A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-06 / 40. szám
' 5; 4 fofrfa efrét/Jw'dőf Nem Ismerik egymást — a fiatal király és alattvalóinak legszegényebbike. Egy véletlen hozta össze őket. Vagy Allah akarta ezt így? Mindketten napjainkban álnak — a modern korban, amelynek sok-sok problémájára még az imám sem tud választ adni mecsetjében. A király kell, hogy választ adjon — nemcsak a koldusasszonynak, hanem egész népének. Vége az ebédszünetnek. Az eddig üres utcák mintegy varázsütésre megint nyüzsgfi hangyabollyá válnak. A marokkói főváros. Rabat bazárnegyede ű] életre ébredt. Lármázva, gesztikulálva kínálják az utcai árusok portékájukat a járókelőknek. Ha az idegen csak egy pillanatra Is megáll, menthetetlenül ki van szolgáltatva szóáradatuknak. Kissé távolabb a nyüzsgéstől keleti nyugalommal ül Achmed, a kézműves, házának küszöbén. Hallgatagon csomózza a szónyeget, látszatra egyáltalán nem zavarja a környezete. Csak amikor Szafirah, a koldusasszony tűnik tel nyomorúságos kunyhója előtt, emeli tel néhány pillanatra a tejét és futólag az öregasszonyra pillant. A bazár kornyékén mindenki Ismert Szafirah-t. Hétről hétre mindig ugyanabban az órában végigmegy itt a piszkos utca macskakOveln. Most Is pontosan megjelent Szafirah a királyi park hátsó kapujánál, hogy átvegyen Abdullah szakácstól egy tál ételmaradékot. De Abdullah ma tovább váratott magéra, mint máskor. Az öregasszony fürkészve nézelődik a chaull szűk nyílásán át, nehogy elszalassza a szakácsot. Egyszer csak díszes egyenruhába öltözött lovasoktól körülvett, hófehér kattános alakot vesz észre meseszép paripán. Amikor végre megjelenik a szakács és átadja az öregasszonynak az ételmaradékokat, ez megkérdezi tőle, ki volt az a fehér ruhás effendl. Abdullah nyersen válaszol: „Ez a ml urunk, a király. De most aztán tűnj el Innen, vénasszony, mert ha itt látnak minket az őrök, nem úszom meg szárazon!“ Elgondolkozva tá vozik Szafirah. Elóször látta életében a királyt, akiről sokat beszélnek az országban. Apját, V. Mohammedet mindenütt mint jó királyt emlegették, mert fellépett a franciák ellen és függetlenséget követelt a népe számára. Amikor Szafirah este pihenni tért a vackán, ezzel a képpel szeme előtt aludt el: a fehérburnuszos király fekete lovon és körülötte fényes egyenruhába öltözött férfiak — de amikor kinyitotta a palotakert kapuját, akkor nem a szakács, hanem a király állt élőt te. Az uralkodó barátságosan kezet nyújtott neki és Így szólt hozzá: „£n vagyok a te királyod. En Ismerlek téged, Szafirah. Te jobban ismered Rabat utcáit és terelt, mint én, mert te nap mint nap úton vagy, hogy összekolduld az élelmedet. Vezess engem mindenüvé. Látni akarom, hogy megy népemnek a sora." Es útra kelt a király a koldusasszonnyal. Amikor Achmed viskója elé értek, Szafirah mesélt a királynak a szinpompás szőnyegekről: „Nap min nap itt ül Achmed és dolgozik. De azért nem sokkal gazda gabb, mint én. Az urak alig adnak valamit az ő gyönyörű szőnyegeiért. Ha Allah kegyes hozxátn, én is megkeresek annyit egy nap, mint 0.“ Elgondolkozva hallgatta a király az öregasszonyt, aztán megszólalt: „Tudnod kell, hogy országunkat kirabolták az Idege nek. Ide jöttek és sok mindent ígértek de mindnyájuknak csak földünk kincseire fájt a foga." Szafirah csodálkozva rázta a fejét. „De hisz, uram, ma már szabadok vagyunk.“ A királynak nehezére esett, hogy megtalálja a helyes választ. „Gazdag ország vagyunk, de csak kevés olyan gyárunk van, ami Igazán a mienk. Mindenütt ott ülnek a franciák meg az amerikaiak és országukba viszik a nálunk előállított árukat. De gondolj csak arra, milyen szegények nálunk a parasztok. Nap mint nap nehezen kell robotolnlok és mégis alig kapnak néhány frankot a munkáinkért. De az urak, akiké a föld, annyi pénzzel rendelkeznek, amennyit te el sem tudsz képzelni. Ok azokba a házakba hordják a pénzt, amiket bankoknak hívnak. Ezek kölcsön adják nekünk a pénzt, de ezért még többet kell robotolnlok a munkásoknak meg a parasztoknak.“ Szaflrah csak keveset értett abból amit a király mondott. Mégis az volt az érzése, hogy hiába lakik neseszép palotában, mintha félne Az áruszállítás ma is úgy bonyolódik le, mint valamikor, még Fés városának kapui előtt Is. Fás Észak-Marokkó politikai, tudományos és vallási központja Még sosem játszott bábuval ez a dél-marokkói kislány Öntözés állati erővel. Még ma is több mint 2 millió hektár fűidet művelnek meg primitív ekével Marokkóban azoktól az emberektől, akiknek annyi pénze van. Félénken fordult a királyhoz: „Uram, miért nem vagyunk képesek harcba szállni a gonosz pénzeszsákok ellen, miért nem űzzük ki őket, mint a veszett kutyát?“ A király elgondolkozott, majd így szólt. „Nézd, öreg, azt akarom, hogy minden ember mint jó szomszéd éljen egymás mellett. Meg kell erősödnünk, szorosan össze kell tartanunk, mindnyájan: Abdullah, a kézműves, meg Hakim, aki abban a nagy házban jlakik, a mecset mellett, és természetesen te Is, Szafirah, ás mindenkinek, aki ebben az országban él. Akkor majd előzzük ellenségeinket, s boldogok és megelégedettek leszünk ...“ Amikor Szafirah reggel felébredt, csodálkozva nézett körül. Semmi sem változott: sem a sántáiéba asztal, amelyen ott állt az üres lábas, sem a szoba sarkába dobott foltos gúnya. Minden úgy van, ahogy volt... (ta) 19
