne ismerjen mást, csak tiszta szerelmetI ,..ű tiszta szerelmet. Barna csillag meg kell értened: hozzád most bennem száz ős érkezettl. Jöttem századmagammal, egy nép sorsa, múltja van velem. Így Jövünk, így fövök, így érkezem, OZSVALD ÄRPÄD Az utolsó pillanat Azt mondják, ha valaki meghal, ott marad recehártyáján az utolsó pillanat, s mint érzékeny film negatív képét előhívják bonyolult vegyszerek, így ismerik fel a gyilkost, ki az áldozat haláltusáját nézte szenvtelen, hideg arcát rögzíti a recehártya. Lehet, hogy így igaz, lehet, csak kósza hír, kalandregények dús fantáziája, mégis jó játszani e gondolattal. Elképzelem, mi lesz az utolsó látomás; hétköznapok megszokott dolga, vagy tán csodád csak delíriumban érzékelt tájak kocsonyás, imbolygó sziluettje? I Talán egy könyv pár betűje — töredék csillagokkal telitüzdelt esti ég ablakon benéző kis darabja, kávéházi asztal mürványlapja: telefirkált sok furcsa arabeszkkel, cigaretta, mely csak félig égett, de kék füstje, mint karcsú kísértet, a mennyezetig még könnyedén lebeg fel. Hű szemek szivárvány-íve rámragyog, vagy leszek magányos, árva elhagyott, mély vadonba búvok, mint az állat, hogy utolsó kínom ne lássa senki se. DÉNES GYÖRGY Kimondhatatlan A szó lassan belénk kövül, mondataink jégbe fagyna% már nem értjük futását a kékhabcs pataknak, az erdők zúgását sem értjük, a lombok szárnyas kedvétt a párzó szarvasok örömét, a sárgafrakkos lepkét. Idegen már az éj, a bolyhos csönd. A nappalt legyűrő árnyék többé nem marasztal s nem csábít, hogy remegve rátaláljunk más-valónkra — széthullott ifjúságunk. Anyánk arca, a föld, amit ujjongva láttunk, mikor a fényre nyílt első pillantásunk, nem mosolyog ránk többé. Iszonyú magányban vergődünk s új álmokért könyörgünk mindahányon. Jaj, korán mentettük át az életünket a zárt falak közé. Szomjúság tikkasztja szánkat. S mert megtagadtunk szülőanyánkat, ő most már kemény szerelemmel büntet. Gépek, motorok, faragott kövek, segítsetek! Emeljetek a fényre ti új, okos Istenek I Mondassátok el velünk, ami kimondhatatlan, szegődjetek körénk hittel és vigasszal I é f 11
