A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-29 / 39. szám

Baka Kristóf a köleskását dicsérgeti Ziff Kálmán és Leszkfi Miklós: kölescsépelés Szándékom annyi, hogy találkozzam az emberekkel. Hírt adni róluk sorban, hogy menyire ér ide a világ és mennyire érnek ők a világba. Hosszú országutak végén élnek, mint ostorok végén a csapó. Vajon a csattanás, ami elhangzik itt, talál-e vissz­hangra. És az ország szándékai, tervei, határo­zatai és irányelvei, melyek végignyargal­nak az országutakon, telefondrótokon és különböző képviseleti megbízatások formá­jában, ahogy ideér az út végére, innen milyen visszhangot keltenek? Én magam a Sóshegyre mentem fel, hogy lássam a falut. „Mint egy tányér krumplipaprikás...“ Irta József Attila, talán éppen ilyen falut szemlélve. Mit álmodik a falu ébren? Benkó Pálék házat álmodnak. Ezt úgy váltják valóra, hogy a családfő a szövetke­zetben gondozza a növendékállatokat, majd a munka szüneteiben talicskára rakja az agyagot, azt felhúzzák ketten az udvarra és építkeznek, javítanak, csinosítanak. Benkó Pállal kilenc évvel ezelőtt talál­koztam utoljára. Most ő ismer rám és ne­vetve meséli az akkori néprajzi gyűjtő­munka érdekességeit: rokka, gombolyító, szátva, miegymás. Abban az időben még nem volt szövetkezet. Most a jó pénzt di­cséri, amit az állatgondozásért kap és Ziff Béla zootechnikust, aki jól érti a dolgát. De értheti is, mondja, hiszen mesteriskolát végzett Karván és még most is tanulni akar. Tanulni! Ez volt a titka a bajtai jó gaz­dálkodásnak? Mert a visszhang, ami innen kél, erről ad hírt. Ez a hír futott vissza­felé az országutakon, telefondrótokon és különböző jelentésekben. A köves, poros falu, a gondozatlan part­­meder nem jelzi a jó hírt Néhány új ház árulkodik ugyan a változásról, de ez még nem bontja meg a régi faluképet. A látszat nem ad hű választ a lényegről. A választ kint a Hosszütó-dombon, a szö­vetkezet központjában kaphatom meg. A szándékok innen indulnak és ide tér­nek meg az eredmények. A szándék, a terv emberi munka, az eredmény bankbetét formájában. ■ Ahogy benyitok Hegedűs Dénes elnök­­agronómushoz, onnan éppen akkor erős hangok törnek kifelé. Hartal Nándor sze­relő kiabál, hogy ismét üres gumival ko­­cslzott el a pótkocsi. Talán rosszkor jöttem, gondolom, de a köszönés után megnyugtatnak, hogy semmi az a kis kiabálás, nem halt meg senki, csak a hanyagságot szidják. A bemutatkozás után megtudom, hogy Juhász Pál, Bajtai Gyula és Tóth Zsuzsa végzik a tervező és pénzügyi dolgokat. Azt is megtudom nyomban, hogy az átlagos életkor a szövetkezetben 45 év. Ezt azért így elöljáróban, mivel az ottlévők mind fiatal emberek. Közöttük Tóth Zsuzsa a legfiatalabb. Az is kiderül, hogy a kislány érettségi után végezte el Tornaiján a két­éves gazdasági iskolát. De nemcsak Tóth Zsuzsa készült fel így a mezőgazdasági életre. Hegedűs Dénes elnök büszkén sorolja a neveket, amit írni kell, hogy hirt adjak: két leány Ipolysá­gon tanul a technikumban, Kllmayer Valé-Benkó Pál épít Elrejtve dombok és szilvafák közé, néha hírt adva magukról, szerényen, nem kér­kedve élik közösségi életüket a hajtalak. Aki nem utazik egyenesen a faluba, az csak a jelzőtáblát látja az út jobb oldalán, mert az út tovább kanyarog Szalka felé, onnan Ipolyklskeszlre, ahol vége is van minden további forgalomnak, utazási szán­déknak. Nincs tovább. Bajtán keresztül csak egyetlen telepü­lést, Lelédet érheti el az ember. Azon túl már csak az Ipolyba léphet, ami az ország határát jelzi. Ide már csak dűlőút vezet. Ezen az úton nyáridőben el lehet jutni He­­lembára, ahonnan már türhetőbb út visz a Duna partján Kovácspatakra, majd Ga­­ramkövesdre és újra vissza Bajtára. Hegynek veti hátát mind az öt település. Olyan ez a táj, mint az egérfogó. Kiszök­ni belőle csak Párkány felé lehet, mert a másik kijárat Szalka és Keszi felé csak zsákutca. Ipolykiskeszin túl megáll az utol­só szándék. Innen csak gyalogosan vagy nyáriszekéren juthat az ember Ipolypász­­tóra. Ez az útalanság azonban talán nem is érdekli a bajtaiakaL Nekik a Garam-híd a fontos. Ezen szállítják a termelt javakat, ez a kapu a világ és ő közöttük. Különben a falu szerényen bújik meg a dombok között, nekivetve hátát az erdős hegyoldalnak, mintha védekezne. Ez az er­dős hegység védi körben Lelédet, Helembát, Kovácspatakot és Garamkövesdet is. Védi és táplálja is egyben: fával, némi legelő­vel, gombával és esőt hozó szándékkal. No meg vadállománnyal, amit hol hivata­los puskával, hol meg csellel ejtenek tőrbe a négy falu lakói. A megbújt falut, Bajtát, egyetlen pontról, a Sóshegyről lehet belátni. Innen takaros­nak tűnik minden. A sok piros háztető eltakarja a vakolatlan házakat, köves ud­varokat, Ogy mutatja magát, mintha alud­na. Csak miután leér az ember a hegyről, akkor veszt észre a mozgást, az élet sok­féle gondját a piros háztetők alatt. A szerző felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom