A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-17 / 46. szám
Fábry Zoltán igaza A „Harmadvirágzás" ürügyén Fábry Zoltánt akként kell Ismernünk s azzá kell tennünk a köztudatban is, ami: a világkultúra nagyszerű ismerője és letéteményese — esztéta, ha nevet akarunk neki adni, s igényre és szerepre tanító, ha szlovákiai jelentőségét elemezzük. A világkultúra ismeretéből és féltéséből Fábrynál új műfaj születik: az antifasizmus műfaja. Művelője egyfajta költő: a fasizmus névadója. „Az embertelenségi maximumok érzékeltetésére elkoptak a nyelvmaximumok“ — mondja Fábry a Család kedvencé-t elemezve. Vagyis: a fasizmus kimondhatatlan. Embertelenségének megfogalmazására egy élet kell: Fábry az életével fogalmazza meg a fasizmust. A fasizmus „nyelvvonatkozás nélküli viszonylat: íme a megfejtés egészei Emberi módon, emberi nyelven a fasizmus teljessége, embertelen lényege — kimondhatatlan, megfoghatatlan. Neylven kívül esik: emberi tolmácsoláson túli jelenség.“ Így fogalmazódik meg a kimondhatatlan, s kap nevet a fasizmus borzongatóan és felrázóan. Olvasása közben nem tudok szabadulni egy képtől: óriási homokóra a világ, s ö - minden erejét latba veti, hogy a humanizmus térfeléből át ne folyjon a homok visszavonhatatlanul a szervezett embertelenség, a fasizmus térfelébe. Az utolsó előtti szemcsének őrzi magát, s az utolsók, az őrszemek kétségbeesett megszállottságával kapaszkodik, kiabál: „Ember-országot!“ Emberországot, amely az annyit s olyan nagy szeretettel emlegetett Becher fogalmazásában a „költészet korát“ jelenti, „amely csak poetikus körülírása a felfokozott emberség-létnek ...“ Csoda-e hát, ha Fábry ebben az Ember-országért folytatott küzdelemben legerősebb fegyverének és bizonyítékának a költészetet tartja? „Az atomfasizmus legpredesztináltabb és legigazoltabb ellenszere: a költészet!“ De milyen költészet? A - ilág-feladatból természetszerűen következik a világszínvonal: a minőség. Ami kifelé antifasizmus, az befelé igény. A kifelé publicista Fábry befelé esztéta. A mi esztétánk. A világ-fasizmussal szembeszegülő szó felelősségének szlovákiai igénye. De a Fábry-igénynek nemcsak az antifasizmus az egyedüli eredője, hanem maga a szlovákiai magyar irodalom is. Helyzetünk, adottságunk és funkciónk. „A szlovákiai magyar író minőségi író. EZt így követeli adottsága, helyzete és helytállása“ — írja egy helyen. S valamivel odább: „Csak . ami jobb, ami maradandóbb, biztosítja és biztosíthatja egy nép, egy nyelv érettsé$ gét, megmaradását, irodalmi versenykéü pességét.“ Az új Fábry-kötetben ezeket a fc sorokat kéne „ceruzával bekarikázni“. Mi £ nem engedhetjük meg a mennyiséget a mill. nőség rovására. Nálunk az igénytelenség: 5 halál. S mennyire nem értették meg Fábryt, akik 1955-ben, a Kevesebb verset — több költészetet c. cikke után „felszisszentek, szitkozódtak, és támadtak“ (Mács József, Oj Ifjúság, 43. sz.), mennyire félreértették azok, akik magasnak találták a mércét, s „mást — kevesebbet — vártak a kritikustól“ (Utószó, 1956), s mennyire rosszul magyarázták azok, akik megpróbálták felosztani egy kritikusra s egy esztétára. Fábry oszthatatlan. Antifasizmusából és szlovákiai magyar író voltából következik az igény követelése. 3 itt nincs és nem 'ehet mérceváltoztatás. Nincsen történelmi és irodalompolitikai helyzet, amely az Igénytelenséget, az alacsony színvonalat magyarázni, elfogadtatni tidn;\ Ez a magyarázata a „Kevesebb verset“ — több költészetet“ szigorának. (S itt álljunk meg egy szóra: hogy 1963-ben ú,ből meg kellett fogalmaznunk ezt a szigort, az nem a Fábry bűne, hogy az 55-ös irodalmunk éretlenségének kifejezője. Az 1955 ben meghirdetett igény mellől az a közeg hiányzott, amely azt létezővé, a köztudatban és gyakorlatban létezővé oldotta volna, s azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom: a nyolc éve megírt cikk gyakorlatilag csak most kezd létezni.) Fábry igénye mindig egy. 1955-ben s 1963-ban is. A kritikus talán képes a mércét a műhöz, a „körülményhez“ igazítani, s csak a „mennyiségi .gyarapodással párhuzamosan növelni a kritikusi szigorúságot“, de az esztéta, mint maga a kis külön mondanivaló hordozója — soha. S az új kötet külön mondanivalóját maga Fábry fogalmazza meg: „Lényegében azonban — és a mi korunkban — lehetne- ez új könyvem más, mint az eddigiek? Ezek a bírálatok, tanulmányok nem a szlovákiai magyar irodalom házi ügyei. Itt a szlovákiai magyar könyv ürügyén a regényről, a líráról, a novelláról általános és általánosítható, hasznosítható és továbbadható mondanivalókat lehet olvasni.“ Fábryban a kritikus csak mint lelkiismeretfurdalás él: „Van egy mulasztásom és vétkem ... “ De mihelyt megpróbálja mulasztását törleszteni, számára az elemzett író és mű csak Illusztráció lesz a „külön mondanivalóhoz“: az esztétika pedagógiájához, vagy a fasizmus kimondhatatlanságához. így lesz esztétikai rendszerében Ozsvald: az élmény, Csontos: aar őszinteség, Dénes: a frázisveszély, Bábi: a vívódó felelősség, Veres: a biztos talajú mondanivaló hiánya s Szabó Béla: az adottsági író. A Nyolcak antológiájáról szólva azt dokumentálja, hogy a költészet a humánum műfaja s Ordódyról beszélve a nemzedékregény problémáit boncolgatja.' „A könyv értéke mindig teóriát igazol, példát sorakoztat az esztétikai normák megértéséhez, megéléséhez“ — mondja erről maga Fábry. S ennek a gyakorlatnak lemarkánsabb példája a „Márton elindul“ kétféle elemzése: 1954- ben a regény még a „realizmus parancsa“, 1957-ben már a „csinált regény iskolaJozef Kostka: Leáoyfej, 1962 példája“. S mondanom sem kell, hogy egyik esetben-sem az a tanulmányok lényege, hogy a „Márton elindul“ ilyen vagy olyan, hanem azok a „hasznosítható mondanivalók“, amit a szerző a polgári regény átalakulásáról, s a „csinált regényről“ mint kategóriáról elmond. Ezért a botlásért hát a kritikus Fábryt csak akkor ítélhetnénk el, ha volna egy ilyen Fábry. De nincs. Fábry oszthatatlanul esztéta, aki nem azzal nevel, hogy nyeseget és reperál, hanem hogy öszehasonlít és atmoszférát teremt. Valóban: közel hozza a csúcsokat. Fábry az az Igény és szerep, amelyre az egész szlovákiai magyar irodalmat hivatva érzi: egyfajta tudatintegráció igénye és szerepe. S erre az igényre és szerepre tanít és kényszerít bennünket: nem a művet akarja javítani, hanem minket, valamennyiünket, még az írás pillanata előtt. Az összehasonlítások fényében rejtett párhuzamok válnak láthatóvá, s oszlik az önelégedettség. Helyzetünk és adottságunk Fábry fogalmazásában nem provincializmus, hanem ugródeszka a többe, a nagyobbá. A „provincializmus világcsukottság“, a mi sorsunk és szerepünk kultúrák érintkezési pontjában világnyitottság kell hogy le'ven. Ez a „világnyitottság“ Fábry, s monumentális tudatához irodalmat sürget. S az úthoz pédának adja magát. írók, költők! Rajtunk a sor! Ez Fábry Zoltán igaza, ez az igazi Fábry! tOzser árpád 9
