A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-11 / 32. szám
32 NOTESZLAPOK Eszelősen hajtogatom: irodalomtudatot, írodalomtudatot. Ami annyit jelent : kritikát, kritikát Figyelemre méltatást, visszhangot, és rendszerezést, amely része, építőköve legyen a műnek, mert anélkül az csak olyan, még ha remek is, mint a csiszolatlan gyémánt. Mért várják a haladást a költőktől, s mért nem halad velük az egész közvélemény, mért nem veszik be azokat a területeket prózában, kritikában, esszében, publicisztikában is, amelyet a költészet már rímmel, ritmussal, képpel elfoglalt az ismeretlenből. A szerkesztők mért nem emelik mércéiket a költőkkel szemben, hogy azok is növelhetnék az igényüket velük s az olvasókkal szemben. Csak a „közölhetőség és nem közölhetőség“ mércéjét alkalmazni, annyit tesz, mint kényelemre és gondolattalanságra nevelni. A közölhetőség követelményét mért nem váltják már fel végre a megismerés és az esztétika követelményei. Csak így születhet meg az az irodalomtudat, amelyet annyira állítunk, követelünk és sürgetünk. Három vers van előttem, amelyek megérdemelnék, hogy beszéljünk róluk, hogy az irodalomtudatunk, gondolkodásunk részévé váljanak. A fiatal, csak nemrég feltűnt Bérezi István Nézem szemem mérgezett kékjét című versét az Új Ifjúság közölte. Az öt részből és epilógusból álló terjedelmes verset érdekes kísérletnek tartom. A költészetről szóló vitánkban Dénes Gy-örgy ugyanezt a verset elmarasztalja, pedig mondanivalójának egy részét éppen Dénesnek s nemzedéktársainak kellett volna el mondaniok. 1 A verset a súlyos felelősségtudat, a nemes indulat s a kicsit nyers, sok helyütt fanyar, de összetett gondolatképletekről, modern műveltségről valló plasztikus képek teszik figyelemreméltóvá. Egy alig húsz éves fiatalember, az atomkor szédületes bizonytalanságában, a politikai válságok hitromböló forgatagában eszmélkedő fiatal költő vall itt erejéről és hitéről az újrakezdéshez: „Kezdjük el. Elölről. Megint.“ Az a Bárczi akar „újra kezdeni“, aki tulajdonképen csak most kezd, de aki kezdését a folytonosság tudatában újrakezdésnek érzi. A becsapottak,, a meghasoHlottak helyett. De valakinek ezt az „újrakezdést is meg kell szenvednie és el kell mondania, ha már egyszer Dénesék nem hajlandók csak magukat igazolni. Kár, hogy a tehetséges Bárczi István az ilyen paródiának ható, túlgyötört sorokkal, mint a „vagyok viráfeszínbe fúló ostoba“, „És vagyok még más minden“, „Először könnyen ment a sejtekig“, „Valami bánatteremtő isten így akarta“, s az ilyen prózai sorokkal, mint „de nem volt isten, hát csinált ő mindent sajátmagának“ — okot adott a támadásra, a szabadabb törekvésekkel, kísérletezéssel nem rokonszenvezőknek. Hasonlóan éles tárgyi hasonlatokon keresztül szemléli a világot Gál Sándor is, csak a szemlélt világban van nála több melegség, meghittség. A 21- es Fórumban közölt Két kristály c. kis műve az emberben és kőben egyaránt a végtelenséget, az „ezermillió szemcsét“, tehát az elpusztíthatatlanságot látó költő verse. S ez a Bárczi vers lényege is: az elpusztíthatatlanság, az újrakezdés vágya és képessége. S ehhez a végtelenség érzése, a világokban gondolkodás ad nekik erőt. A harmadik vers (Ének a tisztaságról, Fórum — 21) írójával, Zsélyi Nagy Lajossal, a tisztaság igénye, a tisztulás felelőssége és szenvedélye egy tisztuló, vajúdó korban — rokonítja őket. Csak míg náluk ez a tisztaságigény természetes és mindig jelenlevő, addig Nagy Lajosban valami kétségbeesett, de kilátástalan tisztulási vágy vonaglik, s úgy érzi, hogy a „szenny sziklává merevül“. De formailag ő a legérettebb. Nála minden kép helyén van, a versben nincs sallang, peng az egész, mint a deszkába vágott acélkés. írodalomtudatot ! De az elmúlt félévben az említett három versen kívül hányat lehetne még „belehelyezni“ ebbe az irodalomtudatba? Nem sokat. Pavol Stevcek csak nemrég verte meg a vészharangot a Kultúrny áivotban, hogy hallgatnak a költők. Mi is megverhetjük. A mi verstermésünk is na^ gyón szegényes. Stevcek Bechert idézi, aki szerint a nemtörődöm költőket, akik lusták, „a pedálba taposni“ nem árt néha egy kicsit megtolni. S ki .jtolja“ őket, ha nem a kritikusok, ki serkentse őket, ha nem a közvélemény, az „irodalomtudat“. Tőzsér Árpád Őszinte szóval Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, áhítatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog, természetes csodálkozást. Injekciót kap a csecsemő, ha bömböl, így vállunk lassan immúnisakká minden iránt. Akaratunk a megszokottság béklyóit hordja, a szépség tisztaságát szégyelljük mások és magunk előtt. A cinizmus még nem menti meg a világot, nem elég a minden tagadása. Megszoktuk a nikotint, a rákot, nem sérti fülünk mások jajgatása. Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete. ■ Gzsvald Árpád 9
