A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-11 / 32. szám
A költészet — életérzés (Gondolatok Tőzsér Árpád Mogorva csillag című kötete) olvasása közben.) A csehszlovákiai magyar költészet ^problémáiról indított vita lassan lezárul, s ha most utólag átnézzük a hozzászólásokat, furcsa hiányérzetünk támad. Mintha éppen g költészetről, a lényegről esett volna legkevesebb szó. Beszélgetünk irodalmunk körülményeiről, személyes ügyekről, szerkesztői és kiadói gyakorlatról, arról hogy a sematizmus mit, miért és hogyan okozott, de alig esett szó magának a költészetnek a lehetősé, gélről, feladatairól, a lényegéről. Tőzsérnek, a hetekben megjelent kötete most alkalmat ad arra, hogy olyan kérdéseket is felvessünk a vitában, amelyek a továbblépés szempontjából döntő fontosságúak, eddigi irodalmi életünkben mégis alig esett szó eddig róluk. Próbáljuk tisztázni mindenekelőtt a költészet fejlődésének lehetőségeit, különös tekintettel az író munka — de általában a művészi alkotómunka kollektív jellegérel En az irodalmi alkotómunkát bizonyos értelemben a tudományos kutatómunkához hasonlítanám. Ahogy a tudomány •eredményei — a valóság elvont megragadására szolgáló szimbólumok, formulák és képletekbe foglalt törvényszerűségek — az ember és a természet közös nyelve, ugyanúgy a művészi kifejezésmód az embernek a világban elfoglalt helye, léte és önmaga megértésének az eszköze. A költészet is — akárcsak a tudomány — felfedező munka: az emberi lélek felfedezése, indokoltsága örök és lehetőségei végtelenek. Amíg ember él, addig szükség van a költészetre, mert az önmegismerés vágya nem külső behatások következménye, hanem belső emberi tulajdonság, az öntudat és intellektus sajátja. S most nézzük, hogyan dolgozik — „alkot“ — a költő? Meglátásaihoz, felfedezéseihez hangot és költői formát keres. Vizsgálja önmagát és lelki élményeit igyekszik kifejezni. A lelki élmény azonban kétféle lehet, közvetlen, élet-élmény és közvetett, irodalmi, zenei vagy egyéb mű-élmény. S a költőt munkájában a közvetett élményei Is befolyásolják. S itt kezdődik a költészet fejlődésének alapmotívuma: a költő átéli és felhasználja azokat az életérzéseket, amelyeket valaki már valamilyen formában rögzített, leírt, és kifejezett, de úgy használja fel. mint ugródeszkát, mint alapot, hogy eggyel tovább léphessen. A megszerzett ismerethez hozzáteszi a maga személyes tapasztalatát. Előre lépése ilyen jellegű: én ezt már nem mondom, vagy nem így mondom, de valahogy másképp, új módon, új tartalommal gazdagítva! Vagyis az új a meglévőből nő ki, belőle következik, de mind tartalmilag, mind alakilag más, mondhatnánk jobb minőségű. A költői egyéniség szerepe ezért döntő jelentőségű, mert tőle függ, van-e mit hozzá':nnie a régihez, a már rögzített ismerethez, és értékes-e, amit hozzátesz. S itt kezdődik a költészet kollektív jellegének másik oldala: mennyiben közösségi, mennyiben általános és hozzáférhető a költő egyént élménye? A vers érthetőségének kérdése is ezzel függ össze. Két okból lehet érthetetlen egy vers: vagy rossz vers, vagy nem ér fel hozzá szellemileg az olvasója Komlós Aladár egyik elmefuttatásában erről a kérdésről ezt írja: „Érthetetlennek rendszerint a rossz olvasó érzi a verset, még pedig azért, mert ez a vers a valóságot nem megnevezi, hanem ábrázolja... A vers értelmi jelentését figyeli és nem igyekszik felfogni a belőle áramló összes érzelmi hatásokat...“ Vitánk folyamán Is előfordultak hangok, amelyek a fiatal költők verseinek nehezen érthetőségét kifogásolták. A rossz verseket nem érdemes mentegetni, de tény, hogy ha vannak, akik megértik a kifogásolt verseket Imár pedig vannakf, akkor nem érthetetlenek, legfeljebb igényesebbek, és a hiba abban van, aki tiltakozik ellenük. Egy dolgot le kell szögezni: a költészetnek nemcsak joga, de egyedüli lehetősége az alkotásra, hogy új fogalmakat, eddig meg nem látott összefüggéseket teremtsen, egyéni felfedezéseinek költőt nevet adjon. S aki megvonja a költőtől a továbblátás jogát csak azért, mert ő nem lát el odáig, az bárhogy állítja is, hogy szereti és ismert a szép verseket, lényegében korlátok közé igyekszik szorítani és megalázza a költészetet. * * • Tőzsér kötete olvasása közben jutott eszembe az a gondolat, hogy a költőt munka lényege valójában cselekvő Indulat, tehát életérzés. A költő magában hordozza költészetét, -és nem csak akkor költő, amikor verset ír, de állandóan az. fEz nem Is olyan magától értetődő, mint amilyennek első pillantásra tűnik, mert az alacsony színvonalú irodalomban a költészet „csak“ versírást jelent rendszerint.! Vagyis egy kötet vers egyben önálló világot is jelent, szigorú törvényekkel, célokkal és törekvésekkel Próbáljuk felkutatni Tőzsér költői világának a lényegét, a törvényeit! Költészetének alapmotívuma, a „falu hűtlen, bolygó fiának“ életérzése kortünet és generációs életérzés. Különösen fennáll ez nálunk, a szlovákiai magyar életben, ahol a fiatal értelmiség túlnyomó része falusi származású. A Vallomás a Kis-Krioán alatt, a Tétlenül-itthon és Fröccsenj élet szerelemmel című verseiben formálja meg ennek az életérzésnek a lényegét. Prózában, jelszószerűen erről van szó: Az »mber otthagyta a falut, a szüleit. Üzemekben, brigádokon, iskolákban és internátusokban hányja-veti a sors. Önmaga által, ezer spontán tapasztalat hatására és szülői kéz híján nő férfivá. Még nem városi, de már nem falusi. A falu idegen neki, de legalább melegséget sugároz és türelmes hozzá, a nagyvilág izgató és vonzó, de hideg, mert még idegenebb. Tőzsér így mondja: „.. .kuszáit az én sorsom, mint a / beteg bárány szőre." A költő egyéniségét mindezek tudatos átélése formálja. De milyen emberré formálja? Először is nyugalan emberré“ „Mint hörgő eb, láncát / lelkem önvád tépi." „Dobom magam, élet, beléd, hogy fröccsenj / szerelemmel, harccal, hajnali vad / tyuhajokkal, vitára szellős ésszel, mi tekintélyektől sem riad. t" jellemző vonása, hogy fenntartással fogadja a tekintélyeket. Ez egyrészt a költő makacssága, amellyel mindent újból átél, mindent „leellenőriz“ és megvizsgál, hogy igaz-e, másrészt — tagadhatatlan — a világgal szemben való bizalmatlanság csírája is benne van. S ez a bizalmatlanság (vagy inkább tanácstalanság?) is jellemző vonása azoknak az időknek, amikor e versek íródtak. Törvény és epe című versében találjuk ezeket a sorokat: „Nincs kegyelem! — tör ránk egy újszerű / keményfejű hajnal. / Nincs kegyelem — csörtet apám nehéz, / harapós haraggal. I Lehet neki a jövő alibi, / túl a hatvan éven? / Töprengek: törvény, vérző hús, epe / kavarog bennem: a véleményem.“ Igen, ez is álalános és ismert érzés. Oj rend, új életforma tört a falura, és nem volt könnyű meghajloni előtte, elfogadni. Az ember ismerte az okot, tudta a célt, de amikor hazament a faluba, minden másképp festett. Otthon minden megdöbbentő, sőt tragikus színt öltött. Erőltetettnek és túlhajtottnak tűnt a cél. S ma a gyakorlat igazolja, a múltban a sietés, a falu irányításában megnyilvánuló „csak a célt látás“, a szív hiánya csendes és kirobbanó drámákat és mára gazdasági nehézségeket szült. Ez tette nyugtalanná a költőt. Érdemes megfigyelni Tőzsér lírájának férfiasságát, férfieszményét. Van benne valami komor puritánság és tiszta egyszerűség. ös- emberségnek nevezném leginkább. A Szüret után című versében írja a borozgatásról, ahol komával, sógorral iszik: „Ha szólnak is, csak mordulnak: I — De fel van vágva a nyelved! — / Tanulnék tőlük legalább I vasnehéz, de szóló csendet." A Mogorva csillag-ban írja apjához: „Az lettem én is / mogorva csillag, / testem parancsol / írnom, elégnem, / víg ösztönökkel / nem szaporodtam." Ez az embereszmény megtűri magában a naiv hetykeséget, a dorbézoló indulatot, a szilaj bicskázásokat, ónosfákat és csendőr boxerokat, a könyvből átizzott forradalmakat, ezek a férfiak „hátat háthoz vetnek, ha bicska zorrén“, de mindezt egyetlen feltétellel tűri meg; az egészet halálosan komolyan veszi! Számára mindez lét, vagy nemlét, élet és halál kérdése, és itt van Tőzsér emberi és költői jellemének alapja. En ezt az életérzést (semmiképpen se értsék félre, nem értékelésképpen, csupán a hasonlóság alapján, ami különbség) rokonnak tartom a Hemingway férfieszményével, és aljhoz a kevésszavú, összezárt ajkú és egyenes jellemű férfi típushoz hasonlíthatnám, aki ha vadászott, csak annak élt, ha halászott, újra csak annak, akinek a bikaviadalok ugyanúgy az élet lényegét jelentették, mint a világháború harcai, aki minden tevékenységében és dolgában az élet lényegét érezte és élte. Aki amikor rádöbbent, hogy öregségére másokra szorul és nem az a teljesértékű „férfi“ már, aki volt, legkedvesebb vadászfegyverével lőtt lyukat a koponyáján, mert másképp nem tudta elképzelni az életet, csak úgy, ahogy addig élte, ameddig bírta... Tőzsér szerelmi lírájára is rányomja a bélyegét ez az „ős-emberség". Mentes minden mesterkéltségtől szókimondó, de nem ízléstelen, és a szerelemtől mindent akar egyszerre. Számára a szerelem nem játék, de ugyanúgy az élet lényege, mint minden, amihez hozzányúl. írásom elején a költészet kolektiv jellegének igényét említettem. Felmerült a kérdés: meddig juthat el egy ennyire egyéni, szinte már egoizmusra hajlamos költő kollektív életérzések megértésében és rögzítésében. Verseiben nyomon követhetjük birkózását ezzel a problémával. Néhány Idézet: „Olyan hely, hol én hiányzóm / tán tenyérnyi sincsen." „... te sem vagy öncél, I nem azért élsz, mert / világra jöttél.“ „... aki / nem a világ parazsára I fúj, önmagát oltja ki.“ „... idegen földek? a hazám tágul / s nincsen most szó mely szétperelné / régi érveim nagy új érvek / teszik már időszerűtlenné.“ Persze, néhány idézettel még körvonalazni sem lehet egy mondanivalót. En verseit olvasva így fogalmaznám meg a Tőzsér végső mondanivalóját: az ember ugyan önálló, kis világ, a nagy világmindenségben, de nem tud élnt csak magának, a többiek nélkül. Ahhoz, hogy „érezze önmagát", hogy „ember“ legyen, szüksége van annak a tudatára, hogy a többieknek hasznára van. Akármennyire is csupán egy a sok közül, létének csak a többiek létével együtt van értelme. S lényegében ez világprobléma-, minek éljen, miért éljen néhány millió „szerencsés" ember, aki esetleg átélne egy atomháborút azok nélkül, akiket ez a háború elpusztított...? DUBA GYULA u
