A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-22 / 38. szám
Jurán Vidor Váratlanságában megrázó, szomorú hírt hozott « posta a Magas-Tátra aljáról, Gnézda községből: Jurán Vidor, a szlovákiai magyar Írók nesztora, az erdők és hegyek szerelmese, a havasok rengetegeinek öreg regöse rövid betegeskedés után életének 84. évében elhunyt. Jurán Vidor — halott? Szinte hihetetlenül hangzik ez mindazok fülének, akik személyesen ismerték az őszhajú, de fiatalosan fürge, testi és szellemi képességeit 84 éves korában is csorbítatlanul megőrző öreg vadászírót, aki teljes hatvan esztendeig szolgálta tollával a csehszlovákiai magyar irodalom ügyét, s aki mindig tele életkedvvel és nem mindennapi agilitással szövögette érdekesnél érdekesebb terveit és szünet nélkül dolgozott, hogy mindeddig annyira elhanyagolt vadászirodalmunkat gazdagítsa. 1929-től 1945-ig, tizenhat éven keresztül felelős szerkesztője volt a Hratislavában magyar nyelven megjelent „Vadászlap“ című folyóiratnak, amelybe számtalan karcolatot, tárcát, tanulmányt, vadászati, vadvédelmi és egyéb cikket írt. Közben több mint 45 évig tanítóskodott Szepesbélán. Élete főmüvének ő maga az 1958 nyarán a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent „Ordasok“ című, a kárpáti farkasok biológiájával foglalkozó népszerűtudományos művét tartotta, amelyhek a költői „Énekek éneke a havasok, erdők és lápok csavargó szürke fiairól“ alcímet adta. A könyv rövid idő alatt teljesen elfogyott, második, bővített kiadása rövidesen megjelenik Budapesten. Ugyancsak ennél a könyvkiadónál látott napvilágot 1960 tavaszán az agg író „Varászkrónika“ című novelláskötete, amely osztatlan sikert aratott mind a szlovákiai, mind a magyarországi olvasóközönség táborában. Lapunk olvasói is nem egyszer gyönyörködhettek Jurán Vidor hangulatos, szép vadászrajzaiban és érdekes elbeszéléseiben. A kitűnően megírt megfigyelések, élmények és emlékek sokszínűsége teszi ezeket a vadászképeket vagy történeteket élénkké, változatossá, olvasmányossá és mégis igen komolyan tanítóvá. „Aki a hegyeket, erdőket magányosan járja — írja egyik'vadászrajzában —, az soha sincs egyedül. A néma csönd ezernyi sejtelmes hangja fölszívódik a leikébe és szívét csordultig tölti meleg hangulatokkal...“ Ezeket a hangulatokat szavakba önteni, hűen és hitelesen érzékeltetni — igazi művészet, amely megérdemli, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom kegyelettel őrizze meg a szerény, de csupaszív vadászíró, Jurán Vidor emlékét! -st-Juszuf Idrusz: fa ügyvéd Az ügyvéd autóbuszon ment Alexandriábái haza, Kairóba, a sivatagon át. Nagyon bosszantotta, hogy a mellette ülő férfi megtudakolta a foglalkozását. Senkire sem haragudott úgy, mint azokra az útitársaira, akik kiszedték belőle, mi a foglalkozása. Es senkit sem érdekel, hogy ö szívesen csinálja ezt vagy sem, bosszantja öt vagy sem, hiszen meg sem látják benne az embert! Számukra mindig és mindenkor ügyvéd! Magában azt kérte Állatitól, hogy szomszédja ne bocsátkozzék vele beszélgetésbe. De ez sem segített. Egy könynyed érintés rövidesen kizökkentette elmélkedéséből és máris meghallotta szomszédja hangját: — Milyen szerencsés véletlen hozott össze önnel, uramI — Köszönöm — dörmögte válaszképpen az ügyvéd. Szünet állt be és az ügyvéd szíve úgy remegett, mint pihe a szélben. Tudta, hogy szomszédja először sápítozni fog, azután Allahot emlegeti, és végül beszélgetésbe elegyedik. Es jaj, neki ha a szomszéd ezt teszt! Félelme beigazolódott, mert a szomszéd valóban rákezdte: — Remélem, megengedi, uram? — Parancsoljon! — mormogta elégedetlenül. — Polgári, vagy bűnügyekkel foglalkozik? Vagy talán kábítószer-ügyekkel? — Mindennel foglalkozom, mindennel! — vetette oda gépiesen az ügyvéd. Tapasztalatból tudta, hogy beszélgető társa elhallgat ennél a pontnál, és rövid csend áll be. Valóban, a barátságosan mosolygó szomszéd egy szempillantásra elgondolkozott, persze csupán aért, hogy újból felvegye a beszélgetés fonalát: — Boldog vagyok!... Micsoda tisztesség!... Kínos csend lett. — Uraságod bizonyára ismeri N ügyvédet? „Allah bocsássa meg nekem!“ — fohászkodott magában az ügyvéd. Es szemrebbenés nélkül azt válaszolta: — Sajnos, nem ismerem. — Nem? — ámult el a szomszéd. Pedig 6 nagyon híres ember! — Hát hiába, nem volt hozzá szerencsém — óálaszolla zavartalanul az ügyvéd. — Esküszöm Allahra és az öszszes szentekre, hogynem ismerem. — Pedig micsoda kiváló elme! Nagy szónok! A bírák és\ügyészek réme! — Ne mondja! Valóban? A szomszéd elhallgatott, és az ügyvéd már szinte magánkívül volt, mert jól tudta, mi következik most. Kis hallgatás után a szomszéd újra kezdte: — Uraságod a polgári jogban is jártas? — Feltételezem, hogy így van. — Látja kérem, van itt egy ügy... Az ügyvéd szórakozottan nézett maga elé és még az orrát is elfintoitotta. — Olyan bonyolult ügy, hogy az ügyvédek csak bámulnak. On ért a polgári ügyekhez, igaz-e? De különben nem szeretném önt terhelni! És jóllehet az ügyvéd változatlanul komoran hallgatott, a szomszéd köhintett egyet és újból rákezdte: — Igen, ritka bonyolult ügy . .. Persze csak akkor beszélek róla, ha nem terhelem vele__Tetszik tudni, kilencszázhuszonötben apám halála után énrám szálli a ház, de rajtam kívül más örökösök is voltak .. És az útitárs nekiveselkedett, hogy minden részletet elmondjon, leírja a per menetét, felsoroljon minden tárgyalást, az ügyvéd pedig úgy fészkelődött, mintha parázsra ültették volna, és mártírarccal hallgatott. A kővetkező megállónál leszállt egy kicsit. Szomszédja követte és szüntelenül fecsegett. Megittak egy kávét. Az ügyvéd már fizetett, de szomszédjából még mindig ömlött a szó. Csak amikor viszaszálltak az autóbuszba, fejezte be a mandókájüt, s ravaszul megkérdezte: — Es mi uraságod véleménye? A jog tudora kifejtette álláspontját, s erre szomszédjának az arca széles mosolgra derült. — Nem tenné, meg, hogy ...? Igazán nem szeretném terhelni, de nem tenné meg, hogy röviden leírja, amit most elmondott? Annyira fontos nekem! Olyan bonyolult a dolog, annyj, ügyvéd tehetetlen volt már. De félek önt zaklatni ezzel.. I Igqzán nem terhelem? Igazán? Nem, nem! Ne fáradjon! Tessék, itt a ceruza meg a papír! Nagyon hálás vagyok. Valóban nem tudom, hogyan is köszönjem meg! Milyen szerencsém van! Igaz az a mondás, hogy egy véletlen találkozás többet ér száz megbeszéltnél! Tehát ön nem ismeri N. ügyvédet? Kár, kár! Jó barátom! Az ügyvéd szuszogva és fújtatva írt... Magában szilárdan eltökélte, hogy máshová ül, feltétlenül megszabadul tolakodó szomszédjától még akkor is, ha másik autóbuszra kell átszállnia. Sikerült szabad helyet találnia, de továbbra is kínozta a gondolat, hogy az új szomszéd éppen úgy fogja zaklatni. Szerencsére , nagyszerű, hallgatag szomszédra akadt, aki nemcsak, hogy a száját ki nem nyitotta, de egyetlen pillantást sem vetett rá. Az autóbusz minden kanyarnál ütemesen ringott, és tovább haladt hosézú útján. Eltelt egy kis idő, és az ügyvédnek eszébe jutott, hogy nem tudja, mikor érkeznek Kairóba. Megkérdezhette volna a szomszédját, de inkább nem tette, mert arra gondolt, hogy ha beszélgetésbe elegyednek, akkor megint nincs megállási Egy gödörnél nagyot zökkent a kocsi, az ügyvéd csaknem lelökte szomszédját. Bocsánatot kért, egyik szó a másikat követte és az ügyvéd megtudta, hogy szomszédja orvos. Ezzel megelégedve abbahagyta a társalgást és ismét szótlanul ült. Az autóbusz most már sima úton száguldott sebesen, akár a szél. Az ügyvéd változatlanul hallgatott, útitársa sem törte meg a csöndet. De az ügyvédnek egyszerre eszébe jutott valami és mosolyogva fordult a szomszédjához: — Szóval ön orvos? Bátorkodom megkérdezni... Az autóbusz befutott Kairóba, az utasok már régen kiszálltak, de az ügyvéd még egyre beszélt az orvoshoz: „De nem, nem! Ugyan! Csak nem fogja zavartatni magát? Recept nélkül is lehet !____Itt a ceruza meg papír! Mindjárt jelírhatja, tegye az autóbusz oldalához!... Tudja, olyan fontos nekem ez a gyógyszer, hogy véget vethessek ennek a__ Agyonkínoznak a fájdalmak ... Már említettem önnek .. . Harminchat óta van ez nekem. Itt vannak a régi receptjeim... Nem terhelem vele, ha megkérem, hogy pillantson rájuk? Valóban? Köszönöm, nagyon köszönöm! Szóval ön Alexandriában praktizál? Igazán szerencsés véle'len!... Szirmai Marianne fordítása 15
