A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-30 / 26. szám
Azzal kezdtük, hogy kiválasztjuk, ki fog meghalni... Irinka az „egyedem-begyedem, tenger-tánc“ kiszámolóját kezdte ütemesen mondani. Engem számoltak ki. No, fcyúkocska, még mit nem? Ti majd játszani fogtok, én meg csak fekszem és hunyok! — Jobb volna — mondottam —, ha ide hívnánk Kőiét. — Hát ez igaz! — kiáltották a többiek. Hiszen az édesapja is azt mondta: Kole nem jön velünk iskolába, mert beteg. Éppen ő rá van szükségünk a játékban. Mert hát a betegek hamarabb halnak meg, mint az egészségesek, nem igaz? Ha beteg van a falában, egyre azt várják, mikor hal meg s azt mondogatják: „ugyan, mikor jön már sorra?“ Kole a legalkalmasab. Nem engedik meg neki, hogy szaladjon, nagyon gyenge a szíve, elfullad, így jött a világra, mert az édesapja iszákos. Ezt anyuka mondta apukának, s megpírongatta, mikor a csirkét ettük, mert apuka nekem is akart bort tölteni. Amikor azonban anyuka kiment, hogy még egy kis kenyeret hozzon, apu rám kacsintott, és így szólt: „Igyál no, de gyorsan!“ Ittam, és semmi bajom sem történt. Nem fogják Kőiét engedni — mondta Irinka. — De ha Tosko érte megy, akkor elengedik. — Elengedik — mondta Bamba, és fújt egyet. — Ha Tosko megy érte, elengedik. Tosko elment, és Kólával együtt tért vissza. Édesapja és anyja is aludt, s Kole meglógott anélkül, hogy észrevették volna. így még jobb! Legalább nem kellett kunyerálni. Kole nagyon megörvendett, hogy velük játszhat, mert borzasztóan szeretett volna játszani. Csak olyan játékot eszeljünk ki, amelyben nem kell futni. Mikor megmondtuk neki, hogy csak feküdnie kell és a szemét behunynia, tüstént beleegyezett. Irinka nagybuzgón rendelkezett. A földre egy nagy kört rajzolt. Kole hanyatt feküdt mellé, s Irinka a mellén keresztbe tette a kezét. A kör volt a halastó. Aztán fölkelt, mert le kellett vetnie az ingét, meg a nadrágját, amúgy alsónadrágban kellett maradnia, akárcsak az agronőrnusnak. Ezután megint lefeküdt, de a hasa rettentően sárga volt, és sehogy sem volt felfúvódva, a köldöke pedi£ egészen kicsiny. S a bordáit meg lehetett számolni. Hej, nagyon sovány kis gyerek volt ez a Kole! — Tehát, te a vízbe fulladtál — mondta Irinka. — Meg ne moccanj. Gligor most mesterséges lélegzést hajt végre rajtad, hogy magadhoz térj. De te meg se moccanj! Gligor én vagyok. Gligor Sztanacskov. Sztancsko bácsinak, a téesz anyagbeszerzőjének fia, Megragadtam Kole karjait, s hol kihúztam, hol visszalöktem őket, magamhoz rántottam, aztán visszanyomtam a mellére. Ide-oda majd szétterpesztettem a bordáit. Kole ugyancsak beleizzadt, de összeszorította a szemét, száját, nagyokat nyögött, mert nem ért a játékhoz; a halottak nem nyögnek. Viszon nyögnie kellett, hiszen levegő jött ki belőle. — Most pedig — mondotta Irinka — ti sürgölődtök-íorgalódtok, mert a vízbefúlt nem tér magához. És kiabáltok: orvost, orvost, de hát mért nem jön az az orvos! ... A többiek sürögni-forogni kezdtek, jobbra is balra is két-három lépést tettek, s közben kiabáltak: — Orvost! Mért nem jön már az az orvos! Irinka kijelentette, hogy a helyzet nagyon súlyos, ha a vízbefúlt nem tér eszméletre, nagy baj lesz, most egy másik fogjon hozzá a mesterséges légzés alkalmazásához. Guca nekilátott. Ö mindig tolakszik. Átengedtem neki Kole ka'rjait, viszont én a lábait fogtam meg. Micsoda érdekes játék kerekedett! Egy-kettő, egy-kettő, aztán Irinka egyszer csak azt mondta: „Elég!“ Ugyancsak beleizzadtam, de Kőiét kellett látni: csurom víz volt! A nap a hasára sütött, s az csak ágy gőzölgött, mintha a köldöke tűzön fortyogó fazék lett volna, — Ti most menjetek virágokért — mondotta Irinka —, én pedig Lilével elsiratom a halottat. Futásnak eredtünk, hogy virágokat hozzunk. Virág ugyan nem volt az istálló közelében, de meglehetősen sok füvet szedtünk, egy kis búzát is, meg pipacs is akadt s egy szál margaréta. Egy szamárkórót is kitéptem, s ahogy Koléra dobtam, a fiú kinyitotta a szemét, de egy szót sem szólt. Teleszórtuk fűvel, meg pipaccsal, a kislányok meg visítoztak, mint a malacok. Legjobban Irinka visított. — Ja j jajjaj jaj jaj! — kiáltozta Irinka —, Koleee, kicsi Koleee! Magába fogad a fekete föld! ... (ajjaj, Koleee! S miközben a hajához kapott, és a hajfonatait kibontotta, valóságos cigánykereket vetett, s hogy az igazat megvalljam, kissé félelmetesnek látszott. Liljana pedig, amilyen ostoba tyúk, csak kárált hozzá, s láttam, hogy ő is igyekezett cigánykereket vetni, de igazán nem tudott úgy, mint Irinka. Inkább csak nyüszített: — Koleee ... eee, jaj, miért mentél el, ecee ... oooo ...! Bambának meg kivörösödtek a szemei... Gucko szintén rettentő mód.elgondolkozott. Toso meg ugyancsak elpítyeredett, majd bőgni kezdett, mintha valaki verné. Körülötte valamennyien siratni kezdtük Kőiét, arról is megfeledkeztünk, hogy csak játszunk, úgy üvöltöztünk, hogy majd beleszakadtunk, isten tudja, micsoda egetverő bőgőst csaptunk. Annyira belemelegedtünk a játékba. Egy idő múlva Irinka nagyot sóhajtott, elhallgatott, és mély hangon megszólalt: — Most pedig gyerünk, temessük el szegényt. No jó, de előbb ásóért kellett menni, így hát Gucko elszaladt, mi pedig vártunk rá egy kicsit. Megint a fal mellé kuporodtunk az árnyékba, csak Kole maradt az égető napon, nyakig fűvel borítva. Mi letörtiltiik könnyeinket, kifújtuk orrunkat, azon voltunk, hogy lecsillapodjunk. A trágyadomb felől pedig, a jó ég tudja, miért, nagy legyek szálltak oda, azok a testes legyek, amelyek úgy zúgnak, mint fonál az orsón, de kissé mélyebben, azt is mondhatnám, mint valami repülőgép, s a szárnyuk csak úgy ragyog. Eleinte csak egyenként szálltak oda, Koléhoz, de nemsokára egész felhőnyi érkezett, s egyre ott keringett Kole körül, sőt lassanként le is ereszkedtek rá. Bamba volt a legbánatosabb, s így szólt: — Kole, gyere te is, pihenj egy kicsit, aztán majd folytatjuk. De Kole ott maradt fekve, még csak meg se moccant. Csak egy kicsit nyitotta ki a szemét, felpillantott az égre, aztán megint lehunyta. Egy idő múlva megmozdult kissé, minden bizonnyal valami tövis szúrta, s nem bírta mozdulatlanul megállni. De különben derekasan tűrte a dolgot. Felkeltem, s ledobtam róla a szamárkórót, hogy ne piszkálja. Gucko egy ásóval tért vissza, mire sorjában ásni kezdtünk. Egy kis gödröt ástunk, s botokból keresztet is tákoltunk össze. Megfogtuk Kole kezét, lábát, azok a buta tyúkok megint kotkodácsolni kezdtek — bőgés, cigánykerék, az ember alig tudja elviselni! Mintha igazán meghalt volna Kole. Letettük a gödörbe, s nekiláttunk a temetésnek. Igen ám, de mit tesz isten, egyszer csak a halastó felől Muncse apó bukkant fel a mezőn, biztosan elfogyott a cigarettája, vagy tán azért, mert vasárnap volt, és pihenést engedélyezett magának. El kellett bújnunk, nehogy meglásson bennünket, mert Kole titokban lépett meg hazulról, s még jól eláztathat minket ez a mérges öregember. Kiástuk hát a gödörből Kőiét, de az továbbra is az agyonvert nyulat játszotta. — Állj már fel, te ostoba! — taszítottam' oldalba. — Muncse apó jön! Kole meg se moccant. — No, gyerünk már! — löktem még egyet rajta. — Föltámadhatsz! — adta ki az engedélyt Irinka. De Kole ugyancsak jól játszotta a holtat — lélegzetet se vett, meg se moccant, olyan sárga volt, mint az érett búzakalász. Csak feküdt, mintha igazán megfulladt volna. S mivel a halastó őré már egészen közel jutott, még pár lépés, és meglát bennünket, mindannyian az-istálló mögé futottunk, és elbújtunk. Muncse apó meg egyenesen feléje tartott, észrevette Kőiét, csodálkozva megrezzent, aztán odafutott a gyerekhez, kiáltott neki valamit, jól megrázta, de Kole meg se moccant! Csak a legyek zúgtak fel jobban, s kissé feljebb szálltak. Muncse apó megijedt. Nem csoda, hiszen fogalma sincs róla, mit játszunk! Reszkető kezekkel hadonászni és kiáltozni kezdett: — Hé, emberek! Hé! No tessék, most már emberekért kiabál! Vége a szép játéknak, egészen elrontja! Az öregember pedig újból elbődült: — Nincs senki errefelé, emberek?! Hé, emberek! Mi csak hallgattunk, lapultunk. Kole kinyitotta a szemét, de mintha az is olyan sárga lett volna, akár az arca. Az állára egy kis hab cseppent, a szája pedig —szürke, sőt szederjes, s úgy mozgott, mint a pontyé, amit a halastóban fogtak. S egyetlen hang ki nem jött a száján. Az öregtől ijedt meg, vagy tán a nap vette el ennyire az erejét? S megint lehunyta a szemét. Muncse apó tenyerével megtörölte a száját, karjára kapta Kőiét, aztán a falu felé futott vele; a legyek nagy rajban követték. Alighogy az öreg eltűnt az első-házak mögött, mi szanaszét rebbentünk, ki merre látott, s hazaszaladtunk. Anyám a kertben gyomlált, s nem vett észre, apám meg a pajtában horkolt. Nagy volt a csend. Egyszercsak rettentő jajveszékelés hallatszott Koléék háza felől. Nem lehetett tisztán hallani, mit kiabálnak, mert a ház elég messze van, de ha Kole megmondotta, kivel játszott, akkor verés lesz a dologból. Apám horkol, anyám pedig csak pofonokat tud lekenni... Bajos dolog! így hát kaptam magam, belebújtam az ágyba s úgy tettem, mintha aludnék. A szobában meglehetősen hűvös volt, rózsaillat és a felmosott padló szaga terjengett, meg aztán bele is fáradtam a játékba, és hamarosan mély álomba merültem. A játék mindig nagyon kifáraszt. Csuka Zoltán fordítása • GEORGI KRUMOV bolgár író, költő és fordító, született 1933-ban, tanulmányait Magyarországon és Bulgáriában végezte. Több regény és novelláskötet szerzője. Petőfi, József Attila és Németh László fordítója. Jelenleg Az ember tragédiája fordításán dolgozik. 13
