A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-07 / 27. szám

Bátran, őszintén, pártosan

Módjában van mindenkinek felébredni, fogyatékosságait levetni, erényeit csillogtatni

Az irodalom — szűkebben véve a csehszlovákiai magyar költészet problémáihoz akarok én is hozzászólni — és mégis a borral kezdem. Igen, mert vers és vers — bor és bor között különbség van. A nem nemes, de ugyanakkor talán mégis élvezetes bor is elfogy — a ]ó „fogások”-at alkalmazó, de különben gyenge vers is tetszést arat a fogyasztók, illetve olvasók táborában. De ugyanakkor a nemes, igazán értékes bor is a tömegfogyasztás szürke folyamába vész, ha nincs igazi borszakértő, aki felhívná rá a figyelmet — és a jó, igazi költői alkotások is háttérbe szorulhatnak alkotójukkal együtt akkor, ha nincs hozzáértő kritikus, aki mérlegre téve’’ az írásokat, igazságosan fokozná őket. Tehát, ha valami nincs „jó”-nak kimondva — az nem jelenti azt, hogy az nem jó — és fordítva, amit „bevesz” a tömeg — nem jelenti azt, hogy az jó vagy a legjobb. Szerintem mind a bornál, mind a művészetek bármely ágánál — s így a költészetben is — azon múlik a „nagyok” kikiáltása — hogy van e elegendő és van-e olyan szekértő, kritikus — akinek a szava nemes fém súlyával egyenlő. Tehát nem elég az, ha a „művész”, korát megelőzve alkot nagyot — kell, hogy ebben a „kor-megelőzésben” legalább egy lépéssel előrébb legyen a haladásban a kritikusoknak is egy bizonyos csoportja.

Természetesen, hogy nagy mű szülessen, a nagy egyéniség közkinccső bocsássa gondolatait — szükséges hozzá a szólásszabádság.

A személyi kultusz idején éppen a sablonosított irodalom volt a gátlója annak, hogy a költészet is — különösen a csehszlovákiai magyar költészet zsákutcába jutott, helyben topogott, többnyire dobot és rézüstöt vert, de — művészit vajmi keveset adott. És ha költőinkre rá volt húzva a sablon — mit tehetett volna mást szegény kritikus — ő is kerülgette a sablon szögletes határát — és segített abban, hogy nagyobb legyen a sablon nyílásain át áramló szél ereje.

De ugyanakkor aláhúzom azt is, hogy a felszabadulást követő években szükség volt a sablonra, hiszen nálunk új életforma keretében belül, új emberek új gondolkodásáért indult meg az építés minden vonalén — tehát a költészetben is. Hiszen a kertész is kijelöli a sorokat a veteményezésnél — sablon szerint — de aztán, mikor már szabad növésnek indult a fa — átültet, és már csak nyeseget, ha kell, karóval támogat, hánccsal kötöz azért, hogy minél több legyen a termés — és nem tartja erőnek erejével tíz centire a földtől a csemeték fejét. A személyi kultusz az irodalomban ezt a tíz centit nem nyújtotta tovább, tovább nem enge dett lélegzeni, szabadon ágaskodni, szeleknek tartani a lombot, perelni a villámló éggel — Tíz centi, és ne tovább. Katonás csemetesorok, gombnyomásos öntözés és semmi több! Ez volt a jelszó. És mi, csehszlovákiai magyarok duplán féltünk szólni, hogy ne sértsünk — és ami

esetünkben talán a tíz centit is rövidebbre mérték.

Itt is elmarasztalt tehát a személyi kultusz ezer és ezer útvesztője, mint nemzetgazdaságunk és életünk más szakaszain.

Szerintem, most nem az a fontos, hogy azon rágódjunk, miért maradtunk le — az okokat tudja mindenki, meg nem történtté nem lehet már őket tenni —, de el kell azokat távolítani könyörtelenül, bárkinek is a személyében legyenek képviselve (Feltárta őket alapos tüzetességgel a Csehszlovákiai Írószövetség kongresszusa.) Azt is tudjuk, hogyan tovább: Bátran, őszintén, lankadatlanul, művészi formában, pártosan, emberin, kommunista módon.

De? És ezt megismétlem: De! Vigyázzunk, hogy át ne essünk a ló másik oldalára! Ne egymás oktalan és jogtalan vágásán, tiprásán keresztül igyekezzünk előre jutni. Senki ne csináljon magából mindentudó „kisistent“, senki ne gondolja, hogy egyedül csak ő az okos, és most láncait tépve egyedül ő hivatott a repülésre.

Mindenkinek módjában van — még azoknak is, akik a múltban az engedélyezett tíz centi helyett talán csak öt centire ágaskodtak — hogy megmutassa, mit tud. Mert ha tud, mutassa meg! Ezt kívánja tőlük Pártunk. És hogy kinek a tudása mennyit és — arról lehetőleg minél szélesebb körök döntsenek, ne hogy a régi „mindenhatók” helyett, új mindenhatók gyökerezzenek be a „döntő trón” párnáiba. És ezek a „majd döntők” tanulják meg, hogy ne a név szerint ítéljenek. Tehát, ha esetleg az eddig „Gyámoltalan Gyula” jelentkezik valami jóval — azt merjék kimondani jónak. És ha a „Tehetséges Tódor” ír valami sületlenséget, merjék megmondani arra Is, hogy bizony az nulla.

Tudom, ez nehéz. Nehéz már azért is, mert mint ahogy azt említettem — ahhoz, hogy helyesen értékeljünk egy művészi alkotást — kell, hogy a kritikusok is lépést tartsanak az idővel. És még valami: kell, hogyha tömegek, akikhez az alkotás szól — megértsék a művészt. Mert nem az az igazi művészet, ami felhők fölött jár, mint a lökhajtásos repülők, amik után, ha utána nézünk, csak a hangjukat halljuk — ők már messze, láthatáron túl járnak. Szerintem az az igazi művészet, ami ha kell, a porba is leszáll, de ott is csillogni fog, s a csillogásából átragaszt a porba is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pilóta járjon „csak” gyalog, s így vétesse észre azt, hogy ő is ember. Tudom Jól: a cél az, hogy minél többen tanuljanak meg repülni, és élvezzék az emberi nagyság gyönyöreit — de mit érünk azzal, ha azoknak zöme, akik részére repül a művész, gondolat szárnyán — nem bírja követni a röptét, és sok nyaktekergetés után csak hangot hall — de mást nem lát, nem ért. Legfeljebb annyit jegyez meg, hogy: magasan mehetett és gyorsan. De, ott egye meg a fene — minek az. Majd kitöri egyszer a nyakát,

Célt ér így a költészet? Van értelme annak, hogy csak így írjon mindenki? Hiszen azok a kevesek, akik valamit megértenek belőle — nem szorulnak olyan segítségre, buzdításra, mint azok, akik nem értenek meg belőle semmit.

Találjuk meg a művészi formát arra, hogy szavunkat megértsék a kövek is. Mert jelenleg, sajnos, sokan vannak a kövek, akiknek minden mindegy, akik nem hisznek semmiben — és ezért nem is olvasnak, és nem is fognak olvasni soha, ha olyan lesz az írás, amit nem értenek.

Nem titok, hogy minden jóakaratú statisztikai kimutatás ellenére, nagyon kevesen olvasnak, és még kevesebb azoknak száma, akik céltudatosan, rendszeresen, terv szerint olvasnak. Mit ér a jó irodalom, ha nem olvassák? Olyan, mint a tündöklő nap, élet nélkül sívár bolygókkal körülvéve. Vagy mintha a földünkön minden élet és szép meglenne, de az értelmes ember hiányozna. Kinek akkor a fény, a szépség? Minek? — Tehát, ha célt érő irodalomról beszélünk, nem elég a jó író, jó költő, és két-három jó kritikus — de olvasók is kellenek. És hogy. ez nálunk így legyen — minden követ meg kell hogy mozgassanak az irodalmat szeretők, a tömegszervezetek, iskolák és magánszorgalomból kezdeményezők azért, hogy minél többen és minél hamarább olvassák a világirodalom remekműveit, s mellettük a mi,, ma még szerény irodalmi termékeinket is. Tartsta tehát kötelességének minden irodalomszerető, hogy az eddigi hiányosságok mielőbbi felszámolása érdekében kialakuljon a csehszlovákiai magyarság körében is az Irodalom létezéséhez szükséges teljes láncsorozat: jó

író — helyes értékelő, válogató és ajánló kritikus — előadó művészek szerepeltetése révén ható propagátorok — ezek révén a lelkesedni, érteni megtanuló, majd tudó közönség — aminek sorából szélesre bővül az irodalom vérkeringésében résztvevők tábora. Mert ha ebből a láncból csak egy láncszem is hiányzik — az irodalom nem éri el a célját, nem találja meg az embert.

Félre tehát a gyűlésező megállapítások és nagyhangú ígérgetések formalizmusát. Tennünk kell végre, mert ha nem ... akkor egy-kettőnek fölösleges ropogtatni a puskát, fölösleges vitázni — inkább húzzuk le magunk mögött a redőnyt, és köszönjünk jó éjszakát!

Engem ezzel kapcsolatban az aggaszt, hogy képesek lesznek-e kevesek arra, hogy az eltévedtek, elfásultak, elkényelmesedettek, önelégültek (még folytathatnám reggelig, hogy kinek) sokaságát visszaharsonázzák.

Ezért van szükség minden őszinte, igaz szóra, igaz írásra, és ezért tegye félre minden tollforgatő a féltékenységet, az irigységet, az anyagiaskodő „én” előtérbe helyezését — és csakis a köz érdekét tartsa szem előtt. A jót a jóságáért fogadjuk el, a rosszat a rosszaságáért vessük el.

írók és írogatok — jelen esetben költők és versfaragók — figyelem! Mi, mint Pártunk fegyverhordozói, az új szocialista emberért szálltunk síkra. Hogy akarunk mi hitelt nyerő szóval hatni az újért, ha saját magunk képtelenek vagyunk

14