A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-06-09 / 23. szám

Egy kritérium szót kér

(Az országos dráma fesztivál után)

A szocialista dráma idei fesztiváljának három győztese a Csemadok kassai, magyarbéli és zselizi színjátszó csoportja lett. A döntés egy szempontból helyes: a döntőbe jutott három csoport színészi teljesítményében ugyanis valóban nem volt olyan színvonalkülönbség, amelyet a helyezésben is kifejezésre kellett volna jut-% tatnl. De mégis helyesebb lett volna a három első helyett, három második helyezettet felölni, mert az „országos verseny győztese“ olyan cím, amely szentesít és példát ad, s mi semmiesetre sem elégedhetünk meg azzal, s csak azzal a mércével és példával, amelyet ez a fesztivál produkált. De erről majd máshol többet!

Más szempontból — a darabválasztás szempontjából — viszont már távolról sem mozgott egy színvonalon mind a három csoport. S ebben nagyban az előkészítő bizottság a ludas, amennyiben az értékelő kritériumok között egyáltalán nem szerepelt a darabválasztás. így történhetett meg. hogy a verseny döntőjében „egymás mellett végzett“ Kónya József (Senki fia). Móricz Zsigmond (Űri muri) és Bfezovsky (Veszedelmes életkor). Az egyes bemutatókat követő vitákban azonban minden esetben szóbakerült a darabválasztás is, s nem volt hozzászóló, aki el ne ismmerte volna, hogy az idei Fesztivál során kialakult nagy „Kónya-kultusz“ hazai drámairodalmunk és műkedvelő színjátszómozgalmunk szegénységi bizonyítványa. Igaz, voltak jóhiszemű és kevésbé jóhiszemű vidéki rendezők is, akik egyrészt nem tudták megérteni, hogy mi a giccs a Senki fiában, s másrészt a támadásokat azzal „verték vissza“, hogy egyszerűen nincs más, de egyébként is: mért nem írunk jobbat. Ez a felfogás hallgatólagos nyugtázása a tehetségtelenségnek, a dilettantizmusnak. Kicsit hasonló ahhoz az ósdi nézethez, hogy rossz, de legalább hazai, ami lehetett haladó a Kossuth korában és az iparban, de semmiesetre sem haladó a szocializmus tizennyolcadik évében, s az irodalomban.

De miért is ne játsszunk Kónyát? Ha jól emlékszem, a kulturális életünkről szóló Hét-beli vitánkban Takács András írta lelkendezve, hogy műkedvelő színjátszó csoportjaink repertoárjából végre sikerült száműznünk a Falurossza-, és a Piros bugyelláris-féle ún. népszínműveket. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy — amint mondani szokás — kikergettük őket az ablakon, de a Senki fia, Bolondóra, Huszárvágás, Mi is emberek vagyunkféle új darabokban visszajönnek az ajtón szocialista címkével ellátva.

A népszínmű legszembeszököbb jegyei: a kiagyalt drámai konfliktus, a hatásvadászat, a szentimentalizmus, a frázishalmozás, formai és tartalmi elekticizmus, banális nyelvezet — sajnos, ezek a fent említett „művek“ valamennyiére alkalmazhatók. Az országos döntőbe közülük csak a Senki fia jutott be, elemezni hát ezúttal csak ezt fogjuk, de látni szinte valamennyit lett volna alkalmunk, mert a körzeti és járási fesztiválokon játszott darabok zömét éppen ezek tették.

De hogyan vannak jelen a felsorolt giccs-ismérvék a „Senki fiá“-ban? A- három felvonásos színmű konfliktusa Turainé rögeszméjéből ered, aki bizonyos „megérzésekből“ arra következtet, hogy fogadott lányuk, Magda s annak udvarlója, a nekik teljesen idegen, de szintén háborús

árva Szirotka Pali — testvérek. Ha törik, ha szakad, meg akarja akadályozni házasságukat, de közben kiderül, hogy érzései csaltak, s a fiatalok egymáséi lesznek. A kérdés: lehet-e rögeszme konfliktus? Az igazi drámai konfliktusokban közvetve, vagy közvetlen mindig társadalmi erők, s társadalmi erőket megtestesítő személyek csapnak össze, de Turainé rögeszméje semmit sem hordoz. S már maga a téma Is rejt magában bizonyos irreális elemeket: a lány is látja, hogy az anyja hite rögeszme, a néző is, a szerző is, végül talán már maga az anya sem hiszi a saját igazát sem. De ez még nem lenne baj, hisz a modern drámairodalom (Ionesco, Max Frisch, Dürrenmat) nagyon gyakran dolgozik irreális elemekkel, csak a mondanivalójuk mindig reális. S a Brecht-féle színházban is csak jelölik a valóságot. A lényeg nem a történés s a környezet, hanem a mondanivaló elhitetése. De Kónya klasszikus értelemben vett realista drámát akart írni, s hogy konfliktusa mégis irreálisra sikerült — ez a darab első súlyos hibája.

A darab szocialista színezetét a háborúellenes frázisok adják. A lánykérőbe jött orvost Turainé pl. így szórakoztatja: „A háborús úszítók eltűnnek, mint a patkányok. De az én gyenge hangom nem hallják meg ... stb.“ S Magda így személyesíti meg a háborút: „Mért adott az isten vadállatot, aki feldúlja a madárfiókákat!“ S mondják ezt a szereplők olyan jajveszékelve, s a háborús borzalmak olyan tömegét idézve, hogy a nézők egyik része okvetlen sír, s a másik része — okvetlen dühöng. Kónya pedig elégedett lehet, mert olcsó eszközökkel „nagy“ hatást keltett. De hatásvadászás a fordulatoknak és „banyodalmaknak“ az a halmozása is, amit a „Sárga csikókból“, de még inkább a ponyvairodalomból olyan jól ismerünk. Turainé a darab végefelé, harminc éves békés, boldog házasság után minden előzmény nélkül süti ki a férjéről, s vágja a szemébe, hogy „szerelmes vagy bele“ (Magdába, a fogadott lányukba). S mikor a szerző kifogy a bonyodalmakból, jön az utolsó nagy fordulat: a fiú nyakában lógó romantikus féléremnek (egyébként ez is tipikus népszínműrekvizitum) Erdélyből, szinte varázsütésre megkerül a mása. Persze, román felirattal ,s a Clujból (sicc!) jött nővér keblére öleli Palit.

A mű három felvonásán keresztül a főhős Turainé jellembeli fejlődésében olyan csodálatos kanyarokat vesz, hogy azokat a legszabadabb logika sem bírja el. Az első felvonásban még gyermekéért élő-haló, lelkiismeretes anya, a második és harmadik felvonásban már kicsinyes* álszemérmes, elvetemült nő, akinek már nem a gyermeke boldogsága a fontos, hanem a saját vélt Igaza, és „megsértett“ szemérme. Ennyi eklekticizmus nem fér meg egy emberben. S ha a szerző mégis úgy gondolja, hogy igen, az eredmény: a hitelvesztés. — De ha még ezen sem csúszna el a darab, okvetlen elcsúszna a nyelvét jellemző édeskésségen („Maga javíthatatlan széptevő, „Megcsapott mandulaszagú ifjúsága“, „Hidd el, a szívem vérzik, de beszélnem kell“), a kifejezésbeli naivitásokon, (az anya sírva, kétségbeesve vallja be lányának, hogy nekik nem született gyermekük, s ezt a komor hangulatban olyan komolytalanul fejezi ki, hogy „Nem jött a gólya") vagy a magyartalanóságokon, („összüzemi közgyűlés“, nyakasság helyett „fejesség“, a „bogarat“ a fülbe szokták ültetni nem a „fejbe“ stb.) — S ezek után joggal kérdezhetjük: kik javasolták ezt kiadásra? Kiket kell felelősségre vonnunk, hogy az ilyen s ehhez hasonló darabok vidéken annyira elterjedtek, hogy egyelőre szinte lehetetlen játszásukat megakadályozni.

De nem a legszerencsésebb a másik két választás sem.

Móricz Zsigmond brilliáns regénye, az Űri muri színpadra átírva hellyel szintén népszínműnek hat. Elsősorban a mulatójenetekre, s a darab parasztfiguráira gondolok itt. Nincs népszínmű“, amelyben ne mulatnának, nótáznának. Ezekben a jelenetekben csillogtatták meg a falusi nótafák, legtöbbször gazdalegények és gazdalányok a tehetségüket, produkálták magukat a közönséges halandók fölé. Az ilyen jeleneteknek mindig nagy sikere volt. S a közönségizlés kiszolgálásának még jobb példáját adják a csugari parasztok. A népszínmű másik állandó figurája az ál-paraszt. Ilyenek a csugariak. Ismerve azonban a „Tragédiát“-t, vagy a „Rózsa Sándor“-t — tudjuk, hogy Móricz nem így nézett a szegényparasztra, s hogy darabjába mégis bekerültek ezek a paródia-parasztok, abban sajnos, a közönségízlés kiszolgálását kell keresnünk. Hinni szeretném, hogy ma nekünk az ilyen szemléletre már semmi szükségünk.

Bfezovsky „Veszedelmes életkor“-a mai téma, de korántsem hibátlan alkotás. A nézőnek egyre olyan érzése van, hogy ezekkel az alakokkal, ezekkel a problémákkal és fordulatokkal már találkozott valahol, de nem az életben, hanem könyvben, az irodalomban. Alakjai papirosizűek, a művet nem az élet, hanem az irodalom ihlette. S belengi az egész darabot az a „fiatalság — kultusz“, amelyet már joggal bíráltak lapjainkban. A polgári és kispolgári mentalitású értelmiségi családban ugyanis csak a cinikus, de egy filozófus életismeretével és ítélőképességével rendelkező, a legbonyolultabb helyzeteket is pillanatok alatt átlátó fiataf Jani rokonszenves és okos, a többiek kicsit mind kelekótyák vagy félemberek.

A két utóbbi darab bírálatával nem az illető csoportok darabválasztását akartuk elmarasztalni, hanem csak azt kívántuk bebizonyítani, hogy milyen nagy különbség van darab és darab között — nevezetesen azok között a darabok között, amelyekkel a három csoport első helyet nyert. Elmarasztalni az előkészítő és bíráló bizottságot akartuk, akik az első helyezettek kiválasztásakor a d.a rabválasztás ízlés- és tehetségjelző kritériumát nem alkalmazták.

S ezek után joggal vetődik fel a második kérdés is: de akkor mit, ha ezeket nem? Először is vessünk véget a „rossz, de legalább miénk“ — politikának. Játszszunk Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Sarkadi Imrét, Mesterházi Lajost, Karinthy Ferencet, s fordítsuk le a cseh- és szlovák drámairodalom legjobbjait — de igazán legjobbjait. A színvonal a művek és a műkedvelők között majd kiegyenlitődik. Csak így nevelhetünk ízlésre, a „Senki fiá“-val a meglévőt is leromboljuk.

TÖZSÉR ÁRPÁD

10