A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-18 / 33. szám
a tehetséges, annyira-amennyire művelt költő, látta, miféle versek kellenek a hivatalosan hitelesített szerkesztői ízlésnek, lemondott tehát komolyabb művészi ambícióiról, és gyártani kezdte az olyan verselményeket, amelyeken senki nem akadhat fenn. Az utósematizmus időszakában úgy hiszem, inkább ezzel a harmadik eshetőséggel találkozunk; nem tiszta, abszolút elítélendő formájában, de a kényelemmel, megalkuvással, óvatossággal létrejött valamiféle, egyedenként változó keverékében. Az utóbbi években ugyanis, úgy hiszem, fehér holló lett — legalábbis versben — az önkényes szerkesztői beavatkozás. Ugyanakkor fokozott mértékben használták ki — elsősorban a könyvkiadó részéről — az anyagi és sokszor politikai zsarolás presszióját a költővel szemben; kiszolgáltatta őt a könyvkiadónak az a beteges gyakorlat, hogy nálunk szépirodalmate magyar nyelven csak egy kiadó jelentethetett meg. JA politikai zsarolás felháborító példáját láthattuk az írószövetség magyar szakosztályának legutóbbi taggyűlésén, amikor a szépirodalmi kiadó magyar szerkesztőségének vezetője , az őt bíráló Tőzsér állítólagos ellenforradalmi verseiről beszélt.) Hiába minden ellenérv: az elmúlt öt, sőt több esztendőben igenis megjelentek nálunk is, magyarul is problémás, problémákat felvető versek: hadd utaljak itt Bábi, Tőzsér, Gyurcső, Cselényi, sőt Veres verseire. Persze kényelmesebb tovább élni a magunk köré épített talmi álom-világban, kényelmesebb szocialista idilleket megverselni, de ügy hiszem, aki igazán költő, előbb-utóbb kitör a maga köré rakott védőfalak mögül: a valóság versre kényszeríti. Túlzás volna azt állítani, hogy csak azok jelentkeztek az élet valóságát, problémáit felvető költészet igényével, akik az utolsó hét esztendőben kapcsolódtak be irodalmi életünkbe. Helytelen volna megtagadni a szándékot, az indulás nemzedékétől: bár látnunk kell, hogy a fentebb vázolt körülméjjyek hatására nem egy esetben a szándék csak jámbor óhaj maradt. Ám ugyancsak hibáznánk, ha sommásan kijelentenénk: egy bizonyos időpont után csak problémás, a valóság ihlette versekkel jelentkeztek az új tehetségek. Tagadhatatlan, hogy Tőzsérék, Cselényiék és utánuk a többi fiatal a valóságirodalom programjával léptek és lépnek fel: a seális szemlélet igényével a sematizmus lényegében szubjektivista torzításaival szemben. Azt hiszem, ezen senki sem akadhat fenn: azon sem, hogy fellépő nemzedékként programszerűen újat keresnek; a közvetlen előzőtől elütött: minden új nemzedéknek, a művészetben az a szándéka, s tudjuk, ez viszi előre a művészet fejlődését. A felfedezett új sokszor olyasmi, ami már rég megvolt és elmúlt, csak a fiatal nemzedék nem tudott róla — ebben sincs semmi csodálatos és érthetetlen, sőt abban sem, hogy nem egyszer tudatosan térnek az útra, amelyet az előző nemzedék elhagyott és megvetett: szemünk láttára megy végbe a mai költészetben a szürrealista formaelemek reneszánsza, valamiféle expreszszionízmus újraéledése, sőt a Bábi felvetette kozmikus romantizmus kibontakozása. Másutt is láthatunk hasonló próbálkozásokat: nemrég olvastam, hogy Nyugaton harminc-negyven év után ismét kísérleteznek a hangverssel. Tőzsérék, Cselényiék versei — és tegyük hozzá bátran: Bábiék, Gyurcsóék versei is — a valósággal vívódás szülöttei, helyesen használta a terminust Tőzsér. Amit írnak, javarészt és csak kevés kivétellel: vers. Ugyancsak javarészt: sok hibával, salakkal terhes vers. Monoszlóy találón elemezte hozzászólásában Batta György „Ki tudja, hány nap még a világ“ című versét. Költőinknek meg kell tanulniuk, hogy a vers komprimált, sűrített műfaj: gyakran több kevesebbet jelent. Sokat beszéltünk és beszélünk a kulturális forradalomról: a hozzászólások, amelyekben az „olvasók“ (idézőjelbe tettem a szót, mert valahogy úgy érzem, ezek a hozzászólások mégsem jellemzik olvasóinkat) tiltakoznak a fiatal költők verseinek érthetetlensége ellen, azt bizonyítják, hogy nagyon felületes munkát végeztünk e téren. Nem tudom, miért lenne érthetetlen Cselényi vagy Tőzsér és a többiek lírája? Nem akarok nagy elődökre hivatkozni, arra, hogy Adyt, sőt József Attilát is érthetetlennek találta korának kispolgári olvasóközönsége, nem akarom azt sem emlegetni, hogy a csöppet sem érthetőbb szlovák Válek és Fedek, a cseh Holnb és Hanzlík afféle szemrehányással sohasem találta magát szemben, egyszerűen csak azt szeretném ellenérvül felhozni, hogy a komoly zenét sem érti -meg mindenki. De kinek jutna eszébe ezért azt követelni, hogy ezentúl csak népdalokat, indulókat vagy twistet játsszanak? Jómagam e verseket nem tartom érthetetlennek; meggyőződésem, hogy előbb-utőbb érthetőknek találják őket az olvasók is. Nagyobb bai, hogy költőink a vers hordozó közegét, a magyar nyelvet vagy nem ismerik, vagy nem .tisztelik eléggé. Zsélyi Nagy Lajos egyik versében találtam ezt a sort: „... s a port, mit nappal felszedel...“ Ilyen nyelvi szarvashibának' nem szabad becsúsznia versbe — még nemzetiségi költő versébe sem. Valahogy ide kívánkozik még egy megjegyzés: sok az olyan vers, amelyben — szép. költői részek mellett — egy-egy fahangú sor üt meg. Egy Veres-versben például: „ha taglód a gond, hogy hajhullásod sürgesse.“ Nagyobb igényességet önmagunkkal szemben! Nagyon-nagyon ideje már, hogy költészetünkben végre ne csak követeljük, hanem gyakoroljuk is. Mács József írja hozzászólásában: a sematizmus elsősorban a művészi felkészületlenség, tapasztalatlanság következménye volt nálunk. Valahogy úgy érzem, ez a megállapítás mai költészetünkre is érvényes: elsősorban itt keresendő a rossz versek, hibás, felemás versek oka. No meg persze abban is, hogy a költő hiányzó művészi igényességét nem pótolja mércéje: emlékszem, évekkel ezelőtt könyvkiadónk képviselője arról beszélt, hogy fokozott művészi igényességgel kell eljárni a hazai eredeti magyar művek kiadásánál. Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban. úgy hiszem, eléggé iliusz'rálják a legutóbb megjelent könyvek és Veres János vitahozzászólása — óvatos he. lyezkedést, a művészi színvonal rovására. A szerkesztőségben is legrünk igényesebbek; nem csupán a másik generáció* csoporttal vagy művészi irányzattal szemben, hanem a magunk csoportjához tartozókkal szemben is. Ha felemás értékű költeményeket remekműnek magasztalunk, ha kiforratlan költőket úi klasszikusokként köszöntünk, ennek csak ketten látják kárát: az illető költő és az irodalom. Tanulják meg költőink becsülni, elismerni egymás értékeit. Az új, jelentkező nemzedék mindig: programszerűen megtagadja ugyan a közvetlen elődöket: de ettől a vers még vers marad, az érték nem enyészik el. Nem eshetnénk nagyobb hibába, mintha most időbeli válaszvonalat húznánk és elvetnénk mindent, ami előbb íródott. Igenis, merem állítani, hogy a sematizmus idején is írtak jő verseket, még azok a költők is. akiket a sematizmus ama „egyfajta szemlélet“ legfőbb hordozóinak tekintenek. Nem az egész időszakot, nem az egyes költőket kell kivetni irodalmunkból, hanem a rossz verseket. Egyszerűen azért, mert — mint Monoszlóy hangsúlyozta — nem versek. Költészetünk új nemzedéke megváltozott társadalmi és történelmi helyzetben, tisztultabb légkörben lépett az irodalomba. Lírája magán viseli ennek jegyét. A2 új valóságot új költői eszközökkel igyekszik kifejezni: ugyanakkor visszanyúl a közelmúlt évtizedek, az avantgardista költészet eszközeihez. formavívmányaihoz. Jől teszi, ostobák volnánk, ha megtagadnánk tőle a művészi kísérletezés, útkeresés jogát. Ám mindnyájunknak tudnunk kell: nem minden zagyvaság, amit a kortársak egy része nem ért meg, de nem is remekmű minden, amit a kortársak nem értenek. Nemzetiségi irodalmunk — önnön hagyományaihoz hűtlenül — esztendőkön át megelégedett valamiféle irodalmi periféria-szerepével, söprögetett a maga portája előtt anélkül, hogy bele akart és bele mert volna szólni az ország, Európa, a világ dolgaiba Hangját valóban csak néhány szászezer ember előtt hallatta — feltéve, hogy egyáltalán meghallották. Az ország nemzeti irodalmai félvállról néznek rá: néha kellemetenüt tolakodó, handabandáző csöppségnek tekintik. E helyzet korlátáiból csak akkor törhetünk ki, ha gondolatilag végre megszabadulunk a kicsiség korlátáitól (mint ennek az országnak polgárai, mint egy nép fiai semmivel sem vagyunk kisebbek másoknál), ha végre olyan műveket alkotunk — versben és prózában, amelyek versenyképesek határainkon belül és talán határainkon tú! is. Helyzetünk — három nemzeti kultúra érintkező felületén — előnyt jelent: azt valituk. tehetségben sincs hiány. Szocialista társadalmi rendünk elvben biztosítja a fejlődés minden feltételét. Rajtunk ál! tehát, hogy éljünk velük, olyan irodalmat teremtsünk, amelv. mint Tőzsér írta — európai színvonalat ér el. 15
