A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-17 / 46. szám
FABRY ZOLTÁN Antisem at izmus m. ki, ott nincs költészet. A költői „nagy magány“ adekvát oldó kötése (a legszebb paradoxon!): a humánum. A „nagy magány: e felismerés elkötelezettsége. Ezért mondhatta Becher: ,Az a felismerés, hogy az ember nem egyedül van a világon: a lényeges humanisztikus ismertető légy“, ezt a fehér ember „finális helyzetéből“ A költészet az emberség dolga. A kölvezette le, akkor ma — pánikból is el- tő az emberhez méltó gond — a Döntő mondat. Azt jelenti, hogy a szó- hamarkodva — igent bólintsunk neki?! béke — névadó, helytartója, törvénye, cializmus humanizmus nélkül a fasiz- ]. R. Becher a költészet védelmében emelmus tekintetnélküliségével azonosul. Kite fel a szavát, és ez a védelem egybezárőlagosság lesz. A kínai példa még a költészet: őrszerep. Életet, embert esett az emberiség emberségügyével: szemtépőbben bizonyít. Itt végső fokon strázsál. József Attila ébersége éled fel „A költészet védelmi vonala mindenütt a fasizmus faji kizárólagossága hirdet bennünk: „milyen isten rémlik a telies ott húzódik... ahol magát az élethez való hadat és háborút: „a Keleti szél diadal- tájon „Gond és képzelet“ tölt el bennün- jogot, a mindenkinek emberhez méltó maskodion a nyugati szél felett“. Mit két: a gondot képzelet aktivizálja és az élet jogát, ahol a békét és a szabadságot jelent ez? A „sárga veszedelem“ meg- ördögi perspektívába belekap a gond. kell megvédeni.“ hirdetését. A moszkvai Pravda idézi a Az embertelenség új állomásához érkéz„„„ „ lehetetlent, a japán to kM faji impe- tünk volna? Költő, író ember ez élté- becheríP al téteL Megdönthetien ars naiizmus egy szintre hozását, „a Kelet velyedesre hogyan, miként reagálón? , amig Költök v ®nak Alnek *<- lémégiscsak Kelet marad, es az ázsiai né- Eligazításul Arnold Zweig szavait kell ide Pegzene’k e földön' A szlovákiai magvar peknett meg kell változtatniuk a világ- iktatnunk: „Mi, haladó európai írók, 1efl “agvar iroTamm történelmet. Együtt kell haladnunk, erő- akik végigszenvedtük két világháború sú- _ , ’ elkülönülés fovinizmus re-’ sítenünk kell az azonos bőrszínű és egy- iyos éveit, megfigyelői és krónikásai vol- „ionaiizmus és Drovincial'izmus — csak a forma Írásjeleket használó népeink kap- tunk számtalan emberi tragédiának, el- f , t .„müumic av h.i csolatát“. Világ proletárjai egyesüljetek! ítéljük a kínai vezetőket. A háború és a ‘Ül Az elfajult dogmatizmust mindig való- béke kérdésében elfoglalt álláspontjuk, ság-praktikája leplezi.le. Logikátlansága, nyilatkozataik és cselekedeteik csak elréirracionalizmusa nem más, mint az el- mítbetnek és eltaszithatnak mindenkit, lentétbe átcsapott önigazolási kényszer, akinek drágák a humanizmus eszményei, És ez a kényszer szembeállítja a Szov- aki boldogságot és virágzást kíván az emjetunióval, melynek küldetése és vég- beriségnek.“ célja — Becher szövegezésében — így A vox humana ma politikai érv: kinulhangzik: „megváltani az emberiséget az lázhatatlan tényező. Az antihumánum kíimperialista háborúk átkától.“ nai rohama szinte kezünkbe játssza a vox A „sárga veszedelem“, mely a század humana tromfjait. Ahol nem az ember a elején még csak az európai gyarmati legfőbb közösségi érték, ahol az ember tűk. Az antisematizmus összegező értelimperializmus politikájának volt eitere- csak egy légy életével vetekedhet, ott ez m^p vox humanánk bizonyító és biztató lő hazugsága, uszító jelszava, ma a ki- embertelenség arat, a háború mai szörny- folyamatosságát. Gyehennaoltó hűs embernai kommunista vezetők dogmatizmusá- lidérce: az antihumánum totalitása. A köl- „a„VIlnk. Pmhere,k az embertelent«?nak jóvoltából tényleges kontúrokat ka- tészet viszont a humánum műfaja. A köl- ff8 v®8yunK- emueven z teienseg pott. És ha tegnap Gottfried Benn ka- tői én első próbája,- próbálkozása: a te, ben- Altlk voltunk es maradunkl tasztrófanihilizmusát kárhoztattuk, aki a ml. Ahol ez a viszonylat nem olvasható Vége az első résznek mana szemlélete és magatartása lehet és maradhat. „ne hagyjam jussom. Jussom a szóra, igazra, szépre, gyehenna oltó hűs emberségre.“ A vitaindító Tőzsér Árpád szavát idéz-. fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS. Ugen ? JHem l a Csárdúskirályncről és általában az operettről Óriási érdeklődés előzte meg, majd a vért siker kísérte a Csárdáskirálynő bratislavai bemutatóját. A budapesti vendégszereplők a Kultúra és Pihenés Parkjának közel kétezer férőhelyes nézőterén (minden alkalommal telt ház előtt) hétszer mutatkoztak be. De lia tizenhétszer, vagy ennél is többször lépnek fel — a nézőtér mindig megtelt volna. Állítólag valamelyik bratislavai üzem felajánlotta, ha kap negyven jegyet a Csárdáskirálynőre, megvesz ötszáz jegyet az egyik népi együttes bemutatójára. Ügy látszik, a közönség Csárdáskirálynőigénye kielégíthetetlen. És mi mindenre képesek érte a nézők? A hivatalosan huszonötharminc koronába került jegyért sokan szívesen adtak volna akár száz koronát, csak kapjanak. A vidékieknek hozzájött mindehhez az útiköltség és az utazással járó fáradság. Igazán szép teljesítmény! Ilyen nagy áldozat kultúráért... dicsőségére válhat mindenkinek. De ebből a hangnemből elég. Sokkal komolyabb dologról van szó, semhogy a kérdést ily módon kezelhetnők. Ami a Csárdáskirálynő körül történik, az már nem csupán a darab pozitív vagy negatív értékelése. A vele kapcsolatban támadt viták, vélemények sokkal inkább egy kulturális kórtünetet jeleznek. E „kórtünet“ eredményes gyógyítása megértést, körültekintő és -hosszas orvoslást, tehát a tárgyhoz történő komoly hozzáállást igényel. Próbáljuk meg a kérdést mi is megértéssel megközelíteni és kezelni. Tudjuk, a népszerűség, a hangos közönségsiker nem mindig, van arányban az értékkel. Ilyesmivel állunk szemben most Is. Az operett és ennek — legalább is a mi közönségünk körében — egyik legnépszerűbb darabja: a Csárdáskirálynő, nem a kultúra legmagasabb pontja, nem a művészet csúcsteljesítménye. De ha siker, legyen siker! Örülünk neki. Elvégre a szórakoztatásnak sokféle módja van. Legyeu egyik szórakoztatási forma az operett is. Csak ne hagyjuk, hogy a külső csillogás bárkit is megtéveszszen! Ez a zenés, táncos vígjáték is — az operettekre jellemző sablon szerint— minden különösebb mondanivaló és művészi érték nélkül érzelmes szerelmi cselekményre épül. Nem ráz meg, nem gondolkodtat el, de mégcsak nem is emlékeztet. Hiszen ami bemutatáskor a színpadon történik, számunkra idegen, ismeretlen világ. Ha ennek ellenére mégis nagy a siker, széles körű a népszerűsége, ez az igen kedvelt színészgárda kitűnő alakításán kívül elsősorban a közönség nagy részének mindig tetsző szirupos (néhol már már bárgyú) szövegnek, a könnyen érthető néha szép ás tagadhatatlanul „fülbemászó“ zenének. a látványos színpadképnek és a díszes kiállítású kosztümöknek tulajdonítható. Ezt meg kell mondanunk, ha sokan nem is értenek velünk egyet. És le kell szögeznünk azt is: nem vagyunk mi a darab ellen! Dehogy! Csupán képtelenek vagyunk rajongani és lelkesedni, ha még oly sokan rajonganak és lelkesednek is érte. Leginkább azért nincs a szívünkhöz közel és azért nem tetszik, mert ez se nem klasszikus, se nem népi, se nem nemzeti kultúra. Egy habkönnyű valami, amin lehet nevetni, lehet rajta szórakozni, de az olcsó muiattatáson kívül nem ad többet. Ennyi meg művészettől — igen kevés. A női meztelenség, a formás combok, a gusztusos lábszárak, no meg a harsány zenei effektusok) a „nagyoperett“ természetes velejárói) mindig biztos sikert jelentenek. A kellékeket most szolid, mérsékelt formában láthattuk. Ellene a puritánabb erkölcs sem emelhet szót. A siker így is nagy, őszinte, szívből jövő volt. A tényt s a mögötte levő ízlésfokot — akár tetszik, akár nem — tudomásul kell vennünk. Igaz jobban esne, ha ilyeD elismerés övezne más — erre érdemesebb — darabokat is. De ha nincs így, számoljunk azzal, ami van, annál is inkább, mert az operettláz Honthy Hanna és a Fővárosi Operettszínház igen rangos művészgárr dájának vendégszereplésével nem ért véget. A bratislavai bemutató — amely vidékről autóbuszkaravánokat vonzott az előadásra — csak kezdetét jelentette egy Új Csárdáskirálynő kultusznak. Ezt bizonyítja a diószegi eset, ahol a bratislavai előadás mintegy refrénjeként már színre is vitték a Csárdáskirálynőt. Az érdeklődéssel várt darab itt is sikert aratott. Jó együttes került össze, megbirkóztak a zenei feladattal is. Előadásuk nem volt az operett paródiája. A diószegiek elérték, amit műkedvelők operettel elérhetnek. S ez — függetlenül jó, vagy rossz darabválasztó szándékuktól — midenképpen dicséretes. Halljuk, más helyeken is tervezik a Csárdáskirálynő bemutatóját, és általában az operett .rehabilitálását“. Talán operettreneszánsz van kialakulóban? Úgy látszik! Hogy milyen méreteket ölt az új hullám, még nem tudjuk. A jelekből mindenesetre arra következtetünk: műkedvelőinknél egy új operettkorszak kezdődik. Az operettel, de különösen a Csárdáskirálynővel kapcsolatban az elmúlt években — pro és kontra — lapjainkban és műkedvelőink körében sok vélemény hangzott el. Úgy véljük, e kérdéssel nem felesleges foglalkozni, márcsak azért sem, mert régebbi irodalom és művelődéspolitikánk kissé az operett esetében is eldobta a sulykot. Bolhából csináltunk elefántot, ágyúval lőttünk olyan célpontra, amihez légpuska is elég lett volna. Az operett körül valahogy túl sok hűhn keletkezett. Mintha e műfaj léte a szocializmus építését, vagy legalább is a nézők politikai fejlődését veszélyeztette volna. Pedig nemhogy u
